Fegyverneky Zsófia: Ilyen szezonom még sosem volt

– Szóval, kiknek tartasz edzést?
– A Soproni Darazsak Akadémia kis játékosainak, tizenkettő és tizenhat év közöttiek. Egyéni edzéseket tartok, amikor csak időm engedte, idény alatt is igyekeztem segíteni nekik. Már régóta csinálom és nagyon szeretem – úgy érzem, örülnek neki, és remélem, át is tudok adni nekik a tapasztalataimból, a tudásomból.

– Ez a „mellékállás" már előrevetít valamit a jövőbeli főállásodról? Magyarán: edző szeretnél lenni?
– Még nem tudom, mi szeretnék lenni. Egyelőre az egyéni képzés érdekel. Testközelből láthattam, hogy az amerikai légiósok, Allie (Quigley) vagy Courtney (Vandersloot) mekkorát tudtak előrelépni, mit csináltak másként egyik szezonról a másikra az egyéni képzés hatására. Mi itt úgy véljük, 25 évesen valaki kész játékos, ők pedig 25 évesen váltottak egyéni edzőt, majd az európai pályafutásuk meredeken ívelt felfelé. Allie az egyetemről 21 évesen kikerülve szerződött Pécsre, vagyis az újoncévétől végigkísérhettem, mennyit fejlődött, mára pedig a dobókészsége alapján az európai legjobbak közé tartozik. A WNBA-ben egyébként is jóval kevesebb csapatedzés van, labdás egyéni gyakorlás annál több.

– Neked, nektek is vannak egyéni edzéseitek a Sopron Basketnél?
– Az Euroliga-induló kluboknál a délelőtti edzés ilyesmi. Az elmúlt szezonban a Sopronnál ezen a téren is remek munkát végeztünk: a korábban négyes poszton játszó Alekszandra (Crvendakics) az egyéni foglalkozások hatására is az egyik legjobb európai hármas lett. De azoknak a csapattagoknak, akik a heti két mérkőzésen sokat játszanak, az utazások és a csapatedzések mellett egyszerűen nem fér bele az idejükbe, és erejük sem marad, hogy még egyéni képzésen is részt vegyenek. Én is, mi is mindent szeretnénk, de fel kell állítanunk a sorrendet, hogy mi a fontosabb. Ez nem azt jelentette, hogy én délelőttönként nem csináltam semmit, ők a kétórás délelőtti csapatedzés után gyakoroltak egyénekre lebontott program szerint.

– Török Zoltán ügyvezető igazgató mondta arra a felvetésre, hogy alig kapnak lehetőséget a klub fiatal magyar játékosai a csapat tétmeccsein, hogy az egyéni képzés hatására ők is rengeteget fejlődtek idén, mert a szakmai stáb nagy hangsúlyt fektetett erre.
– A felvetést gyakran megkaptuk – s bizony nagy harcot vívtam idén ezzel, ez ellen. Kicsit furcsa, hogy egy ilyen szezon után magyarázkodnunk kell... Amikor 2004-ben a Péccsel Euroliga-bronzot nyertünk, húszéves voltam, s nem emlékszem, hogy bárki azt tudakolta volna, Fegyverneky Zsófi miért játszott ilyen keveset. Persze, több magyar volt az akkori csapatunkban, de nem volt mindenki pécsi saját nevelés. Talán a magyar bajnokságban a soproni fiatalok többet játszhattak volna, mégsem hinném, hogy annyi idősen, mint amennyi most Weninger Virág, Határ Betti vagy Dubei Debóra, én náluk több játéklehetőséget kaptam volna a Pécsben. Sőt, Debi (Dubei) többet is játszhatott az Euroligában, mint én annak idején. Biztos vagyok benne, hogy jövőre még több szerephez jutnak, és a rengeteg befektetett munkájuknak meglesz az eredménye. Egy ilyen szezon után Roberto (Íniguez vezetőedző) szakmai felkészültségét senki sem kérdőjelezheti meg.

– Ha már úgy fogalmaztál, hogy „egy ilyen szezon után", akkor konkretizáljuk: milyen is volt neked ez az idény?
– A top. Voltak gyengébb szezonjaim, voltak jobbak, de ilyen még biztosan nem.

