Mindig Újpest, örök Újpest!

Talán maga sem sejthette, milyen fontos életében ez a február 23-a. Igaz, honnan is tudhatta volna, amikor csak egyre gondolt: Istenem, ha legalább egy gólt lőhetnék… De igyekeznie kellett, már nem volt lehetőség beszélgetni, elbúcsúzni, erőt gyűjteni. Elköszönt mindenkitől, otthagyta az egyszerű újpesti házat, aztán nosza, indult is, hogy időben eljusson a város másik végébe. Talán volt olyan pillanat, amikor megállt volna valamelyik utcasarkon, hogy odaszóljon az ismeretlen járókelőknek, mondván: "Uram, képzelje, ma bemutatkozom az Újpest felnőttcsapatában. Óriási nem…!?”
De nem szólt senkihez még a villamoson sem, zötykölődve a kispesti pálya felé. A 17 éves fiatalember mélyen a szemébe húzta kedvenc diáksapkáját, és úgy csinált, mintha csak randira menne. Pedig ahová ő tartott, az fontosabb volt a legcsinosabb menyecskénél is.
Azon a napon, 1941 februárjában gyerekfejjel léphetett pályára az Újpest nagycsapatában, és kezdésként mesterhármast rúgott egy bizonyos Vécsei kapujába. Játszott, futballozott, de úgy ám, hogy aki látta, megjegyezte egy életre a nevét. A kispesti pálya közönsége élvezte a találkozót, és a végén tapssal köszönte meg a 4:4-es döntetlent. A 17 éves fiatalembernél persze nem volt boldogabb ember a földön, mindenki neki gratulált, mindenki az ő hátát lapogatta, s néhány percre, órára látszólag megszűnt a háború, elhallgattak a fegyverek, nem hullott több magyar vér, s jókedvében talán még az angyalok kara is rákezdett.
Csoda volt az a nap.
Szusza Ferenc életében legalábbis, aki azon a délutánon lett egyszerre felnőtt és igazi futballista.

Van egy fotó a Hajrá, lilák című könyvben, amelyen már ismert játékosként pózol. Kissé kopottas a kép, ám még így is pontosan látszik Szusza Ferenc határozottsága, önbizalma. Szeme és tekintete markáns, keze a mellén összefonva, fölötte pedig a fehér trikón az UTE felirat. Mellette jobbról a korábbi példakép, a klasszis csapattárs, a zseniális Zsengellér Gyula, kezében virágcsokorral. Kétségtelenül vidám, optimista felvétel ez, a lila-fehér alakulat éppen valakit legyőzhetett, tán az is lehet, hogy tíznél több gólt lőtt. Nem volt az ritka akkoriban. Vajon melyik meccs lehet számára a legemlékezetesebb? Bizonyára az első, a kispesti bemutatkozás, de aztán jöttek sorban az emlékezetes 90 percek. Még abban az évben, amikor Szusza bekerült a lilák csatársorába (amely rendszerint úgy állt fel, hogy Németh, Vidor, Zsengellér, Szusza, Tóth III…), máris ontani kezdte a gólokat. Azon az őszön, pontosan november 30-án a Ferencváros látogatott a Megyeri úti stadionba, hogy aztán lógó orral távozzon. Húszezer boldog újpesti ünnepelte csapatát, amely 6:2-re győzte le az ősi riválist. Szusza két góllal vette ki a részét az emlékezetes sikerből. Kihagyhatatlanná vált, és a közönség első számú kedvencének számított már egészen fiatalon is. Lehetetlenség felsorolni a csodaszámba menő meccseket. Az ember belelapoz a korabeli újságokba, tudósításokba, aztán nem győzi jegyzetelni a legendás pillanatokat. Csak néhány ezek közül: 1945. május 31-én, miután már "felszabadult” hazánk, és megkezdődött az élet a romokon, már futballoztak, méghozzá ellenállhatatlanul futballoztak az újpestiek. Azon a napon a Kispest látogatott a Megyeri útra, és kapusa, Mindszenti meglehetősen rosszul fohászkodhatott a jóistenhez, hiszen a lilák 8:0-ra győztek. Szusza négy gólt lőtt, és fogadhatta például a vesztes csapatból Puskás Ferenc gratulációját. Két évvel később a Megyeri úton 30 ezren tombolták végig az FTC elleni rangadót, amelyen Szusza egyszer vette be Henni Géza hálóját, és járult hozzá csapata 5:1-es győzelméhez. Bizony, bizony, akkortájt is presztízsmeccsnek számított a lilák és a zöldek összecsapása.
S olykor nagyon elverték a Ferencvárost.

