Néha összetörik, mint a pohár

Az már más kérdés, hogy míg az "önkéntes száműzetést” a kollégák közül többen tudatosan vállalták fel, addig Ebedli Ferencnek az a legfőbb vágya, hogy azzal foglalkozzon, amihez a legjobban ért: a labdarúgással (bár ehelyütt nem haszontalan megjegyezni, hogy a szakember a ráérő idejében képzőművészként, grafikusként is észrevétette már magát, és arra is vállalkozna, hogy egy tárlaton mutassa be az eddig elkészült rajzait, valamint egy-egy labdarúgó érdekes hobbiját).
Manapság azonban nem könnyű kispadhoz jutni, a profinak számító első és második vonalban összesen harminc szakvezetőnek jut csapat, és aki tudja, hogy ezekben az osztályokban sem ideálisak a feltételek, az talán elképzeli azt is, lentebb milyen sanyarú a helyzet. A mai világban az edzők igencsak kiszolgáltatottak, ami más országokban működik, az nálunk nem, ráadásul a klubvezetők nem igazán kedvelik azokat a beosztottakat, akik rendre hangot adnak a kiritkusabb véleményüknek is. Márpedig Ebedli Ferenc korábbi együtteseinél arról volt ismert, hogy karakteres mondandója volt minden felmerülő kérdésben, és ez bizony sokszor szúrta azoknak a szemét, akik a szerződéskötéskor még a csillagos eget ígérték, később azonban olykor a működéshez szükséges alapvető feltételeket sem teremtették meg.
– Javítson ki, ha tévedek, de nekem úgy tűnik, azoknál a gárdáknál, amelyeknél az utóbbi időben megfordult – Ferencváros, Lombard, Rákosmenti Rojik, ESMTK –, nem években mérték a szerződése időtartamát…
– Kétezer őszén lettem a Fradinál utánpótlás-szakágvezető, és csak halkan jegyzem meg, hogy a klubnál féléves szerződést kötöttek az edzőkkel – felelte Ebedli Ferenc. – Most megkérdezhetném, hogy ilyen rövid időtartam alatt mennyire komoly munkát lehet végezni, ám most ebbe ne menjünk bele. A zöld-fehérektől azért jöttem el, mert Bíró Péter, a Lombard tulajdonosa hároméves szerződést ajánlott, az már más lapra tartozik, hogy még egy esztendő sem telt el a megállapodásunk után, máris az utcán találtam magam. Tudja, az bosszant igazán, hogy példák sokaságát lehet felhozni arra, hogy semmi sem változik egy edzőcsere után, mégis a tulajdonosok ezt a megoldást választják, mert építkezni sokkal nehezebb, mint edzőt váltani. Érdekes módon, azokban az országokban, amelyekben sokkal több pénz van a labdarúgásban, mint nálunk, az edzőknek nem kell egy-egy vereség után remegve érkezniük a tréningre.
– Manapság egyre kevesebb a biztos háttérrel büszkélkedő honi klub, de korábban talán megfordult olyan csapatnál, amelynél csak a szakmai munkára kellett koncentrálnia.
– Két olyan együttesnél voltam, amelynél nem romokból kellett építkezni, mégpedig a Volán és a Dunaferr. Dunaújvárosra úgy tekintek, mint életem legszebb időszakára, és sajnálom, hogy arról a miliőről ma már csak mesélni lehet. Akkor és ott bebizonyosodott, hogy ahol a működéshez szükséges anyagi feltételek megvannak, lehet olyat is csinálni, ami kicsalja a szurkolókat a stadionba. Hihetetlen megélni azt, hogy ebben a városban felépült egy vár, amely képletesen a különböző sportágakat takarja, és ha az illetékesek nem vigyáznak, akkor annak a tégláit darabonként elhordják. Tanulság lehet, hogy egy futballklubot csakúgy, mint bármely más céget, a kornak megfelelően kell vezetni, és ha ezt megtanuljuk, akkor egy csapat sem juthat ilyen rövid idő alatt a mennyből a pokolba.
– Mit jelent az ön megfogalmazásában az, hogy a kornak megfelelően?
– Például azt, hogy ha egy játékos eladható komoly összegért, akkor azt el kell adni még akkor is, ha tudják, szükség van a futballistára. Tököli Attila esetében ezt nem tették meg az újvárosiak, ugyanakkor a Manchester United annak ellenére lemondott David Beckhamről, hogy szükség volt a játékára. Meglehet, Manchesterben nem Beckhamnek hívják majd az elkövetkezendő három-négy év sztárját, de biztos lehet benne, az utánpótlásból kinevelik az új csillagot.
– Azért azt önnek is tudnia kell, hogy labdarúgásunk bázisa elképesztően szűk, a gyerekek mostoha körülmények között készülnek, és hogy a futballpályák egymás után szűnnek meg…
– Persze, hogy tudom. Nagyon nagy a szülők felelőssége, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a gyerekekkel megszerettetik a futballt, vagy sem. Ami pedig a pályákat illeti… Ha jól tudom, a húszas években, amikor a hárommillió koldus országa voltunk, létezett olyan törvény, hogy minden ezer főt foglalkoztató vállalatnak sportpályát kellett létesítenie. Gondolom, ez a törvény már nincs hatályban, de talán érdemes volna ismét életbe léptetni. Igazi minőséget ugyanis csak mennyiségből lehet létrehozni.
– Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik mostanság?
– Aligha fontos ez. Nehéz megemészteni azt, hogy az ember pénzt, energiát fektet valamibe, aztán mégis olyan munkakörben kénytelen dolgozni, amely távol áll a futballtól. A családot azonban el kell tartani, és mivel nem edzést megyek tartani, minden reggel munkába induláskor összetörök, mint az asztalról levert pohár, és csak késő délutánra sikerül valahogy "összeragasztani” magam. Mondok valamit magának. Nem olyan rég megalakult a Magyar Labdarúgóedzők Testülete, amelynek az internetes honlapján lévő alapszabály többek között tartalmazza: a testület anyagi és erkölcsi érdekvédelmet nyújt a trénereknek. Ezt én nem tapasztalom, az első és a második osztályban alkalmazásban lévő harminc edzőn kívül a többi szakvezető szinte semmilyen módon nem tud megszólalni. Ugyancsak az interneten láttam, hogy az élvonalbeli játékvezetőkről fénykép van, minden fontos adatot meg lehet tudni róluk, és nem értem, ugyanez az edzőkről miért nincs meg. Talán a klubvezetők is könynyebb helyzetben lennének, és nem szájhagyomány útján választanának szakmai irányítót csapatuk kispadjára…
– Nem lehet, hogy azért van kispad nélkül, mert túlságosan karakteres véleménye van?
– Ez lenne a baj? Szerintem az elnököknek is karakteresnek kellene lenniük, mint ahogy a szurkolók a futballisták közül is azokat kedvelik elsősorban, akiknek van karakterük. Bízom abban, hogy lesz munkám a labdarúgásban, valamint azt is remélem, a magyar futball egy olyan tortához lesz hasonlítható, melynek minden szelete fogyasztható.