– Bocsánat, hogy belevágok, de a te gyengébb idényeidet a magyar kosarasmezőny kilencven százaléka örömest elfogadná a legjobbjának...
– Dehogy... (Nevet.) Még mindig nem hiszem el, hogy néhány hete Euroliga-döntőt játszottunk. Egészen valószerűtlen. (Másodpercekig a távolba meredve mosolyog.) Az idényben előrehaladva sohasem beszéltünk róla, nem számoltunk ezzel a lehetőséggel. Csak meccs meccs után győzni akartunk, teljesen mindegy, ki ellen játszottunk. Így jutottunk el a négyes döntő kapujába, a Fenerbahce elleni, majd már a final fourban a szintén török Yakin Doguval szembeni összecsapásig, tudtuk, mit akarunk csinálni, és megcsináltuk. Mintha más lelkiállapotban játszottunk volna. A rengeteg elvégzett, elvégzendő munka annyira lekötötte a figyelmünket, és annyira le is vette rólunk a terhet, hogy egy meccs előtt sem morfondíroztunk azon, ha most nyerünk, hová is juthatunk. Amikor januárban nyertünk Prágában, Roberto a lefújás után az öltözőben azt mondta, már biztos a második helyünk a csoportban, s akkor esett le mindenkinek, hogy ezzel negyeddöntősök vagyunk. Érdekes szezon volt ez fejben...

„AZT HITTEM, TUDOM, HOL VAN A HATÁR"

– Mit jelent az, hogy érdekes?
– Fizikai és mentális igénybevétel terén is ez volt a legkeményebb, legnehezebb évem. Azt hittem, hogy rengeteget dolgozom, hiszen korábban is olyan edzőim voltak, akik megkövetelték a munkát. Roberto erre is rátett egy lapáttal. Azt hittem, tudom, hol van a teljesítőképességem határa, és tudom, mennyi az elég. Roberto azt mondta, ő jobban tudja... Végül igaza lett!

– Meg is kérte a kezed a televízióközvetítésnek köszönhetően ország-világ előtt, szerelmet vallva az Euroliga-elődöntő után...
– Meg... (Nevet.) Azt szereti bennem, hogy ráéreztem, hol kell engednem. Az idei keretünkben voltak nálam jobb játékosok, s az általa kialakított hierarchiában elfogadtam a helyem, partnere voltam. Pontosan feltérképezte, kitől mit várhat el, és az első edzésnaptól kezdve azt követelte meg. Elfogadtam, hogy más a szerepem, hogy kevesebb labdát dobok el, kevesebb pontot jegyzek, védekezésben jobban odateszem magam, ha kell, egész pályán letámadok. Nem mentem bele felesleges harcba, annak bizonygatásába, hogy többet, mást érdemelnék. Felfogtam, hogy mit szeretne látni tőlem, és azt csináltam, amit ő kért.

– Szerintem te vagy az edzők álma. Rengeteget dolgozol, okosan, célra törően, sallangmentesen játszol. Mindig azt teszed, amit kell, zokszó, problémázás nélkül.
– Ilyen nevelést kaptam. Abban a kosárlabdaközegben, amelyben felnőttem, olyan fegyelem volt, mint az idei csapatunkban. Minden kosárlabdával töltött pillanatban a feladatunkra kellett koncentrálnunk. Roberto tudta, mit akar megvalósítani, az irányítónak pedig az a dolga, hogy a tervet a pályára átvigye, véghez vigye.

– Pécsen, Brnóban, Sopronban, a válogatottban sok jó edzővel dolgozhattál. Roberto Íniguezt hová sorolod közöttük?
– A legjobbak közé.

– A kívülállónak néha furcsa volt, hogy még húszpontos előnynél is toporzékolt az oldalvonalnál, győztes meccs után is dúlt-fúlt.
– Pedig nagyon fegyelmezett, munkamániás ember, akinek mindene a kosárlabda. Talán csak azt az időt nem tölti kosárlabdával, amit alvásra fordít.

