Néhány órán át tartó vidámság

Így igaz. Drága jó Salamon Béla sokakkal együtt rajongott a lóversenyért, de a világért sem cserélte volna el kedvenc futballcsapata sorsdöntő meccsét mondjuk egy nagy derbire. Felőle aztán ügethettek volna a paripák tétre, helyre, befutóra, ő bizony Welton Silva vagy éppen Molnár Zoltán futását lesné.
Itt tartunk.
Azt kellett megérnünk, hogy nem láthattuk a televízióban a magyar válogatott svédországi Eb-selejtezőjét, most pedig a magyar bajnok egyik legfontosabb kupatalálkozóját, kész szerencse, hogy az illetékes urak ezúttal ezen a szerdán nem voltak skótok.

Kedves, sörimádó látogatók

Igaz, ehhez kellettek a skótok – az 1967-ben BEK-győztes, a 2003-as UEFA-kupa-döntős Celtic futballistái. No, meg pénz, pénz és pénz, hiszen erről szól minden, a tévéközvetítés, a továbbjutás, az egész világ. Az ám, itt van nekünk a Celtic, csaknem ugyanúgy, mint a régi szép időkben. Azt képzeljék el, amikor 1972 késő őszén a következő címmel jelent meg a Daily Mirror: "A Celtic összerogyott Nagy Anton előtt”. Ki nem találnák, kit neveztek a skót zsurnaliszták "Nagy Antonnak”: Dunai II Antalt, az Újpest hórihorgas csatárát, akit 1972. november 8-án a Megyeri úti stadionban képtelen volt szerelni és semlegesíteni a McCruskey, McGrain, Hay, McNeil, Brogan összeállítású skót védelem. Nyert is az Újpest 3–0-ra, elbúcsúztatva így a skót együttest. A Celticnek ez volt a második súlyos veresége Budapesten. Az elsőt ugye 1964. április 29-én szenvedte el a Népstadionban – akkor az MTK nyert 4–0-ra.
Itt volt tehát a Celtic, s vele együtt mintegy kétezer békés, barátságos, sörimádó skót. A glasgow-iak alighanem Budapest minden második sörözőjébe bekukucskáltak, itt egy korsó, amott egy krigli, és énekeltek, szurkoltak, hátba veregették barátságosan a magyarokat. Szó sem volt erőszakról, jobbegyenesekről, balhorgokról.
Ez a szerda nekünk és a skótoknak is a futballról szólt.
A Puskás Ferenc-stadion környékén már kora délelőtt feltűntek a zöld-fehér mezben pompázó glasgow-i drukkerek, és programfüzetet kerestek (náluk ez ilyenkor természetes, nálunk sajnos nem szokás…), és csak úgy mellékesen vettek néhány MTK-sálat. És nemcsak ők igyekeztek vásárolni, az ódon stadion személyzete is csak csodálkozott, hogy micsoda forgalmat lehet(ne) lebonyolítani kék-fehér kegytárgyak és sálak eladásában.
Napközben még igencsak nagy kérdés volt, hogy hány MTK-drukker veszi a fáradságot na meg a négy-, hat- és nyolcezer forintos jegyet a meccsre. Elővételben mintegy 1600 belépő kelt el, amely nem volt túl biztató. Pedig mikor álljon a csapat mellé egy igazi drukker, ha nem a rengeteg pénzt és dicsőséget hozó Bajnokok Ligája-selejtezőn, amelyen ráadásul a klubvilágranglista kilencedik helyzettje az ellenfél…

