Akinek a játék a szívügye

Mint ahogyan az is igaz, össze sem tudnám számolni, hogy hányszor dőltem be az egykori játszótárs, Kovács István híres lövőcseleinek. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy egy Tatabánya–Újpesti Dózsa mérkőzésen 1980-ban egyszerűen nem voltam képes semlegesíteni a hazaiak középcsatárát: ördöngösen cselezett, fejelt egy gólt, és óriási szerepe volt az 5–0-s bányászsikerrel végződött rangadónak. Persze azt azért megjegyezném: akkoriban a bányásznapon sohasem a vendégcsapat volt a találkozó esélyese.
Nos, e hajdani csapattárs, a korábbi tízszeres válogatott támadó, Kovács István az idén (egészen pontosan jócskán e nyári kánikulai napok előtt, április 21-én) töltötte be az ötvenedik életévét.
– A versenysúlyodat látva mondom azt: akár még most is aktívan futballozhatnál.
– Hízelgő, de a látszat csal, az egészségi állapotom ugyanis nem az igazi – mondja a Kokó becenévre hallgató, korábbi ragyogó képességű támadó, amikor Salgótarjánban összefutottunk egy kicsit nosztalgiázni. – Tavalyelőtt augusztusban egy baráti összejövetelen elkapott a rosszullét. A mellkasomnál éreztem a folyamatosan erős, szorító fájdalmat, alig kaptam levegőt és kivert a víz. Azonnal kórházba szállítottak, és Medve László főorvos hátsó fali infarktust diagnosztizált. Bevallhatom, akkor halálfélelmem volt. Tíz napot töltöttem kórházban, a gyors gyógyulásomban nagy szerepet játszott az odaadó orvosi kezelés és a volt játékostársaim jókívánságai a kezelésem alatt.
– Nézzük, hogy miben változott meg az életed a súlyos betegség óta?
– Futballistától ilyet ritkán hallani, de én elmondom: mindennap két doboz cigarettát szívtam el, ám a betegségem óta felhagytam ezzel a káros szenvedéllyel. Most pedig… Élem a nyugdíjasok stresszmentes életét. Háromhavonta egyszer kontrollon vizsgál meg az ismert szívspecialista, Papp Lajos professzor Pécsett. Az ő véleménye szerint gyógyult vagyok, de én azért nagyon óvatosan mozgok még az öregfiúk-mérkőzésen is.

– Szóval a futballról nem kellett leszoknod, bár a sportág most elég idegeskednivalóval szolgál. Mi a véleményed korábbi csapatod, a Vasas mélyrepüléséről?
– Nem mondhatok mást, csak azt, amit mindenki, aki egy kicsit is szereti az angyalföldi futballt, hogy elszomorít volt csapatom sorsa. Abban reménykedem, amit hallok, azaz, hogy ha saját erőből nem is, de egy gazdasági kapcsolat révén feltámad az angyalföldi gárda. Szurkolok kedvenc edzőmnek, Illovszky Rudi bácsinak is, hogy ezt a nehéz időszakot átvészelje, és egészségben újra szurkolhasson a Vasasnak.
– És mit szólsz a bundabotrányhoz?
– Nos , számomra ez roppant egyszerű ügy. Ha valamit nem tudnak bizonyítani, akkor az nem történt meg. Viszont meglepett a játékosok hozzáállása, hiszen többen is ellentmondásba keveredtek, talán ha mindenki az igazat mondaná, akkor nem lenne ilyen szövevényes a megoldás sem…
– Más téma: mennyire érzed teljesnek a futballkarrieredet?
–Meggyőződésem, hogy klubszinten közel a maximumot nyújtottam. Huszonöt évet töltöttem el a zöld gyepen, ebből tizenötöt a legjobbak között. Egyszeres bajnok vagyok, az 1977–78-as kiírásban végeztünk az élen a Vasassal, de a Tatabányával szerzett ezüstérmemre is nagyon büszke vagyok. Egyébként a második helyezés mellett a nemzetközi kupában is vitézkedtünk, hiszen a Real Madridot hazai pályán legyőztük kettő egyre.
– No, de azt nem sajnálod, hogy külföldi pályafutásod nagyon rövidre sikeredett?
– Az az igazság, hogy amikor sikerült profiszerződést kötnöm a svájci másodosztályban, akkor már nem voltam csúcsformában. Ennek ellenére a Malley csapatában egy év alatt huszonegy gólt szereztem, és ezzel házi gólkirály lettem. Ezt azért is mondom, mert itt játszhattam a svájci labdarúgás hírességével, az akkor még ifjú Stéphan Chapuisat-val. A vezetők marasztaltak, de a kinttartózkodásom alatt állandóan honvágyam volt, és a családom rettenetesen hiányzott. Rájöttem, hogy a pénznél vannak fontosabb dolgok az életben.
– Még azért kukacoskodok kicsit: manapság a szerényebb képességű játékosok is sokszoros válogatottnak vallhatják magukat, ugyanakkor te csak tíz alkalommal húzhattad fel a címeres mezt.
– Annak idején a középcsatár posztján nagyon erős volt a konkurencia, elég, ha csak Törőcsik András és Szokolai László nevét említem. Akkoriban a szövetségi kapitánynak több csapatra való jó képességű futballista állt a rendelkezésére, de mégsem ez az oka, hogy csak ennyiszer voltam a nemzeti tizenegy tagja. Nagyon sok edzőnek szemet szúrt az őszinteségem és a szókimondásom. Amiről véleményem volt, azt soha nem tartottam magamban, hanem mindig kiálltam az igazamért. Úgy érzem, hogy legalább ötvenszer magamra húzhattam volna a címeres mezt, ha simulékonyabb vagyok.
– Nagyon karakán embernek ismerlek, és a mai futballban pontosan ilyen vezetőkre lenne szükség.
– Ha tudok is a sportágban történtekről, mégis elszakadtam a labdarúgástól, nem járok mérkőzésekre. A legnagyobb szívfájdalmam, hogy Salgótarjánban senki nem kéri ki a véleményemet, pedig ez a város még ma is a futballunk fellegvára lehetne, ha felkarolnák a sportágat. Én erről álmodozom, de a sikerességhez én egyedül, immár nyugdíjasként kevés lennék, de bármiben szívesen segítenék.