Nekünk ötven év után sírnunk kell

"A hetedik percben Lóránt–Bozsik a labda útja, Bozsik remekül ugratja ki Kocsist, a jobbösszekötő tizenhat méterről nagy erővel lő, Liebrichről a labda visszapattan Puskás elé, s balösszekötőnk nyolc méterről ballal, laposan, a bal sarokba lő, 1–0"
Vajon képesek vagyunk-e heves érzelmek nélkül foglalkozni az 1954-es világbajnoki döntővel? Szembe tudunk-e nézni az ötven esztendővel ezelőtti eseményekkel, higgadtan, mindenféle düh, s a szemek sarkában szétmorzsolt könnyek nélkül?
Nem könnyű. Sőt, lehetetlen.
Akik megnézték az MTV-n péntek este főműsoridőben sugárzott, s a németek által készített dokumentumfilmet, majd látták a világbajnoki döntő eddig soha nem mutatott 38 perces összefoglalóját, azok pontosan tudják a választ a kérdésekre. Nem megy, egyszerűen nem megy. Újra és újra jönnek elő a heves érzelmek, szó sincs higgadtságról, ehelyett valóban ott vannak a szétmorzsolt könnyek. Ez van. Ezt a keresztet mi, magyarok cipeljük az idők végezetéig, nemzedékről nemzedékre.
A fájdalom most is ugyanolyan éles, mint akkor, 1954. július 4-én, ezt pontosan azok tudják megerősíteni, akik akkor végighallgatták élőben Szepesi György felejthetetlen közvetítését. Közülük sokan ülhettek úgy péntek este a tévékészülék előtt, belekapaszkodva a karosszékbe, hogy most, ötven esztendő múltán sem hitték el, hogy kikaptunk. Tán megemelkedtek ültükben, amikor Tóth Mihály elhúzta a labdát Turek mellett, aztán öt méterről eltalálta a gólvonalon kétségbeesetten spárgázó Kohlmeyer térdét. Vagy amikor Puskás Öcsi egy perccel a meccs vége előtt a balösszekötő helyéről a kapuba vágja a labdát, és már ölelkeznek a magyar fiúk, amikor fut, érkezik egy Ling nevű angol, aki amúgy a meccs játékvezetője, és érvényteleníti a szabályos gólt.
Milyen volt mindezt újra átélni?
"Kocsis elől Kohlmeyer hazaadja a labdát a bal kapufa irányába, Tureket meglepi a hazaadás, vetődik rá, de a labda kicsúszik a kezéből. A szemfüles Czibor odafut, átvezeti a labdát a jobb kapufa felé, s mintegy három méterről az üres kapu közepébe gurítja, 2–0"
Azon a július 4-én egész nap zuhogott az eső, már előző éjjel elkezdte, csak spriccelt, fröcskölt föntről a víz, s bár nem volt hideg, ez már afféle őszi időnek felelt meg. Az ilyen idő, a vizes, csúszós talaj nem a technikás futballt játszó magyaroknak kedvezett. De Bern a világbajnoki döntő lázában égett. Az utcákon szurkolócsoportok sétáltak, békében, barátságban, a jegyűzérek is nagy forgalmat bonyolítottak le. A 30 frankos ülőhelyek ára felszökött egészen 300 frankig, a hatfrankos állóhelyet pedig legjobb esetben is 25 frankért szerezhette meg a jegyre vadászó drukker. Bernt egyébként ellepték a németek, akik közül talán csak a fanatikusok bíztak a csodában, hiszen a magyar válogatott egyrészt 8:3-ra verte az NSZK együttesét a csoportmérkőzések során, másrészt pedig már négy éve és 31 mérkőzés óta veretlen volt. Minden és mindenki a mieink győzelmét sugallta, hát még amikor kiderült, hogy a korábban éppen a német Liebrich által "agyonrúgott" Puskás Ferenc vállalja a játékot. Ha Öcsi nem játszik, akkor Palotás Péter került volna a helyére.
De mit számít, hogyan állunk föl, fontos az összeállítás, amikor a miénk a világ legjobb csapata?! A magyar csapat tagjai szombaton korán nyugovóra tértek, aztán vasárnap a döntő napján kilenc órakor reggeliztek. Ezt követően dőlt el, hogy Puskás Ferenc pályára léphet, hiszen Öcsi mozgott, nyújtott, s kapura lőtt a pályán, majd mosolyogva azt mondta Sebes Gusztáv szövetségi kapitánynak, hogy igenis ott akar lenni a csapatban. Tíz órakor taktikai értekezletre került sor, amelyen szóba került, hogy a mieink hősies, már-már heroikus küzdelemben jutottak el a fináléig, legyőzve egyebek mellett Brazíliát, s hosszabbításban Uruguayt. Aztán Sebes Gusztáv összeállítást hirdetett. A fiúk ekkor néztek egymásra először megdöbbenve. Nem volt az jó jel, bár akkor még senki sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Czibor Zoltán az Aranycsapat balszélsője a kapitány taktikája szerint ezúttal a jobbszélen kapott helyet, kimaradt a csapatból Budai II László, és az a Tóth Mihály lett a balszélső, akinek nem csupán a támadások, hanem a védekezés és a bal szárny lezárása jutott feladatul.
