Két győzelem, három vereség – ritka, amikor egy Európa-bajnokságon ilyen mérleggel a tizenhat csapatos mezőny első felében lehet végezni.

A fenti mondat számadatokon és tényeken alapszik, ám a teljes igazság a magyar válogatottal kapcsolatban sokkal árnyaltabb és kibontásra érdemes, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mennyin múlt a még nagyobb bravúr, a legjobb négybe kerülés, ezzel együtt az olimpiai selejtezőtornára való kijutás.

Mélyről kellett visszajönni

Nem lehet elvenni a magyar csapattól, hogy évről évre, és immár Eb-ről Eb-re fejlődik, nemcsak eredményekben, játékban is. Ha visszalapozunk a történelemkönyvben pár fejezetet, láthatjuk, hogy a 2011-es és a 2013-as kontinensviadalra ki sem jutottunk, a 2015-ösön játszhattunk a rendező jogán, 2017-ben viszont már a sikeres kvalifikáció után szerepeltünk Csehországban, ahol a csoportban kétszer nagyon kikaptunk, viszont szoros meccsen megvertük a cseheket, és továbbléptünk. A középdöntőben viszont újabb vereség következett, egypontos az olaszoktól, a nyolcba már nem sikerült bejutni.

És most sem úgy futottunk neki az Európa-bajnokságnak, hogy vérmes reményeink lennének akár csak a csoportunkból továbbjutni. Ha csak a selejtezősorozatra alapoztunk volna, akkor azért nem kellett volna tartanunk attól, hogy Nisben egy meccset sem nyerünk, csak aztán jött a felkészülési időszak, amely során Székely Norbert szövetségi kapitány kismillió problémával szembesült.

Sokk, sérülés, késés

Rögtön Gereben Lívia betegsége nemhogy mélyütéssel ért fel, hanem sokként érte a szakmai stábot, a játékosokat és a teljes közvéleményt, ezt a traumát kellett elsősorban legalább annyira feldolgozni, hogy a későbbiekben ne befolyásolja semennyire a teljesítményt. Aztán kiderült, hogy Turner Yvonne sem a korábbiakban megbeszélt időpontban csatlakozik az Eb előtt a válogatotthoz, végül az amerikai születésű hátvéd egy edzőmeccset sem játszhatott együtt a többiekkel, és csak három közös edzésen vett részt. Bármennyire is intelligens játékosról van szó, ebben a sportágban óriási deficitnek számít minden elvesztegetett tréning. Jelentős gond volt még, hogy a csapat első számú irányítója, Studer Ágnes a felkészülés első felében izomsérüléssel küzdött, de ő legalább még viszonylag időben visszakapcsolódott a munkába és jelenléte sokat jelentett a társaságnak.

A problémák folyományaként foghatjuk fel, hogy a válogatott hét felkészülési meccséből hatot elvesztett – minden vereségét Eb-résztvevő csapattól szenvedte el, és amikor az utolsó előtti tesztelésen Székesfehérváron a fehéroroszok játszi könnyedséggel intéztek el minket, megszólalt a sziréna, hogy ebből nagy baj lehet Nisben.

De ezt a szirénát Székely Norbert kezelte, és első lépésként egy csapatmegbeszélésen hívta fel a játékosok figyelmét, hogy ez az Eb-n édeskevés lesz, és megpróbált utat is mutatni, mi vezethet sikerre. Másnap, az utolsó edzőmeccsen a fehéroroszok már nem virgonckodtak annyit, vért izzadtak egy kétpontos sikerért, a magyar küzdőszellem, keménység és szervezettség pedig reményt adott a folytatásra.

Az utolsó lökést Turner munkába kapcsolódása jelentette, a Sopronból Orenburgba igazoló hátvéddel megérkezett az a láncszem, amely ahhoz kellett, hogy a csapat képes legyen fontos meccseket nyerni. És ez nem csak a honosított játékos egyéni képességeiről szól, hanem például arról, hogy a társak miként tudják értékesíteni az ő passzaiból, vagy mozgásaiból kreált helyzetet, miképpen tudnak élni azzal, hogy még több lábon az együttes, és ahogy Székely Norbert Studer és Turner visszatérésétől remélte, sebességet is kap.

Kihasználtuk az esélyeinket

A főpróbák nem, de a vizsga jól sikerült. Persze, mondhatjuk, ha Eva Lisec nem sérül meg a szlovénok elleni nyitó meccs harmadik negyedében, akkor sohasem fordítjuk meg a meccset, de egyrészt ez már sohasem derül ki, másrészt pedig a sport ilyen, inkább örüljünk annak, hogy a rövid szlovén rotáció miatt végtelenül türelmes mieink képesek voltak leütni a magas labdát, és fordítottak, ezzel megadták az alaphangját az Európa-bajnokságnak.