– És ezt elvárja a játékosaitól is?
– Ezt nem, de azt igen, hogy profik legyünk, akár edzésről, meccsről, pihenésről, étkezésről van szó. Nála nincs üresjárat, nincs olyan, hogy dobjatok rá tízszer, és akkor rádobod bárhogy, mert minden másodpercben kontrollált fegyelem van. Nulla huszonnégyben. Elképzelhető, hogy kívülről figyelve soknak tűnt, amit állandóan megkövetelt – hogy mondjuk az Euroliga szempontjából kőkemény hónap, január végén miért kellett kiabálnia, stresszelnie edzésen vagy meccsen... Elmesélek egy érzékletes példát: vasárnap Euroliga-ezüstérmesek lettünk, hétfőn szünnap volt, az első keddi edzésen pedig szóba sem hozta az Euroliga-ezüstöt, mintha meg sem történt volna, csak arról beszélt, hogy előttünk a bajnoki döntő, ezt kell tudni az ellenfélről, így fest az edzésterv, ekként dolgozunk a finálé első mérkőzéséig. Nem engedte elveszíteni a fókuszt. És annyira beleszoktunk ebbe a rendszerbe, annyira működött, hogy a menet közben felvetődő gondok sem tudtak megingatni minket. Gond pedig volt bőven. Amikor eltörött Jeca (Jelena Milovanovics) keze, nem estünk kétségbe, nem találgattuk, hogy az egyik legjobb játékosunk nélkül most mi lesz, miközben természetesen az orvosi stáb kezelte, az edzésen anélkül végeztük a dolgunkat, hogy a kieséséről beszéltünk volna. Más figurák kerültek előtérbe, bizonyos figurákat nem játszottunk, amelyek Jecára voltak kihegyezve, de Roberto nem kezdte el magyarázgatni, hogy mit miért változtat, aki rájött, az rájött. Ment minden tovább. Akkor is így volt ez, amikor Crystal (Langhorne) elment, és a kezdőcsapatból kiesett a centerünk, amikor a posztjára szerződtetett Alaina (Coates) elvesztette az édesapját, és visszarepült az Egyesült Államokba, amikor a bajnoki döntő előtt Angela (Salvadores) megsérült. Annyi minden történt, ami tönkre teheti egy csapat szezonját – és mégis ilyen eredmény született. És nem azt mondom, hogy Roberto érzéketlen lenne, mert erről szó sincs, csak azt, hogy nála nincs kifogás semmire. Gyakran mondja: „No excuses."

SZERENCSE „LÁNYA”, VAGY MUNKAMÁNIÁS?

– Értem, hogy csak mindent tökéletesen kontrollálva tudta folyamatosan „célra tartani" a csapatot, de a gondok kemény kizárásával mintha fegyelmezett gépezetté változtatta volna az együttest, a kívülálló számára kiveszett az egészből a heroikus töltet, pedig ha ennyi akadályt legyőzve teljesítettetek így, akkor ez nem csupán ritka eredményes, hanem hősies szezon is volt.
– Ő ezzel a módszerrel eredményes, nem véletlenül jutott a csapataival ötödször Euroliga-döntőbe. És nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy vele dolgozhatok – ahogy azért is, mert a legjobb magyarországi edzőkkel dolgozhattam. A válogatottban és klubjaimban. Tudom, kinek mit köszönhetek, miért lehetek hálás, és mindegyikőjükkel a mai napig jóban is vagyok. Nyilván azért tanulhattam tőlük, mert olyan szerencsés voltam, hogy abban a két klubban játszhattam, amely a hazai kosárlabdázás elmúlt húsz évét meghatározta.

– Ez pusztán szerencse kérdése lenne? Talán az szerencse, hogy Pécsen születtél, így az ottani kosárlabda-kultúrában nőttél fel, de ami utána következett, az már rajtad állt, nem?
– Hogy Pécsen születtem, hogy abban a közegben váltam játékossá, hogy bár voltak velem egykorú kosarasok, akik más csapatokban többet szerepeltek, több pontot dobtak, de én naponta kétszer edzhettem Iványi Dalma, Béres Tímea, Károlyi Andrea mellett, ők meg csak kétszer találkoztak velük a szezonban – ehhez szerencse kellett. Annak az edzésmunkának köszönhetem, hogy ilyen játékossá váltam, ott tanultam meg, hogyan kell mindennap dolgozni, hogyan kell viselkedni, mik az értékek, hogy együtt hajtunk a sikerért, nem egyénileg kell érvényesülni.