Sebes Gusztáv érezte, hogy valamit mondania kell, s így beszélt a csapathoz: "Czibor tulajdonképpen jobblábas, régi elgondolásom volt, hogy kipróbáljam őt a jobbszélen. Ez jó alkalom most erre, mégpedig azért, mert Kohlmeyer a nyugatnémet balhátvéd lassú, lassan fordul, ellene tehát Czibornak minden eshetősége megvan a sikerre. Rá kell vinni a labdát, s aztán elhúzni mellette." Fáradt magyar csapat indult a berni Wankdorf-stadionba. Ugyanakkor egy jóval frissebb, szőlőcukor-ampullákkal "felturbózott" s az esélytelenek nyugalmával pályára lépő nyugatnémet
csapat nézett szembe a mi verhetetlen válogatottunkkal.
"A 11. percben Schäfer elfut a bal szélen, beadását Lóránt nem éri el, Zakariás is csak éppen érinteni tudja a labdát, amely Morlock elé kerül, s Morlock közvetlen közelről a jobb kapufa mellett a hálóba nyomja, 2–1"
Itthon a mérkőzés időpontjában atlétikai viadalt rendeztek a Népstadionban, természetesen telt ház, 80 ezer ember előtt. Tapsolt a közönség, amikor Vígh Erzsébet gerelyhajításban beállította az országos csúcsot, és szinte őrjöngött, amikor a mi Szabónk az 5000 méteres síkfutásban megszorította a cseh csodaatlétát, Zatopeket. Ám a figyelem a rádióközvetítésre összpontosult, szinte mindenki Szepesi Györgyöt hallgatta, aki nagy-nagy lelkesedéssel és boldogan beszélt a látottakról, még akkor is, amikor a németek a villámgyorsan megszerzett kétgólos magyar előny ellenére egyenlítettek.
"Fritz Walter íveli be a szögletet, a labda két méternyire száll fel, a kapu előtt, Grosics nem tud beleütni, a labda túlszáll rajta, s Rahn a földről felpattanó labdát az ötös túlsó sarkáról kapásból a jobb sarokba lövi, 2–2"
Még nincs baj, még nincs nagy baj. Erre gondolt mindenki, talán még mosolyogtak is a Népstadionban vagy épp a konyhában, szőlőskertben, vagy a verandán rádiót hallgató magyarok. Jó, jó, kaptunk két gólt, de legutóbb is rúgtak a németek hármat, mi pedig cserében nyolcat nyomtunk nekik, most sem lesz ez másként. S támad, támad a magyar csapat, de sorra kimaradnak a helyzetek. A szünetben csuromvizes futballisták huppantak le a padra, s valamennyien panaszkodtak a csúszós talajra. Mint később annyiszor hallhattuk: Szűcs gyúró minden játékossal foglalkozik, lazítja az izmokat, aztán száraz mezek, s nadrágok kerülnek elő, Sebes Gusztáv pedig nyugodtabb, lendületesebb játékra ösztönzi tanítványait. Cziborral ekkor közli, hogy menjen vissza a balszélre, Tóth Mihály lesz a jobbszélső.
Ellenben a másik öltözőben Sepp Herberger elégedettnek tűnik, a németek ampullában, vagy injekcióban kapják az általuk vitaminnak nevezett, állítólagos szőlőcukrot. Ez az eljárás később alaposan visszaüt, hiszen hónapokkal később egymás után betegednek meg sárgaságban az NSZK válogatottjának tagjai, s talán nem véletlenül robban ki sok-sok év múltán a doppingvád, amelyet Guido Knopp profeszszor, a "Berni csoda igaz története" című film rendezője, az ismert történész, televíziós azzal magyaráz, hogy a német csapat orvosa olyan injekciós tűvel adta be a szőlővitamint a játékosoknak, amelyet még jóval korábban egy szovjet orvostól zsákmányolt. S a mieink egyre inkább fáradni látszanak, a hajrában a németek többet és veszélyesebben támadnak.
"A második félidő 39. percében a mi térfelünkön folyik a játék, Bozsikot gáncsolják, a játékvezető azonban továbbot int. Ottmar Walter kapja a labdát s mindjárt tovább is adja Rahnnak. A német szélső veszélyesen tör előre, becselezi magát a tizenhatoson belülre, ott még két jó cselt csinál, s aztán mintegy 12 méterről ballal a jobb alsó sarokba vágja a labdát, 3–2"
A pillanat, ahogy Grosics Gyula kapujának jobb alsó sarkába vágódik a labda. A pillanat, amelyet ötven éve cipelünk a lelkünkben…
És már nemcsak az elveszített világbajnoki döntőt síratjuk, hanem az Aranycsapat játékosait az elhunyt Lóránt Gyulát, Lantos Mihályt, Zakariás Józsefet, Bozsik Józsefet, Budai Lászlót, Kocsis Sándort, Hidegkuti Nándort, Czibor Zoltánt. Mert az lenne az igazi, ha most ők mesélnének erről a feldolgozhatatlan élményről. Vagy legalább a nagybeteg Puskás Ferenc.
De csak Szepesi György hangját hallani magnófelvételről, ahogy egyre kétségbeesettebben mondja: hallgatóim, bele kell törődnünk: a világbajnoki döntőt elvesztettük. De nem, ebbe mi, magyarok soha nem törődhetünk bele…

