LE VAGYOK MARADVA – mi tagadás. Hiába léptek pályára már harmadszor legjobb férfi kosarasaink a világbajnoki előselejtezőben, én picit leragadtam a románoktól akaratgyenge játékkal elszenvedett vereségnél. Az volt az első meccs, azóta a fiúk egy hete lelépték Észak-Macedóniát, s a Románia elleni visszavágóra motivált és elszánt játékot ígértek.
És persze hivatkoztak a szolnoki publikumra, amely remek hangulatot teremtett egy hete, ahogy mondani szokták, űzte-hajtotta a társaságot. Amely vette a lapot, űzve-hajtva győzte le 38 pontnyi különbséggel Észak-Macedóniát, ha úgy tetszik, eleget tett a várakozásnak. És túltehette magát az első meccs miatti lelkifurdaláson.
Ami a szombati mérkőzést illeti, a közönség halkabb volt, de sokáig nem is nagyon volt miért lelkesednie. Egy-egy magyar kosárnál felerősödött a lelátó hangja, ám a felhördülés sem volt ritka a labdaeladásoknál, ügyetlenségre vallóan kihagyott ziccereknél.
Hogy szakmailag mi volt az oka, hogy minden volt a meccs, csak élvezetes nem, fogalmam sincs, a magyarázatot meghagyom a mindent (is) tudó kommentátornak, Knézy riporternek.
Sokat segített a csapatnak, hogy a szünetben két pont volt az előnyünk, aztán az újrakezdésnél állva maradt az ellenfél. Olyannyira, hogy a harmadik negyed felénél vezettünk 13 ponttal. Ez a különbség csoportelsőséget ígért, hiszen Nagyváradon tizenkettővel kaptunk ki. Futott a szekér, egyre nőtt a különbség, a közönség is újra megtalálta a hangját, inkább ünnepelt, mint biztatott, hiszen a záró felvonás előtt 23 pont volt a magyar előny.
A románoknál Szolnok lett az, ami nekünk Nagyvárad, csapatuk a nagyszünet után többé-kevésbé összeomlott. Így aztán kiderülhetett, hogy a két, nem éppen acélos csapat közül a miénk edzettebb (hogy a kohászatnál maradjak), a vége 86–66 lett, húszpontnyi különbség – csoportelsők lehetünk.
Ha nyerünk szerdán Észak-Macedóniában, ami – tetszik, nem tetszik – kötelesség.
Bizony, gyerekek, van ilyen.