A szurkoláson is sok múlhat

Hofi Géza egyik paródiájában láthattuk, amikor a zseniális komikus egyszer csak mikrofont dugott egy lapátfülű, kantáros bőrnadrágot viselő kisdobosból éppen úttörővé avatott kissrác orra alá, és azt kérdezte tőle: mi leszel, ha nagy leszel? A gyerkőc széles vigyorral az arcán gondolkodás nélkül vágta a választ, és büszkén jelentette ki: természetesen futballista. És persze ez úgy is volt a hetvenes években. Az ifjú emberkék kilencven százaléka futballistának készült, a maradék tíz űrhajós, kerékpáros postás vagy kukás szeretett volna lenni. Akkoriban igencsak vonzó volt a labdarúgók élete (panellakás, Lada soron kívül), és ami még ennél is fontosabb, a mi aranylábú gyerekeinket még a fájdalmas vereségek ellenére is szerette a nép. Ma már szó sincs túláradó szeretetről, nagy népszerűségről. A félreértések elkerülése végett senki sem akar mártírt faragni a magyar labdarúgókból, még akkor sem, ha az évek során egyértelműen kiderült, hogy nem csupán az ő akarati és fizikai gyengeségük az oka a megannyi kudarcnak. Azt viszont nem lehet szó nélkül hagyni, milyen hangulat és közeg veszi körül a mi legatyásodott futballunkat. S itt most nem is a felejthetetlen Üllői úti kapukinyitásról és csatárkedvencverésről van szó; mint ahogyan ugyancsak friss és bántó az emlék, ahogy a Ferencváros szurkolóinak egy maroknyi csoportja örömtáncot lejt a Puskás Ferenc-stadionban, amikor a skót Celtic egymás után helyezi el az MTK hálójában a lasztit, míg Győrött viszont már ott tart a nép, hogy bajnoki találkozón is a sajátjai ellen drukkol. Nem fogják elhinni, de szombat este mondjuk több százan azt szerették volna az ETO hívei közül, hogy Jeguja Javrujan végre valahára bevegye a győri kaput a sok-sok zicceréből. Nem túlzás ez. Győrött a többség nem szereti Varga Zoltánt és csapatát. No, most azt képzeljék el: a Rába-parti kislegények, akik nézőként vagy akár labdaszedőként hétről hétre ott vannak az ETO-stadionban, és mást sem hallanak, minthogy "Falábúak, kutyaütők, takarodjatok!”, azok közül bármelyik is szeretne-e valóban futballista lenni? Ez az újabb mélypont, amikor a nekikeseredett drukker az övéi ellen fordul. Kész csoda, hogy Tarsoly Csaba, az ETO tulajdonosa, aki többmillió forintot fordított az amúgy eredménytelen győri futballra, még nem jutott el odáig, hogy összepakolja a cókmókját, kocsijába ültesse Varga Zoltánt, akihez ragaszkodik a kudarcok ellenére is, és meg se álljon Budapestig. Győrött szenved a csapat, és szenved a közönség, nehéz így már a szakmai munkáról beszélni.Néhány kilométerrel odébb viszont egy erős, határozott fiatalembernek sikerült visszacsempésznie valamit a régi szép időkből. Pintér Attila Sopronban a saját képére formálta csapatát. A Ferencváros és a válogatott korábbi középhátvédje kemény játékosként maradt meg az emlékekben, olyan sportemberként, aki kilencven percen át futott, zakatolt, üvöltött és harcolt. Most nézzék meg a Sopront: idegenben lépett pályára az MTK, Újpest, a Debrecen és a Zalaegerszeg ellen, az eredmények pedig több mint biztatóak. Siófokon is örülhetnek az emberek, a Győrött még másodhegedűsként alkalmazott Csertői Aurél csapata bravúrt bravúrra halmoz, és fejre állítja Puskás Ferenc legendás mondását, amely a XXI. században már úgy szól: "Kis pénz, nagy foci.” A Siófokot ebben a bajnokságban még nem győzte le senki, pedig a riválisai között ott volt a Fradi és most a Debrecen is. S ha már dicsérünk, említsük meg Détári Lajost, aki edzősködése alatt harcban áll az egész világgal, elsősorban a játékvezetőkkel, de tőle még ez is elfogadható, hiszen remek munkát végez a Haladás-szurkolók nagy-nagy örömére. Zalaegerszegen viszont baj van, nagyon nagy baj. Egyre inkább távolodik egymástól a csapat és szurkolótábora, s nem csupán a vereségek miatt – ám ez már egy másik történet, hosszabb elemzést igényel. Ha a Manchester United elleni világraszóló győzelem után kérdezik meg a zalai kissrácokat, hogy mi leszel, ha nagy leszel, akkor már mondták volna: futballista!Most lehetőleg ne kérdezzék meg őket…