A szabálytalan német gól

Az elmosódott fotók, a televízióban látott felvételek alapján próbáltuk rekonstruálni a németek egyenlítő gólját: a szögletrúgásból belőtt labdára kilépő Grosics Gyulát meglökték, és így Helmut Rahn jobbról zavartalanul lőhetett – pontosan a két magyar védő között a hálóba ---- Éppen ötven éve kapott ki az Aranycsapat a berni világbajnoki döntőben a nyugatnémetektől. Sajnos, már csak hárman élnek a legendás magyar együttes kezdőcsapatából, és közülük is Puskás Ferenc súlyos beteg. Grosics Gyula és Buzánszky Jenő azonban szerencsére jól van, így az alábbiakban ők elevenítik fel emlékeiket a szomorú meccsről.
"Egy percig nem gondoltam arra, hogy ezt a találkozót a magyar válogatott elbukhatja – mondta Grosics Gyula, az egykori Fekete Párduc. – Nemcsak azért, mert néhány nappal korábban nyolc háromra vertük az NSZK-t a csoportmeccseken, hanem mert az a magyar együttes a korszak legjobbja volt. Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Bozsik József személyében igazi világklasszisok futballoztak nálunk. Mégsem sikerült nyernünk, holott az első percekben már két góllal vezettünk. A csapat ugyan nem ekkor futballozott a legjobban, de azt hiszem, az angol játékvezető is alaposan benne volt a mérkőzésben. A második német gólnál engem szabálytalanul akadályoztak az ötösön belül, mégis megadta a találatot, majd az utolsó pillanatokban, már három kettes német vezetésnél les miatt nem ítélte meg Puskás Öcsi gólját. Sokat lehetne vitatkozni ezen a momentumon, hogy les volt vagy sem, de én perdöntőnek fogadok el egy nemrég megtalált amatőr videofelvételt, amely bebizonyította, hogy igenis szabályos volt Öcsi egyenlítő gólja. Persze, az elmúlt fél évszázad során próbáltuk megszépíteni az emlékeket: bár még ma is nagyon fáj ez a vereség, annak nagyon örülök, hogy kiváló német sportembereket ismerhettem meg. Az ellenfelekből barátok lettek, és nagyon sokszor néztük végig közösen a meccset. Ám olyannyira tiszteljük egymást, hogy kettő kettőnél mindig leállítják a videót, és Rahn gólját már nem nézzük meg…
Ezért is volt felháborító a számomra, hogy ezeket a derék embereket éppen egy német újság vádolta doppingolással. Badarság, azon a döntőn azért győztek, mert eggyel sajnos több gólt rúgtak, mint mi."
A kőkemény jobbhátvéd, Buzánszky Jenő először a szünetben érezte úgy, hogy itt baj lehet.
"Maga a felkészülés nem volt ideális, hiszen valami zenészek egész éjjel húzták a szállónk mellett, így sokat nem pihentünk a mérkőzés előtt – elevenítette fel az emlékeket a hajdani kiváló hátvéd. – Ennek ellenére frissebben kezdtünk, vezettünk két góllal, ám a németek gyorsan egyenlítettek, és a szünetig már nem is változott az állás. Ahogy mentünk az öltözőbe, akkor kicsit megijedtem, hiszen láttam a többieken is, hogy nem erre számítottak, mindenkit nagyon meglepett az ellenfél szívóssága. Ekkor ötlött fel bennem: te jó ég, talán nem is mi nyerjük a világbajnoki döntőt. De megnyerhettük volna még így is, hiszen bár a németek megszerezték a vezetést, Öcsi berúgta a harmadik magyar gólt. Csakhogy a partjelző azt hitte, május elseje van, és lengette zászlaját, így a bíró sajnos nem adta meg a gólt. Kikaptunk az ország és saját magunk nagy bánatára, és bár akkoriban sokat beszéltek arról, hogy nem volt tiszta a mérkőzés, ez nem igaz. A szurkolók azt hitték, az állami vezetők adták el a világbajnoki döntőt, hiszen utána új autókkal száguldoztak. Csakhogy ne felejtsük el, a második helyért a FIFA emlékeim szerint, háromszázhúszezer dollárt adott, és valószínűleg ebből a pénzből vásárolt a főelvtársak közül magának ki-ki Mercedest avagy traktort…"
Szepesi György, a legendás rádióriporter, aki a döntőt közvetítette, a következőket mondta az ötven évvel ezelőtti mérkőzésről: "Már a félidőben éreztem, hogy baj van. Nem mondtam, egy szóval sem utaltam rá, nem szerettem volna megijeszteni a magyar szurkolókat, de tudtam, hogy azon a napon szenvedett a csapat. Aztán a hatvanadik perc táján a mellettem álló Budai László egyszer csak azt mondta: ki fogunk kapni. És, lám, kikaptunk…"