Ám az 1949. május 14-i találkozó még így is bombameglepetést hozott. Az Üllői úti stadionban 34 ezren zsúfolódtak össze abban a tudatban, hogy a sztárok egész sorát felvonultató Fradi jól megleckézteti majd a nagy riválist. Nem így történt. Hiába védett (illetve védett volna…) Henni, hiába szerepelt a csapatban Rudas Ferenc, Lakat Károly, és hiába támadott a félelmetes Budai, Kocsis, Deák, Horváth, Czibor összeállítású atomcsatársor, a vendég újpestiek 5:0-ra győztek. Szusza két góllal vette ki a részét az emlékezetes sikerből.
Vajon emlékszik-e bármelyik góljára is?

Arra viszont egészen pontosan emlékszik, amikor érte harcolt a Milan és az Internazionale. Kevés magyar labdarúgó mondhatja ezt el magáról. Jó, jó, később, az Aranycsapat után, a hatvanas években is büszkélkedhettünk klasszisokkal, olyan futballistákkal, mint Albert Flórián, Tichy Lajos, Farkas János, Mészöly Kálmán, Göröcs János, Bene Ferenc, hogy csak néhány nevet említsünk, akiket gyaníthatóan szerződtetett volna akár a Milan, akár az Inter. Ám Szusza Ferenc ebben is jóval megelőzte a korát. Itthon nem keresték máshonnan, egyetlen klub sem próbálta meg elcsábítani a Megyeri útról, hiszen pontosan tudták, hogy nem munkahelynek tekinti újpesti szereplését. Sokkal inkább szenvedélynek.
Mert imádta a futballt, és még jobban imádta az Újpestet.
Ezt persze aligha tudhatták a milánói sztárklubok menedzserei, akik egymás után kopogtattak Szuszáéknál, és ajánlottak mesés pénzeket. A Milan tűnt kitartóbbnak, a piros-feketék vezérkara egyértelműen fogalmazott: azt mondták, bármennyit is ígér az Inter, ők 2000 dollárral többet adnak. Hiába. Az Újpest elöljárói többször is kijelentették, hogy nincs az a pénz, amennyiért megválnának csapatuk legjobbjától.
Szusza Ferenc többet ért az Újpestnek, mint egy aranybánya.
A szerelem persze kölcsönös volt. A 24-szeres válogatott csatár 463 mérkőzést játszott az élvonalban, és ezeken 397 gólt szerzett. Ami még ennél is csodálatra méltóbb, mindezt végig lila-fehér színekben tette; góljaival egyértelműen hazai csúcstartó. Csoda-e, ha 80 évesen a Megyeri úti stadion névadóját tisztelhetjük benne?

