Székely Norbert: Egész nap sírtam, és még fogok is

– Előkerült a beszélgetések során több korábbi, nehezen magyarázható sportkudarcunk. Létezik magyar átok, hisz benne?
– Nem akarok senkit sem a mi csapatunkhoz hasonlítani – mondta a Nemzeti Sportnak hétfő délután Székely Norbert, a spanyoloktól 22 pontos előny után elszenvedett 73–72-es vereség miatt az olimpiáról lemaradó magyar női kosárlabda-válogatott szövetségi kapitánya. – Nekünk kellett ezzel szembesülnünk, borzalmas élmény, érzés volt, most is a hatása alatt vagyok, nem tudok szabadulni tőle. Próbálom az egyik lábamat a másik után tenni, hogy valahogy túléljem, ez is része a gyászfolyamatnak. Nem hiszem, hogy nekem ilyen jellegű összehasonlítást kellene tennem, remélem, nemcsak magyar sportolóval, soha senkivel sem fordul elő hasonló.

– Haragszik a spanyolokra, vagy inkább – bár nekünk fáj kimondani – jelesre vizsgáztak sportszerűségből?
– A spanyolokra?! Dehogyis, egy pillanatig sem! A mi kezünkben volt a győzelem az első perctől kezdve, mi érdemeltük ki, hogy ott lehettünk, a világ tizenhat legjobb csapata közé kerültünk, már ez is csodálatos fegyvertény volt. Azt is mi érdemeltük ki, hogy volt tétje az utolsó soproni meccsnek. Nem tudom másként megközelíteni, ők tették, ami a feladatuk, csinálták a dolgukat, ahogyan mi is, de amíg ők felszabadultan, mi nyomás alatt.

– Miért kapkodtunk már tizennégy-tizenhat pontos előnyünknél?
– Nem éreztem ezt, éppen hogy lelassultunk a második félidőben. Nem keverem össze a fogalmakat, tudom, hogy a kapkodás nem ugyanaz, mint a gyorsaság és a sebesség, de egyszerűen lassan játszottunk az első félidőhöz képest, nem stimmeltek védekezésben, amik korábban igen. Sok pontot kaptunk fordulás után, nem jöttek az indításkosaraink, emiatt olyan szituáció keletkezett, amelynek következtében a spanyolok lassabb játéka lett ránk is jellemző. Azért nehéz kimondani ezt, mert a spanyol alapvetően a világ egyik leggyorsabb csapata, csak nem a mostani, mert ez már nem képes olyan gyorsan játszani, mi viszont igen…

– Azért kérte ki már a második idejét 8:48 perccel a mérkőzés vége előtt, mert úgy érezte, nincs nagy gond, egyszerűen csak meg kell nyugtatni a játékosokat, és újra lendületbe jönnek?
– Nem, hanem azért, mert nagyon nagy bajban voltunk. Látszott a csapaton, eljött a pillanat, muszáj valahogy változtatni a játék menetén. Teljesen egyértelmű volt, hogy ott elvesztettük a kulcsmomentumokat, a labdákat és ezeken keresztül a saját karakterünket.

– Edzői szempontból talán a legnehezebb Studer Ágnes hullámzását lehetett megélni. Sérülése után élete félidejét játszotta, aztán fordulás után, főleg a hajrában túlvállalta magát. Késő lett volna átszervezni a csapatot a negyedik negyedben?
– Próbálkoztunk azzal is, mezőnyposzton folyamatosan rotáltunk, megpróbálkoztunk Horváth Bettivel is. Nem gondolom, hogy Studer Ágiról külön kellene beszélnem ebben az interjúban, nem fogok róla semmi rosszat mondani, mert mindent megtett. Igen, a második félidőben hozott rossz döntéseket, ahogyan mindenki, én is, a többi játékos is.

– Volt az Európa-bajnokságon is egy sorsdöntő mérkőzésünk, azon tizenhét pontos előnyünk fogyott el. Vonható párhuzam a két leolvadás között amellett, hogy az egyik nyilván pozitív kimenetellel zárult?
– Nézze, nincsen párhuzam, mert az egyiket megnyertük, a másikat nem. A kosárlabda ilyen sportág, negyven percen át kell koncentrálni, ha az egyik csapat bizonyos periódusokban nagy előnyt, a másik nagy hátrányt szed össze, az drasztikusan megváltozhat, ez látszott akkor is. Az előnyt most is fel kellett építeni, ami azt mutatta, nagyon jól felkészültünk, pontosan tudtuk, mit akar a spanyol csapat, ezt a meccs első felében igazoltuk is.