A magyar szövetségi kapitány – az 1986-ban 80 éves korában elhunyt – Sebes Gusztáv a következőket mondta a berni vb-döntő után a Népsportnak: "Rengeteg gólhelyzetet hagytak ki csatáraim, jónéhány játékos fáradt volt, a döntő előtt sokat töprengtem, hogy a brazilok, és az uruguayiak ellen két nehéz mérkőzés után ne frissítsem-e fel a csapatot néhány fiatallal. Aztán végül is a tapasztaltabb, idősebb játékosok mellett döntöttem. Véleményem szerint a gólhelyzetek alapján akár 8:3 is lehetett volna az eredmény, ezúttal is a javunkra. Puskás harmadik gólja teljesen szabályos volt, az átadás pillanatában nem volt lesen. Kocsis buktatásáért tizenegyest kellett volna ítélni a játékvezetőnek, így is a kezünkben volt a mérkőzés, hiszen 2:0-ra vezettünk, utána a fiúk engedtek az iramból, s ez bizony hiba volt. A második félidőben a nehéz talaj sokat kivett a játékosokból és sajnos nem bírták úgy az iramot, mint az előző mérkőzéseken."
A német kapitány Sepp Herberger – ő is 80 éves korában, de 1977-ben hunyt el – így értékelt: "Határtalan lelkesedéssel játszott a csapat, s olyan teljesítményt nyújtott, amilyet német labdarúgóegyüttes még soha. Csatáraink is állandóan részt vettek a védelem munkájában, játékosaink nem ismertek elveszett labdát… Főleg ennek a határtalan lelkesedésnek,
nagyszerű küzdőszellemnek köszönhetjük a győzelmet. Ez olyan mérkőzés volt, amelynek tanulságait később, alaposan meg kell tárgyalnunk, és fel kell használnunk." ---- Emlékezni csak szépen szabad, és ennek a németek eleget is tesznek, hiszen a döntőt követő hetektől eltekintve sohasem látott részletességgel elevenítik fel a berni finálé történéseit. Kiállítások, könyvek, mozi és dokumentumfilmek tisztelegnek az első nagy német futballsiker, a toronymagas favorit magyar válogatottat legyőző hősök előtt.
Elsőként, még 2003-ban Sönke Wortmann filmrendező jelentkezett a "Das Wunder von Bern" (A berni csoda) című alkotásával, amelyben végigköveti a válogatott útját a berni döntőig, illetve megpróbálja a mai generáció számára is megvilágítani, mit jelentett az ötven évvel ezelőtti diadal az akkori kor embere számára. Eddig 3.5 millióan gondolták úgy, érdemes megnézni a filmet.
A könyvek, magazinok palettája ennél sokkal szélesebb, mégis, általános vélemény, hogy továbbra is a legendás Fritz Walter "3:2 – vége a mérkőzésnek! Németország világbajnok!" című könyve az autentikus, legizgalmasabb forrás. A nagyszerű csatár könyve mellett Peter Kasza "A berni csoda – a futball történelmet írt", valamint Rudi Michel "Németország világbajnok – emlékeim a berni csodáról" című műve is a hősöknek állít emléket, akárcsak a Kicker Sportmagazin "50 év – a berni csoda" című kiadványa, valamint a ZDF televíziós társaság "A berni csoda – az igaz történet" című műve. Az igazi ünneplés azonban a hét végén zajlott és zajlik. A csapatot 1954-ből hazaszállító vonatot, a VT 08-ast például ismét üzembe helyezték.
A szerelvény a Ruhr-vidéken szállítja a vendégeket, köztük a döntő több szemtanúját, illetve más futballhírességeket. A berni hősök azonban nem lesznek ott a járaton, nekik Lisszabonban, az Európabajnokság döntőjén van jelenésük: Horst Eckel, Ottmar Walter, Ulrich Biesinger, Alfred Pfaff és Heinrich Kwiatkowski ott is lesz a portugál–görög mérkőzésen, Herbert Erhardt és Hans Schäfer viszont egészségügyi okok miatt lemondta részvételét. A régi nagyokat több egykori csapattárs (Josef Posipal, Werner Liebrich, Berni Klodt, Helmut Rahn) özvegye is elkíséri.
S hogy miért ekkora az 1954-es csapat népszerűsége még ma is?
Erre Gerhard Mayer-Vorfelder, a Német Labdarúgó-szövetség egyelőre még hivatalban lévő elnöke adta meg a választ: "A nehéz időkben a világbajnoki aranyérem akkora lökést adott, hogy az egész nemzet viszszakapta a reményét, valamint az önbecsülését, illetve a nehéz háborús idők után megnyitotta az utat a népszövetség felé. Máig nem volt még egy olyan sportesemény, amelynek ekkora történelmi és politikai jelentősége volt." ---- Feleki László a Népsport kiküldött tudósítója az elvesztett
világbajnoki döntő másnapján még Bernből küldött
értékelést, amelyben a legendás újságíró hat pontban foglalta
össze, hogy miért vesztettünk.