Kizöldült a Katica-presszó is

Előkelő úri vendég tehát a Celtic, és Várszegi Gábor, a kékek patrónusa (ő nem is olyan régen már átadta a klub gazdasági irányítását) ennek megfelelően kezelte a vezetőit: saját villájában fogadta a skót klub vezetőit, akik maradéktalanul elégedettek voltak a vendéglátással.
A csapat viszont kevésbé látványosan készült a találkozóra.
Az MTK játékosai ugyanis otthon hangolódtak a nagy derbire, ha éppen úgy hozta kedvük, virágot locsolhattak a balkonon vagy a kertben, vagy rajzfilmeket nézhettek videón. A kékek a Hungária körúti stadionban randevúztak, hogy aztán onnan délután guruljanak át autóbusszal a Népstadionba. Menet közben ők is láthatták, amint a Puskás Ferenc-stadion tőszomszédságában lévő Katica presszó zöldbe borul. Ez a vendéglátóipari egység jelentette a skót armada utolsó megállóját, itt aztán még ráhúztak a fiúk, a kerthelyiségben eldanoltak egy-két indulót, majd szép lassan elindultak a meccsre. A kedvencek ekkor még a Margitsziget árnyas fái alatt készülődtek. A Celtic futballcsapata a Grand Hotel vendégszeretetét élvezte, a játékosokon nyoma sem volt feszültségnek, igaz, most nem a Rangers elleni örökrangadóra készültek, hanem "csak” egy olyan magyar csapat ellen, amely egyszer, 39 esztendővel ezelőtt már megtréfálta őket. Most ilyesmi eszébe sem jutott egyetlen skótnak sem, mert hiába beszélt sportszerűen, már-már túl kedvesen Martin O'Neill, a Celtic menedzsere, és mondta azt: "Nyilvánvaló, a továbbjutás a célunk, de én nem merem kijelenteni, hogy mi lennénk a favoritok. Talán egy fokkal erősebbek vagyunk a magyar aranyérmesnél, ám abban mindenki biztos lehet, hogy a továbbjutás kérdése a visszavágón dől el.”
Derék szavak ezek, ám nagy a gyanú, hogy egyszerűen csak nem akart senkit megbántani Magyarországon. Nála sokkal szókimondóbbak voltak a Celtic TV (bizony, nekik még ilyen is van…) munkatársai, akik az őket kísérő MTK-soknak azt mondták, 3–0 lesz, mire azok megkérdezték, hogy a végeredmény, erre jött a válasz: dehogyis, a félidőben…
Lehetett is, meg nem is komolyan venni mindezt, mindenesetre a Puskás Ferenc-stadionba érkező MTK futballistái sem tűntek ijedtnek. Igaz, néhányuknak komoly rutinja van a nemzetközi kupameccsek megvívásában – és elrontásában. Mert bizony a kék-fehér tábor most is pontosan emlékszik az elmúlt évek elrontott nagy lehetőségeire, a Croatia Zagreb, a Rosenborg vagy éppen a Nantes elleni sikerrel kecsegtető, ám kudarccal végződő csatákra. Most itt volt az újabb esély, csak hát ez a Celtic idén májusban UEFA-kupadöntőt játszott. Emlékezetes meccs volt az, és az FC Porto hosszabbítás után 3–2-re győzte le a svéd Henrik Larsson nevével fémjelzett skót szuperalakulatot. Ám büszke erre az ezüstre is mindenki Glasgow-ban, hiszen hosszú-hosszú éveket kellett várniuk egy ilyen kontinensviadal döntőjére.

Azok az emlékezetes csaták

Ki emlékszik ma már arra, hogy a hetvenes évek végén a skót klubnál komoly pénzügyi zavar keletkezett, és el kellett adni olyan futballistát, mint például Kenny Dalglish… Annál jobban emlékeznek viszont Jock Steinre, a szenvedélyes, fanatikus, bohém szakemberre, aki éveken át dirigálta Glasgow egyik büszkeségét.
S ha már az emlékekkel kezdtük… Jock Stein különben kint volt azon a meccsen, amelyiken az Újpest 3–1-re verte a Celticet, és amelyiken a "Nagy Anton” brillírozott.
A mai kor futballja sajnos nem rólunk, magyarokról szól, és csak bízhatunk benne, hogy a Daily Mirror újra valamelyik magyar futballistával foglakozik majd szalagcímében, és mondjuk azt írja: "A Celtic összerogyott Nagy Béla előtt…”
Az pedig ugyanolyan örömteli, hogy a televízió végre rangjához méltóan kezelte a találkozót, és műsorra tűzte. Ezen a szerdán már szó sem volt ügetőversenyről – a kék-fehéreknek kellett szaladniuk azért, hogy Glasgow-ban is maradjon remény.



A mérkőzés krónikája