Szikét, tampont, alkoholt!

Először a mexikói 0–6-ot követően derült ki, hogy rossz irányba megyünk, majd amikor Verebes második országlása idején egy jól szervezett turnésorozat keretében körbetömették a csapatot Európában, a hollandok elleni 1–7 adta meg a jelet a robbantani vágyóknak. A lőporszag persze elült elég hamar, így amikor nem egészen négy esztendő múlva a semleges és az idegen pályán elszenvedett vereségek után az otthon zöld füvébe szántottak bele bennünket a jugoszlávok (a változatosság kedvéért ezúttal is 1–7 volt a vége, ha valaki nem emlékezne ama lidérces Üllői úti estére), hirtelen újfent óriási tülekedés támadt a vészharang kötele körül.Ehhez képest a mostani 1–3 és 1–2 afféle diszkrét elköszönés, semmi sokkoló nincs benne, és ha azt veszem, hogy a mexikói világbajnokság óta lejátszott kilenc selejtezősorozat csoportmeccsein hatodszor végeztünk a negyedik helyen, hovatovább a "szóra sem érdemes” fordulat is megkockáztatható.Persze nem volna szabad beletörődni, hogy ötven évvel a londoni diadal után egy vagyonát elmulatott-elivott, senkiházivá lett nagyurat idéz a sportág, aki az idő nagy részében toprongyosan, koszosan fetreng a flaszteron, bár egy-egy világosabb pillanatában, érdemeire és a valahonnan előbányászott, kulturáltabb maskarájára való tekintettel beengedik az úri kaszinóba, ahol aztán lopva lesi, kinek az otthagyott étkébe tunkolhat bele egy földön talált kenyérdarabbal.Ezt a szerencsétlent glosszázgatjuk hétről hétre, kétévenként komolyabban, hogy most már ideje volna összeszednie magát, elmenni fodrászhoz, manikűröshöz meg egy alaposabb kórházi kivizsgálásra, mert azért látjuk (látjuk?) benne a lehetőséget, hisz egykor ismerte a jó modort, és azt is tudta, mitől döglik a légy. Most utaznak rá a legyek, olyan büdös. És alapvetően azt kellene belátni, hogy az a szag, ami körülötte terjeng, a pórusaiból árad, legbelülről. Évtizedek óta illatosítókkal próbálkozik mindenki, néha egy-egy kiadósabb fürdővel – ám alapvetően a szervezetét kellene rendbetenni. Ez nem egy műtét. És nem rutinbeavatkozás.Ide szike kell, és nem csupán egy, mert azt régóta tudjuk, hogy a páciens esetében bármiféle, húsba vágó kísérletezés alkalmával nagyon hamar csorbul a szándék. Nincs több mód kísérletezésre, külső beavatkozásra. Vágni kell, olyan kézzel, ami keményen fog, és egyáltalán nem remeg. Szükség van elhivatottságra is, hiszen minél mélyebbre hatol az, akiben gyógyító szándék munkál, annál több minden kezdi taszítani. A bűz meg főképpen, az, amit odabent talál. Hogy mit fog lelni? Ôszinte leszek: szerintem jobb, ha nem is sejtjük. (Ha viszont valaha valaki eljut odáig, nem kötheti az orvosi titoktartás.)Kérdés, vállalható-e ez egyáltalán? Megoldható-e? Még egyszer mondom: tudjuk, ki volt egykoron ez a nyomorgó lélek. Tudjuk, még maradt benne valami a régiből. Egy-egy mozdulat, gesztus, értelmes gondolat. Ugyanakkor vegyük észre: most, szombaton, az állítólagos nagyon nagy alkalom ürügyén mindössze nyolc-kilencezren voltak rá kíváncsiak.Szörnyű, de így van: egyre kevesebben állhatják a szagát.