✔ 1. Külső körülmények
Az angol játékvezető nem adott meg egy szabályos
gólunkat, nem ítélt meg egy jogos tizenegyest, a szerencse
sem állt mellénk, hiszen kétszer is a kapufát találták el a
mieink. Aztán az esős idő, a sáros, nehéz talaj…

✔ 2. Fáradt volt a magyar csapat
Ebben sok igazság van, hiszen a mieink jóval nehezebb ágon
jutottak el a fináléig, legyőzve Brazíliát és Uruguayt, míg a
németek sokkal könnyebb ágon kerültek be a döntőbe.

✔ 3. A csapat összeállítása
A vita már a meccs másnapján kirobbant, vagyis hogy
Puskás Ferenc valóban egészségesen vállalta-e a játékot,
vagy sem, mindenesetre Sebes Gusztáv a csapatkapitánynak
szavazott bizalmat. Ráadásul Czibor Zoltánt, a balszélsőt
ezúttal a jobbszélen szerepeltette.

✔ 4. Puskás Ferenc sérülése
Ez külön téma. Voltak, akik azzal érveltek, hogy a világbajnokság
legnehezebb meccsét az Uruguay elleni elődöntőt
Puskás Öcsi nélkül nyerte meg a magyar csapat, de…
Kihagyható-e egy világklasszis éppen a vb-döntőben?

✔ 5. A német csapat jól játszott
A korábban 8:3-ra megvert, igaz, akkor tartalékos összeállításban
pályára küldött nyugatnémetek mintha az
életükért küzdöttek volna, és a nyugatnémet csatársor
bizony veszélyesebbnek bizonyult, mint a világklasszis
magyar támadósor.

✔ 6. Lehet-e elbizakodottságról beszélni?
Feleki László ezzel kapcsolatban ezt írta: "Amikor már 2:0-
ra vezettünk a németek ellen, akkor kétségtelenül látható volt a
csapaton egy kis könnyítés, és ezekben a percekben nem a legegyszerűbb,
a legbiztonságosabb módon akarták megoldani a
helyzeteket."