A karmester leült volna a fűbe

Nem véletlenül írták akkoriban Ebedli Zoltánnal kapcsolatban, hogy "szeme van a labdáinak”. Ha ebből indulunk ki, akkor ma nagyrészt kancsal, rövidlátó, huszonhárom dioptriás szemüveget viselő labdák pattognak a magyar pályákon. Hagyjuk is a jelent. Szóval "Ebi” – aki a napokban ünnepelte ötvenedik születésnapját – valóban odarúgta a labdát, ahová csak akarta. Ha olyanja volt, a bal felsőbe csavarta, hadd repüljön feleslegesen Mészáros Ferenc vagy, mondjuk, Rothermel Ádám. Viszont előfordult az is, hogy hősünknek unalom ült ki az arcára, és bizony meglehetősen kedvtelenül bóklászott a zöld gyepen.
Na, ilyenkor tette csípőre a kezét.
Bizton állítom, hogy még ezt is szerették benne a fradisták. Akkor sem haragudtak rá, ha olykor a szélvészgyors Pusztai László helyett a felső tribünre ívelt, nála még ez is belefért. A zöld-fehér tábor rajongott érte, s nem csupán azért, mert kivételes játékintelligenciája volt. Bálint László 1976 telén a Labdarúgás című újságban ezt nyilatkozta róla: "A kis Ebedli olyan játékmester, aki szinte párját ritkítja. Azt csinál a labdával, amit akar. Zsonglőr. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb biztosítja a helyét a válogatottban is, ehhez az szükséges, hogy védekezésben is többet vállaljon magára.”
Néhány hónappal később bajnoki címet ünnepelhetett a Ferencváros Zalaegerszegen, a vállukra kapták a fiúkat a zöld-fehér szurkolók, és boldogságukban talán az Üllői útig gyalogoltak volna velük. Ebedli Zoltán ekkor így nyilatkozott: "Én is voltam úgy többször, hogy alig kaptam levegőt, annyira fáradt voltam, akadtak olyan pillanatok, amikor azt mondtam magamban, ezt már nem bírom, egy kicsit leülök a fűre…”
Ha leült volna a fűre, megtapsolják.

Ebedli Zoltán nem a szocialista embertípust testesítette meg, az ő egyénisége sehogyan sem illett az elvtársias, pártkongresszusokkal, Moszkvicsokkal, Trabantokkal, vasfüggönnyel színesített világba. Ránézésre olyan volt, mint egy szólógitáros vagy valamelyik amerikai egyetemistákról szóló hollywoodi produkció mellékszereplője. Pedig "Ebi” itt érezte jól magát, a pesti flaszteren, a zöld gyepen vagy valamelyik night clubban. Akkoriban nem volt sok ilyen, a futballistáknak nem lehetett egyszerű inkognitóban maradniuk az éjszakában. Neki sem sikerült.
Balhés gyermeknek tartották, s nem véletlenül jelent meg róla az egyik újságban a következő: "Ebedli már többször okozott csalódást az utánpótlás-válogatottban. Klubcsapatában viszont a jók közé tartozik, bár meg kell mondani, ott sem problémamentes labdarúgó”.
Mégis válogatott lett: 1976. március 27-én az Argentína elleni találkozón mutatkozott be címeres mezben, a mieink 2–0-ra nyertek. Sose hitte volna, hogy egyszer el kell hagynia a Ferencvárost. De ez történt, és őt, az Üllői út korábbi szőke hercegét egyszer csak gyűlölni kezdte a Fradi-tábor. Nem csoda: az ősi ellenfél, az Újpest lila-fehér szerelését öltötte magára.
S ez még mind semmi, 1984. október 27-én a Népstadionban gólt lőtt a Fradi hálójába. A Népsport a következőként tudósította az eseményt: "Fölénybe került a Dózsa, s ennek a 15. percben meg is lett az eredménye, Steidl a bal szélen kapott nagyszerű átadást, a tizenhatos sarkától laposan középre adott, beadása elcsúszott az előrerobbanó Kerekes lába előtt, de az érkező Ebedli hat méterről a háló bal oldalába helyezett”.
Aki ott volt ezen a hűvös októberi estén a Népstadionban, ma is emlékszik erre a jelenetre. Hát még ami a gól után történt… Másnap így írt erről a sportnapilap: "Ebedli különösen indolens volt, de amit régi csapata szurkolóitól kapott, az bizonnyal egy szentnek is sok lett volna. A titulusok közül az áruló megbélyegzés a legenyhébbek közé tartozik. Így aztán más megoldás nem lévén, a szentnek aligha nevezhető középpályás rúgott, csípett, harapott és káromkodott. A 15. percben aztán végre viszszaadhatott valamit az igazi vétkeseknek, a gólja után odarohant a Fradi-szurkolók lelátója elé, és felemelt karral kiáltotta: Nesztek! Később, miután egyfolytában őt szapulta a zöld-fehér sereg, újabb nemes bosszút választott, felmutatott az eredményjelző táblára, amelyen ez állt: Ferencváros–Ú. Dózsa 0–1, góllövő: Ebedli. Aztán teátrálisan meghajolt, és visszabaktatott a játéktérre…”
Lehetett volna belőle sokkal nagyobb játékos is.
Talán egy éve készítettem vele interjút, akkor is szókimondó volt, nem udvariaskodott, ha valakit nem szeretett, elmondta, ha valaki megbántotta és keresztbe tett neki, nem tagadta. Ám mondott valamit, ami azóta is élénken él bennem. Történetesen, hogy nem bánt meg semmit. A tivornyázó éjszakákat, a csajozásokat, az élsportolóhoz méltatlan kimaradásokat sem. Azt mondta, így volt jó, így volt tökéletes az ő élete.
Az egykori lázadó 50 évesen sem szelídült meg. Ugyanúgy Törőcsik András a barátja, mint fénykorában, amikor őt no meg Kesét körberajongták a csajok, s népszerűbbek voltak, mintha nyolc valóságshow-t nyertek volna egymás után. "Ebi” az újpesti kitérő után természetesen visszatért a Ferencvároshoz, és ma is a zöld-fehérek alkalmazottja. Igaz, csak decemberig. A hírek szerint akkor jár le a szerződése a juniorcsapat pályaedzőjéként – és nem marasztalják. Nevezhetjük ezt takarékossági intézkedésnek, nevezhetjük akárhogy – Ebedlinek mégis a Fradiban a helye.
Abban a csapatban, amely ma már csak a címerében viseli az erkölcs, az erő és egyetértés szavakat, s amelynél most mindennél fontosabb lenne az összetartás, a szurkolók szeretete és támogatása. Arctalan Fradi ez a mostani – a legendás fradizmushoz már nem sok köze van. Pedig játszott az Üllői úton (vagy éppen a Népstadionban…) néha olyan Fradi, amelyért akkor is rajongott szurkolótábora, ha épp a kiesés ellen küzdött.
Ebedli Zoltán tudna erről mesélni órákig.
S persze arról is, miért tette olykor csípőre a kezét, s miért akart leülni a fűre pihenés gyanánt. Csak legyen, aki még kíváncsi rá, no meg a többi, korábbi kedvencre…