Sopronban jártak az olimpiai bajnokok

Mindketten világklasszisok, a női kosárlabdázás legnagyobb egyéniségei, a földkerekség legkiválóbb aktív játékosai közé tartoznak. Állítólag amúgy egyikük – sőt egyes hírek szerint másikuk is – grúz útlevéllel pattogtat az Euroliga címvédőjénél, ám olyan készségesen álltak rendelkezésünkre, hogy ezt a témát inkább nem is feszegettük…

Jekatyerinburg azért nem LA

– Ön Los Angelesben él, és a WNBA-ben ott is kosarazik. Egy olyan világváros után hogy tetszik önnek oroszországi állomáshelye, Jekatyerinburg?
– Azért messze nem ugyanaz – mondta kis grimaszt, vagy inkább fintort vágva Milton. – Los Angelesben ott a tenger, a napfény, Oroszországban, azaz Jekatyerinburgban viszont szinte mindig nagyon hideg van, meg aztán a város is egészen más. Túl sokat azonban nem vagyunk ott, szinte állandóan utazunk.

– És hogy érzi magát, amikor Oroszországban van?
– Köszönöm a kérdést, jól! Biztosan más lenne a helyzet, ha csupa ismeretlen kosaras közé kellene beilleszkednem, de szerencsére rengeteg ismerőssel játszom egy csapatban. Itt van például Griffith, aztán a Los Angeles-i csapattársam, Dixon. Penicheiróval is játszottam már együtt korábban Olaszországban, és Abroszimovát is jól ismerem.
– Tud már valamit oroszul?
– Nem sokat. Megköszönni és köszönni, azaz szpaszíba, meg privet – nevette el magát az örökös mosolygása miatt Sunshine-nak, azaz napfénynek becézett játékos.
– Nyert már bajnokságot Amerikában a női profiligában, a WNBA-ben, és volt olimpiai, valamint világbajnok is. A tavalyi Euroliga-győzelmet hová helyezi pályafutása nagy győzelmei sorában?
– Előkelő helyre. Nyerni, legjobbnak lenni mindenütt, minden versengésben nagyszerű dolog, legyen az akár Európában, Amerikában, vagy egy olimpián. Aki profi sportoló, annak mindegy, milyen versenyen szerepel, a győzelem a célja!
– Összehasonlítva a WNBA-t az Euroligával, azaz az amerikai kosárlabdázást az európaival, melyik stílus áll önhöz közelebb?
– Egyértelműen az amerikai. Sokkal gyorsabb a játék, nagyobb az iram, és inkább dominálnak a fizikai képességek, mint Európában, sőt lényegesen nagyobb az egyéniségek szabadsága, az erő mellett így a technikai tudás is jobban érvényesül. Itt talán szervezettebb a csapatjáték, de ami biztos, hogy az európai kosárlabda több szempontból is jóval kötöttebb. Ez már csak azért is igaz, mert engem bizony nagyon meglepett, hogy Amerikával ellentétben itt Európában csak az edzők kérhetnek időt, a játékosok nem. Pedig megpróbáltam…
– Van a férfiligából, az NBA-ből példaképe, olyan kosaras, akire felnéz, és örülne neki, ha a játéka hasonlítana az övére?
– Igen, Hakeem Olajuwon, a Houston egykori centere. A magasságához képest nagyon könnyed és harmonikus volt a mozgása, és persze a kosárlabdából is tudott mindent.
– Ami azt illeti, egyvalamiben biztos, hogy ön hasonlít rá. Legendásan hosszú karjai vannak, állítólag körülbelül olyan széles a fesztávja, azaz ha vízszintesen kinyújtja a két kezét, mint egy Olajuwon-magasságú, kétszáztíz centi magas emberé…
– Ebben lehet valami, de nem ezért a példaképem. Ezt az adottságomat viszont próbálom minél jobban kihasználni, és jól is jönnek a hosszú karok a lepattanóknál, no meg a védekezésben.
– Úgy tudjuk, nemcsak a labda "muzsikál" a kezében, hanem ön is nagyon muzikális…
– Igen, ha meghallok egy nekem tetsző dallamot, megpróbálom lejátszani zongorán, csak úgy, kotta nélkül. Többnyire sikerül!

Nem túlzás azt állítani: a Jekatyerinburgnál egymásnak adták a kilincset az olimpiai bajnokok. Amíg Yolanda Griffith, a világ egyik legképzettebb centere az őszi szabadságát töltötte, addig sydneyi csapattársa, Natalie Williams helyettesítette. Pár hete azonban a Yo-Yo becenévre hallgató sacramentói kiválóság visszatért Oroszországba, és Sopronban már ő lett a mérkőzés legértékesebb játékosa. Griffith egyébként amellett, hogy a világ egyik legjobb centere, anyuka is egyben, van ugyanis egy 14 esztendős lánya, Candance.

Azok a férfias kezdetek

– Kezdjük az elején! Hol kezdett kosarazni?
– Mint Amerikában a legtöbb kisgyerek, én is az utcán – hangzott a büszke válasz.
– A jelek szerint jó iskola volt, kitűnő alapokat adott…
– Az volt. Sokat játszottam idősebb fiúk ellen, és mindig próbáltam helytállni velük szemben. Az ott megszerzett erőnek, keménységnek mind a mai napig hasznát veszem, sőt azt is mondhatnám, hogy szinte abból élek, már ami a pályára, a játékra vonatkozik.
– Kislánya követte önt Oroszországba?
– Nem, ő Sacramentóban maradt a családnál.
– Gondolom, kosarazik…
– Így van, edz keményen.
– Lesz olyan játékos, mint az édesanyja?
– Nem tudom – mosolyodik el a Miltonnál azért lényegesen komolyabbnak tűnő Griffith. – Erőltetni nem fogom, lehet, nem is lenne könynyű neki, de ha sikerülne, nagyon büszke lennék rá.
– Nem hiányzik?
– Dehogynem, ám gyakran beszélünk telefonon. Egyébként pedig szinte állandóan utazunk és játszunk, nincs túl sok időm ezen rágódni, meg aztán jó kezekben van!
– Úgy tudjuk, elég sokoldalú, azaz nemcsak a kosarazáshoz ért.
– Jogi tanulmányokat folytattam, és ezen a területen szeretnék dolgozni majd a játékos-pályafutásom befejezése után.
– De állítólag akkor sem esik kétségbe, ha elromlik az autója…
– Egyetemista koromban, amikor még picike volt a lányom, bizony előfordult, hogy autószereléssel tartottam fenn a családot. Nehéz, küzdelmes időszak volt, szerencsére ennek már régen vége.
– Ön szerint a WNBA vagy az Euroliga az erősebb?
– Pár évvel ezelőtt habozás nélkül azt mondtam volna, hogy a WNBA. Az Euroliga azonban évről évre erősebb, kezdi megközelíteni az amerikai profibajnokság színvonalát. Egyre több és több európai jön át hozzánk nyaranta, és most már az Euroligában szinte minden csapatban vannak ismerős arcok. Rengeteg olyan kosarast találni, aki nyáron Amerikában, az év többi részében pedig Európában játszik, emiatt egyre kisebb a különbség.
– Annyi, de annyi nagy sikert elért már pályafutása során. Van még, ami motiválja?
– Mindig nyerni szeretnék, és ezt is az utca nevelte belém. Ez érvényes akár egyes mérkőzésekre éppúgy, mint egész tornákra, sorozatokra. Mert győzni, aranyérmet nyerni, a legjobbnak lenni a legjobb dolog a világon!