Néhány héttel ezelőtt, éppen lapunkban nyilatkozta, hogy családi házban él egyedül, feleségét már eltemette, és csak néhány régi baráttal tartja a kapcsolatot. Göröcs Jánossal és Várhidi Pállal olykor-olykor összefutnak, beülnek egy presszóba a Pozsonyi úton, és órákig beszélgetnek. Ettől függetlenül a 80. születésnapjára rendezett összejövetelen rengetegen köszöntötték fel. Meg is hatódott kissé, látva a sok-sok régi ismerőst, ellenfelet, barátot. Szusza Ferenc nem is tudja, mennyire szeretik őt ma is, olyan emberek, akikkel annak idején farkasszemet nézett a pályán, és akik tulajdonképpen nem kerültek közelebbi kapcsolatba vele.
Csak tisztelték. Sőt, tisztelik ma is.
Illovszky Rudolf a Vasas csatáraként számtalan meccsen játszott Szusza ellen. Részese lehetett felejthetetlen győzelmeknek, de elmondhatja magáról, hogy az ő Vasasát is alaposan elverte az Újpest. Egyszer például, 1945. október 28-án a Megyeri úton 7:2-re diadalmaskodtak a lilák, és meglepő módon Szusza nem lőtt gólt. Igaz, lőttek helyette a többiek… Szóval Rudi bácsi így beszélt Szuszáról: "Soha nem jártunk össze, a pályán kívül ritkán találkoztunk, de mégis barátként tiszteltem és tisztelem őt. Számomra ő képviselte az igazi klubszeretetet, soha nem ment el az Újpestből, még akkor sem hagyta ott kedvenc csapatát, amikor a csúcson volt. Emlékszem a mozgására, a játékára. Jobbal, ballal egyformán jól rúgott. Ha megindult, nehéz volt megállítani. Külön balszerencséje, hogy akkoriban világklasszis csatáraink voltak, hogy mást ne mondjak, Hidegkuti Nándi, és így csak kevésszer léphetett pályára címeres mezben. Mert képessége alapján akár százszoros válogatott is lehetne.”
Rudas Ferenc a Ferencváros védőjeként játszott többször is Szusza ellen, és bizony sokszor összecsaptak a zöld gyepen. "Az egyik legjobb csatár volt, aki ellen valaha játszottam – mondta Rudas Ferenc. – Mindig váratlan megoldásokat választott, a lövései pedig messziről is félelmetesek voltak. Hányszor, de hányszor vette be a kapunkat!… Pedig készültünk rá, mégsem tudtuk semlegesíteni. Néha bizony előfordult, hogy faragtuk őt, de soha nem hisztizett, soha nem sajnáltatta magát. Kemény, konok gyerek volt, és fantasztikus ember, ezt ma is mondhatom, hiszen nagy ritkán találkozunk, s remélem, ez még így lesz évekig.”
Bányai Nándor a Bp. Honvéd fedezeteként szerepelt rendszeresen az Újpest ellen. Neki is maradtak szép és keserű emlékei ezekről a rangadókról. "Emlékszem egy csodálatos meccsre – mesélte Bányai Nándor. – Meg nem mondom, miért, de akkor a Népligetben játszottunk a Dózsával. Telt ház volt, húszezer ember, és hiába vezettünk már a meccs elején, a végén kikaptunk öt négyre. Szusza Feri barátom azon a találkozón három gólt szerzett. Elhiheti, majd szétrobbantunk a dühtől, hiszen pontosan tudtuk, őt kell kikapcsolni a játékból, és tessék, képtelenek voltunk tartani. Remek ember ez a Feri, boldog vagyok, hogy ismerem, és még boldogabb, hogy nyolcvanadik születésnapján felköszönthettem.”
Érdemes felidézni a Bányai Nándor által említett rangadót, amelyen a Honvéd így állt fel: Faragó – Rákóczi, Lóránt, Kovács – Bozsik, Bányai – Budai, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor. A világ akkori legjobb csapata volt ez, amelynek Szusza három gólt lőtt.

Szusza Ferencet szerda délután Lamperth Mónika belügyminiszter fogadta, és aranygyűrűvel ajándékozta meg 80. születésnapja alkalmából. Mielőtt a miniszterhez indult volna, lapunknak annyit mondott: "Boldog vagyok, hogy megérhettem ezt a napot, és még inkább boldog, hogy tudom, Újpesten szeretnek, és hálásak nekem a háromszázkilencvenhét gólért, amit lila-fehérben szereztem. Ezért lehettem én a stadion névadója, amelyet csak azért fogadtam el, mert nem egy ember, hanem a közönség döntötte el.” Van egy dal, amely minden hazai meccsen felhangzik a Szusza Ferenc-stadionban. Úgy kezdődik: Mindig Újpest, örök Újpest. Mintha 1941. február 23-án írták volna, amikor egy 17 éves fiatalember diáksapkával a fején elindult Kispestre – és a világhír felé.