– És mégis volt erőd váltani, attól a Pécstől ehhez a Sopronhoz szerződni, noha a két klub között óriási volt a feszültség. És te mindkét klubban vezéregyéniséggé, csapatkapitánnyá, ikonná váltál.
– Pécsen is, Sopronban is nagyon megbecsültek. De az a Pécs, amelytől eligazoltam, már nem az a Pécs volt, amelyben felnőttem. Két út állt előttem, az egyik Sopronba, a másik külföldre vezetett. Más magyar klub szóba sem került, mert mindenképpen jobb csapatban akartam folytatni. És bár Sopronba már kész játékosként érkeztem, itt is rengeteget tanultam olyan klasszisok mellett, mint például Jeca, aki posztján Európa legjobbjaként már a hatodik idényét tölti itt.

– Mindössze egy légiósszezonod volt. Miért?
– A Brno akkor volt Euroliga-döntős Béres Timivel a soraiban, én pedig a sikert követő szezonra szerződtem oda. Pécsen 35 perces, sok pontot szerző játékos voltam, Brnóban 20 perces játékos lettem, kevesebb ponttal. Többet akartam, itthonról is kaptam a kritikát, pedig (Zuzana) Zirkováékkal, az éra topjával kosarazhattam együtt. A mai fejemmel teljesen másként csinálnám. Kétéves szerződésem volt, az első szezon után mégis el akartam jönni, pedig én is látom a hozzánk igazoló külföldieken, hogy az első légiósév a legnehezebb. De talán minden történésnek megvan a maga oka: hazajöttem, s abban a szezonban a Péccsel, Fűzy Ákos vezetésével megnyertük a bajnokságot...

– Ó, Ákos... Idefelé tartva is emlegettük az autóban...
– Amikor a Győr edzője volt, óriási csatákat vívtunk a bajnoki címért, a legfeszültebb ütközetek lefújása után mégis újra barátokként beszélgettünk. Nagyon jó időszak volt, pedig a Győr bajnoki aranyat is elorozott előlünk. (Furcsán csillogó szemmel néz a távolba.)

HA TOPSZINTEN LEHETSZ, MIÉRT ADNÁD ALÁBB?

– Az elmúlt hét évben sem akartál Sopronból továbblépni?
– Nem vetődött fel ez a kérdés. Azt viszont gyakran firtatták, miért kell nekünk az Euroligát erőltetnünk Sopronban? Miért nem indulunk az Európa-kupában, ott könnyedén sikeresebbek lehetnénk. Nem is értem. Miért akarna valaki egy szinttel lejjebb játszani, ha játszhat a topszinten is? És amikor a bajnoki és kupaaranyak megnyerése közepette a klubváltásról kérdezgettek, rendre ott motoszkált bennem, ha mennék is, csak azért, mert jó lenne az Euroligában nagyot alkotni. De (Török) Zoli mindig mondogatta, higgyem el, lehetőség lesz erre Sopronban, és együtt üldöztük ezt az álmot. Az pedig, hogy ezt itt, magyar csapattal tudtam elérni, sokkal, de sokkal többet ér. Az idei Euroliga-döntő feltette az i-re a pontot.

– Miközben kávézgatva beszélgetünk, a női kosárlabda-válogatott tagjai Székesfehérváron edzőtáboroznak. Ez az első nyarad, amelyen nem „kell" menned a válogatotthoz. Nem furcsa?
– Nem. Mert nem hirtelen felindulásból döntöttem el, hogy visszavonulok a válogatottságtól, régóta tudtam, mikor elég, mikor akarok elköszönni. Minden tudásomat, tapasztalatomat odaadtam, és 2017-es csehországi Európa-bajnokság méltó lezárása volt ennek a korszaknak.

– Szeptember végén leszel 34 éves, és miután – ahogy említetted – tervszerűen élsz, nyilván tudod, meddig tarthat a játékoskorszak?
– Kétéves szerződésem van még a Sopronnal. Nyilván, nem célozhatjuk meg ismét az Euroliga-döntős szereplést, hiszen irreális elvárást nem szabad támasztani velünk szemben, és nekünk sem szabad magunkkal szemben. A Sopron reálisan az ötödik-hatodik csapat az Euroliga-csoportjában, a tizedik-tizenkettedik legjobb klub Európában, még ha idén alaposan rá is cáfoltunk erre.