Női kosár: Studer Ágnes a török sztárcsapatban fejlődne tovább

– Gratulálunk az Európa-bajnoki szerepléshez, de előbb a klubváltásáról szeretnénk faggatni, ha nem bánja!
– Dehogyis! A lényeg, hogy amikor 2021-ben két évre aláírtam Szekszárdon, nem is vártam meg az évad végét, mert egyrészt nem záporoztak a külföldi ajánlatok, másrészt biztos voltam benne, hogy két évig még maradok – válaszolta a Nemzeti Sportnak Studer Ágnes. A vasárnap véget érő Eb-n negyedik helyet szerző magyar válogatott 24 éves szekszárdi karmestere szerződtetését a kontinenstorna előtt két nappal jelentette be az idei Euroliga-ezüstérmes török Mer­sin. – Tudtam, hogy képes vagyok még Szekszárdon fejlődni, és nagy klub nem is keresett. Az Atomerőművel két idényt játszhattunk az Euroligában, amit nagyon élveztem, meg azt is, hogy előreléptünk. Szerintem jól döntöttem, hogy maradtam, mert nem éreztem, hogy megrekedtem volna, s nem is kívánkoztam máshová.

– A Mersin volt az egyedüli kérője?
– Lett volna más lehetőségem, spanyol és francia klubok is érdeklődtek, de amikor a török ajánlat megérkezett, jelezték, engem nagyon akarnak, hamar kellene válaszolnom, mert a csapatépítés szempontjából az irányító kiemelten fontos poszt. Sok időm nem volt filozofálni, de nem is kellett.

– Egyből igent mondott?
– Nem, annál azért nagyobb horderejű döntés volt. Néhány napig senkinek sem mondtam el, a páromnak és a szüleimnek sem, nem akartam, hogy befolyásoljon a véleményük. Tudtam, még meg kell beszélni a szerződés néhány részletét, de nagyon jó érzéseim voltak, és afelé húztam, hogy rábólintok. Aztán amikor közöltem a szeretteimmel a döntést, ők is örültek és támogattak.

– Roberto Ínigueznek mekkora szerepe volt a döntésében?
– Nagy… A Mersin korábban nem volt annyira vonzó klub nekem, nagy jövés-menés szokott lenni a keretében, de amióta Roberto ott van, már körvonalazódott a direktíva. Tudom, hogy kemény edző, és sokat követel a játékosaitól, de nekem ez nem gond. Az eredményei önmagukért beszélnek. Úgy voltam, hogy ha elmegyek Szekszárdról, olyan klubhoz igazolok, amellyel előreléphetek, tovább fejlődhetek. Van önkritikám, tudom, nem vagyok kész, sokat kell még fejlődnöm.

– No és válogatottbeli csapattársának, Kiss Virágnak?
– Ez már érdekesebb sztori. Abban a néhány napban, amikor még fontolgattam a döntést, hallottam, hogy őt is megkeresték. Csakhogy mi éppen a negyeddöntőt vívtuk a PEAC-cal, és ilyenkor nincs haverkodás, a párharc idején ellenfelek vagyunk. Miután lezárult a csata, megbeszéltük, hogy őt is keresik, aztán kiderült, hogy együtt megyünk, de én már korábban meghoztam a döntést. Nagyszerű lesz együtt belevágni a kalandba, ott leszünk egymásnak, mindent meg tudunk majd beszélni, mégpedig magyarul. Nagy segítség ez neki és nekem is.

– Olvasgatja már a török útikalauzokat?
– Kaptunk egy videót a Mersinről, amely bemutatja a klubot. Elállt a lélegzetünk, elképesztően profik a körülmények, minden adva van, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat. Nekem fura lesz, hiszen egy magyar kisvárosból a napos, tengerparti nagyvárosba költözöm, de mivel mindig vonzott a víz, biztosan szeretni fogom, és imádom a pisztáciás baklavát.

– Szentimentális bejegyzésben köszönt el a szekszárdiaktól…
– A klubban nőttem fel, ott lettem kosárlabdázó, szóval piszok nehéz volt. Az utolsó meccsek érzelmileg borzasztóan megterheltek. Sok-sok órába telt, mire megírtam, ötször futottam neki, mert amint elkezdtem írni, olyan érzelmi állapotba kerültem, hogy mindig elodáztam. Nagyon nehéz volt… Ez még a bajnokság közben történt, aztán amikor véget ért az idény, már jöttek a szavak, s az is, hogy visszatérek még. A legnehezebb az volt, amikor kipakoltam az öltözőszekrényből, abba is nagyon belesajdult a szívem.

– Mit tud a Mersin alakuló csapatáról?
– A holland Laura Cornelius marad, ketten leszünk irányítók, és marad az amerikai center, Elizabeth Williams is, aki extrán védekezik – alig várom, hogy milyen lesz vele a kettő a kettő elleni játékot játszani. No és roppant kíváncsi vagyok az ukrán Alina Jagupovára, aki világklasszis, sok borsot tört már az orrunk alá ellenfélként.

– Három napja jött haza ez Európa-bajnokságról, hogy érzi magát?
– Kicsit fáradtan, Ljubljanában azért nem sokat aludtunk. Hatalmas élmény volt, furcsa érzés, hogy máris vége.

– Befolyásolta-e a játékát, hogy a Mersin két nappal az Eb-rajt előtt jelentette be a szerződtetését?
– Nem, csak aznap foglalkoztam vele, mert jött néhány gratuláló üzenet. A megegyezés hetekkel korábban megszületett.

– Az első négy mérkőzésen messze elmaradt attól, amit a szakma várt öntől. Mi volt az oka?
– A kiutazás utáni nap beteg lettem, köhögtem, megfázásos tüneteim voltak. Elkezdtem gyógyszert szedni, de edzettem. Borzalmas érzés volt, és idegesített a dolog, mert az egész felkészülés alatt jól voltam. Az első napokban nem is aludtam jól, a dobásom szétesett kissé, ezért úgy voltam vele, helyette minden másban próbálok extrát nyújtani, s nem „rástresszelni” a dobásra. Biztattam magam, hogy menni fog, mert amikor ilyen rövid időn belül sok meccset kell játszani, van idő feljavulni. Ostorozni nem akartam magam, siránkozni sem, nem is volt rá idő. Örültem a többiek jó játékának és az eredménynek is, aztán az utolsó két meccsen jobban játszottam. A spanyolok elleni elődöntő előtt végig tudtam aludni az éjszakát. A végén szerintem már azt nyújtottam, amit sokan a torna elejétől vártak tőlem.

– Mit gondol a negyedik helyről?
– Én a nyolcba kerülésben gondolkodtam, de ahogy haladtunk, láttuk az ágat és azt, hogy reális lehet az elődöntőbe jutás is. Amikor megcsináltuk, két napig szinte fel sem fogtam. A torna előtt nem számítottam rá, de tudtam, hogy bennünk van ez az eredmény, odatartozunk a négybe. Most még kimondani is bizsergető: Párizsban is ott lehetünk. Ez a legnagyobb öröm. Apának mondtam egyszer, elképesztő lenne ott lenni az olimpián, ott bevonulni! Óriási kaland lenne, szinte mindegy volna az eredmény. A lányokkal beszéltük, hogy nem tudjuk, ki ellen kell játszani, de mindenáron harcoljuk ki a részvételt! Szívem szerint már holnap játszanék, ha lehetne.