– Nem elég az utolsó meccs tragédiája, a többi eredmény is kedvezőtlenül alakult, így bekövetkezett, amiről a múlt héten is beszélt, nem volt elég egy győzelem. A torna későbbi alakulását figyelembe véve jobban fájlalható, hogy az első felvonásra még sem a csapat, sem a közönség nem pörgött fel igazán?
– Vegyük tudomásul, nem egy háztömb körüli bajnokságban szerepeltünk. A világranglista első tíz helyezettje közé tartozó ellenfeleink voltak, néha jobban, néha rosszabbul játszottunk a tornán egy-egy meccsen vagy egy-egy negyeden belül is. A „ha” szócskának nagyon kevés jelentősége van a történelemben, ott voltunk a selejtezőn, éles mérkőzéseket játszottunk, olyanokat, amelyeken minden lehetőségre fel kellett készülnünk. Nem „simázták le” háromszor húsz ponttal a magyar válogatottat, óriási dolog, hogy eljutottunk idáig.

– Egyetért azzal, hogy akkor lehet a vasárnap történteket mélyebbre tenni az emlékezetben, ha a válogatott kijut a 2028-as olimpiára?
– Teljesen megértem a kérdését, de még futom a köröket, az első akciónktól az utolsó dobásunkig minden pörög a fejemben, képtelen vagyok most ennyire előre gondolkodni. Meg kell siratnom még ezt az olimpiát, tény, a csapat fiatal, és úgy építettük fel, hogy képes legyen nagyon szép eredmények elérésére.

– Mit szólt Határ Bernadett kijelentéséhez, aki kilátásba helyezte, hogy többet nem játszik a nemzeti csapatban?
– Abban az állapotban mindenkitől mindent megértettem volna, nemcsak a csapaton belül, hanem a közönséget illetően is. Nézőktől a játékosokig mindenki az alapján foglalt állást, hogy eszméletlen tragédia ért minket, Betti kijelentését is eszerint tudom értelmezni. Biztosan beszélünk majd róla, hála istennek, képes vagyok beszélni Bettivel, és ő is velem, ami nagyon jó, de jelenleg bővebbet nem tudok mondani erről.

– Vigasztalhat minket, hogy nemcsak a világelithez, konkrétan Spanyolországhoz is közelebb kerültünk az elmúlt alig több mint fél évben?
– Egész nap sírtam és még fogok is – nem vigasztal semmi, az sem, hogy közelebb vagyunk, az adott volna örömet, ha kint vagyunk az olimpián, ez volt az ország, a csapat álma, ott álltunk a lehetőség kapujában, sőt, kinyitottuk az ajtót, de nem bírtunk belépni rajta. Nem vigasztal, hogy volt, amikor jól játszottunk, mert nem jutottunk tovább. Teljesen mindegy összességében, hogy sejtettük, nem elég az egy győzelem, megtettünk mindent és nem tudok kontextusokat keresni, kellő távolságból tekinteni erre a kérdésre. A vasárnap drámájában élek, ha eltelik egy hét, meg tudom vizsgálni a tornát, két hét után a felkészülés folyamatát is, hogyan jutottunk el ide, mi történt a hétvége alatt. Hogy ott volt a selejtezőtornán ez a lesajnált női válogatott, amelyik az Európa-bajnokságra sem jutott ki mindig alanyi jogon, erről is beszélhetünk, de nem most, amikor huszonnégy óra sem telt el a történtek óta. Jelenleg a fájdalom a legerősebb érzés bennem.

–„Ha sikerül kijutnunk, a felnőttkosárlabdának részemről vége” – mondta lapunknak adott születésnapi interjújában tavaly ősszel. Mit érez, mit gondol erről a kérdésről most?
– Kitérő választ tudok adni. Válaszolok majd rá konkrétan néhány hét múlva, az élet eldönti, hogyan tovább. Egyelőre a stábomon, a lányokon jár az eszem, akik ugyanígy teljesen maguk alatt vannak, és nagyon elkötelezettek voltak az olimpiai selejtező iránt, tehát ki kell térnem a kérdése elől.