Ezután meg éppen az olaszok ellen mutattuk meg, milyen a védekezés magas foka, az ellenfél fegyverével sikerült nyerni, szegény Cecilia Zandalasini, Európa egyik legjobb bedobója talán még most is a Raksányi Krisztinával való elbukott különmeccset emlegeti.

Két nap és két meccs után megnyerte a csoportját a magyar csapat, mosolyogtak, nevettek a lányok, láthatóan megjött az egészséges önbizalom és a hit, hogy ebből bizony még nagyobb bravúr is lehet, mondjuk egy éremmérkőzés a végén.

Jövőépítés még Nisben

Székely Norbertet pedig nem tudjuk hibáztatni azért, mert a már kiesett törökök elleni utolsó csoportmeccset edzőmérkőzésnek fogta fel, mert a kapitány már az Eb előtt is annyiszor mondta el, hogy ez a torna nemcsak a jelent szolgálja, hanem a további egy-két kontinensviadalnak is alapot kell adjon, hogy szinte már untuk. Játszott is több mint húsz percet a tinédzserek társasága, Pusztai Petra, Lelik Réka és a nem sokkal idősebb Kiss Virág, Dubei Debóra, Horváth Bernadett trió. És még az egypontos vereségnek is pozitív hozadéka lett, mert a fiatalok is felvették a versenyt az Euroligában edződő ellenfelekkel, és egy demoralizáló vereség sem rontott a morálon a torna legfontosabb meccse előtt.

Bejöttek aggodalmaink

Néhány dolog azért aggasztó volt a britek elleni negyeddöntő előtt. Egyrészt hiába fitymálta le a közvélemény a szigetországiak kosárlabdáját a torna előtt, mint később kiderült, Temi Fagbenle és társai még a legjobbaknak is nagyon kellemetlen ellenfele tudott lenni, a gyengébbeket meg könnyedén intézte el. Soknak tűnt az utolsó csoportmeccs és a negyeddöntő közötti három nap pihenő is, amely alatt nem is az volt a kérdés, hogy sikerül-e a mieinknek eleget pihennie, hanem hogy nem rozsdásodnak-e be, nem vesztenek-e a lendületükből, mire pályára kell lépni. A harmadik nagy kérdés pedig az volt, mihez kezd egy ilyen jellegű nyomással egy olyan csapat, amely tele van fiatalokkal, a saját klubjukban mellékszereplőként foglalkoztatott játékosokkal, és csak néhány olyannal, aki a legkiélezettebb helyzetekkel is gyakran találkozott már korábban.

A válaszokat megkaptuk, bizony aggodalmainknak egytől egyig volt alapja. A torna egyik legkiemelkedőbb alakja, a WNBA-győztes Fagbenle megevett minket a palánk alatt, és nem tudtuk feltartóztatni. Azonban ő is kevés lett volna, ha a támadójátékunk alapjának számító Határ Bernadett és Turner Yvonne nem gyengélkedik, vagy legalább egyikük jó teljesítményt nyújt, mert ez a többiek játékát is alapvetően befolyásolta. És még a hajrában így is visszakapaszkodott a magyar csapat, és előbb az egyenlítésért, majd a győzelemért támadott, de talán pont az ütött vissza, hogy sokan nem kaptak korábban túl sok olyan lehetőséget, hogy sorsdöntő dobással nyerjenek meg csapatuk számára egy meccset, így a szerencse nem állt mellénk, a vereség pedig összetörte a szíveket.

Itthon kell felkészülni

Mert ekkor már mindenki tudta, hogy az igazi meccslabda elment, az olimpiai kvalifikációs helyért a belgákat legyőzni több lenne mint bravúr. A jóval tapasztaltabb belgák egy negyedig engedték, hogy higgyünk, reméljünk, aztán ledaráltak minket – és itt megint vissza lehetne kanyarodni, hogy nálunk hányan játszottak kulcsszereplőként, hasonló nyomás alatt korábban pályafutásuk alatt...

Amikor végleges mérleget kell vonni, és a jövőre nézve is jóslásokba bocsátkozni, akkor innentől azt nem szabad szem elöl téveszteni, hogy a válogatottban szereplő játékosaink saját klubjainkban milyen minőségű feladatokat kapnak, és az sem mindegy, hogy mikor, ki ellen és hol. Mert a tehetség ott lappang ezekben a lányokban, de a folyamatos magas szintű terhelést, a legmagasabb kihívásokkal járó nyomás megszokását a kiváló edzésmunka nem pótolhatja, csak a rengeteg tapasztalat, a rutin. Minél több magyar játékos válik kulcsszereplővé saját, nemzetközi porondon szereplő klubcsapatában, annál könnyebb feladata lesz Székely Norbertnek, hogy a jelenlegi és a most még utánpótlás-válogatottakban csillogó tehetségekből egy még nagyobb bravúrra képes csapatot gyúrjon.

Az alap megvan. Egy olyan alap, amely nagyon szerethető.