Még tervezik a gyűrűt

– Hamarosan olyan ékszer birtokában lesz, amilyen magyar sportolónak még nincs. Tudja már, hogyan néz ki az a bizonyos bajnoki gyűrű, minden kosárlabdázó egyik legáhítottabb kegytárgya?
– Már csak azért sem, mert még nem döntöttük el, milyen legyen. Ez ugyanis a mi feladatunk. Az biztos, hogy a pecsétgyűrű közepén a csapat címere lesz látható, de az még a döntőt követő ünnepségeken sem dőlt el, milyen feliratot vésnek majd rá. A lányok többsége azt szeretné, ha a 25, 9-es mérlegünk mellett valamiféle olyan felirat is ott virítana, hogy a legrosszabból is lehet legjobb. Ez ugyanis utalna arra az útra, amit a csapat egy év alatt megtett.
– Ami azt illeti, az ön útja sem volt éppen rövid, és most nem feltétlenül a nyáron megtett, valóban tekintélyes mennyiségű kilométerre gondolunk. Egyetemi csapatának húzóembere volt, Detroitban viszont be kellett érnie epizódszerepekkel.
– Alapvetően nem volt ezzel semmi gond, mert annak idején a BSE-ben hozzászoktam ehhez. Azt már a Detroitba kerülésem előtt tudtam, hogy Bill Laimbeer, a csapat edzője néhány perces kiegészítő embert keres. Én ezt is örömmel vállaltam, mert úgy éreztem, a női NBA-ban ez is dicsőség. Nem is bántam meg, hogy idejöttem. Más kérdés, hogy az állandó kispadozás miatt szép lassan elveszítettem az önbizalmamat, amit Laimbeer észlelt is az edzéseken, éppen ezért végig biztatott, hogy ne hagyjam el magam.
– Édesapja (Ujhelyi Gábor, a Szeged női csapatának jelenlegi edzője – a szerk.) szerint bölcsen belátta, hogy nem kell kapkodnia, hisz a jövő az öné. De valóban belefér a pályafutásába még egy ilyen szép, ám a viszonylagos tétlenség miatt önbizalomvesztéssel járó detroiti idény?
– Ezt még magam sem tudom, de szerencsére nem is kell ezzel foglalkoznom, mert a női NBA-ben áprilisig lehúzták a redőnyt. Az igazság az, hogy nem igazán érzem otthon magam abban a verekedős, pozíciós centerszerepben, amit a Detroit játszik. Nekem inkább a négyes poszt fekszik, középtávoli dobásokkal, de ezt Bill mint egykori nagyszerű játékos anélkül is tudja, hogy én mondanám neki. Szóval, bonyolult a helyzet. A detroitiak sem tudják még pontosan, milyen változások lesznek a keretben, azt viszont megígérték, ha esetleg nem férnék be hozzájuk, segítenek másik csapatot találni a női NBA-ban.
– Elég bizonytalan világnak tűnik ez innen, Magyarországról. Például ez az első WNBA-idény szakmailag mit hozott önnek?
– Közelről láttam, miként emelkedik ki a fizikailag tökéleseten felkészített csapatok közül a későbbi bajnok. Ez a néhány hónap nagyszerű mentális iskola volt, mert az nem vitás, hogy egy gárda csak akkor lehet bajnok, ha minden játékosának a fejében rend van. Nekünk vert helyzetből kellett legyőznünk a kétszeres címvédő Los Angelest, amihez rendkívüli lelkierő kellett. Ennek a mentális diadalnak élmény volt részese lenni.
– Nem volt furcsa ezután visszatérni a dél-karolinai egyetemi csapathoz?
– Á, dehogy, hiszen itt mindenki nagy örömmel fogadott, és bőven volt mit megbeszélnünk. Öregdiákként használhatom az itteni létesítményeket, ami fontos, mert edzésben akarok maradni. Heteken belül mindenképpen játszani szeretnék!
– Most is játszhatna, például az Európa-bajnokságon eddig kevesebb, mint több sikerrel küzdő válogatottban…
– Alakulhatott volna úgy is, igen. Csakhogy sokáig semmiféle választ sem kaptam a szövetségtől az e-mailjeimre, amelyekben azt firtattam, kellek-e, ha elenged a Shock. A legjobban az bánt, hogy a velem kapcsolatos döntésekről, a keretbe kerülési esélyeimről mindig utolsóként értesültem. Mindegy, most ez van, remélem, a következő Európa-bajnokság előtt majd másképpen lesz.
– Azt már tudjuk, hogy most is Amerikában készül. Mire is?
– Mint említettem, mindenképpen játszani akarok, és az sem titok, hogy az Európai Unió valamelyik országa a célom. Van egy amerikai menedzserem, Ruth Riley (a WNBA-döntő legjobb játékosának választott detroiti center – a szerk.) ügyeit is intéző Mike Cound, aki szerint jó az esély arra, hogy hamarosan találunk csapatot. Eddig egy török ajánlatom volt, de rögtön a döntő után utazni kellett volna, kapkodni viszont semmiképpen sem akartam.
– Nemrégiben azt nyilatkozta a televízióban, hogy a jelenlegi prioritási listáján a hazatérés szerepel az utolsó helyen. Nem tart attól, hogy erre sokan összeráncolják a szemöldöküket idehaza?
– Nem, mert imádom Magyarországot, nagyon szeretek otthon lenni, vagyis senki és semmi sem taszít a hazámtól. Nem azért nem utazom haza, mert bárkivel vagy bármivel bajom lenne. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretném próbára tenni magam külföldön, természetesen mindenekelőtt a pályán, de azon kívül is. Amerikában kihívás volt a diploma, és van még más, kosárlabdán kívüli nagy vágyam, például az, hogy megtanuljak az angol mellett még egy nyelvet, mondjuk a spanyolt. Hogy amikor abbahagyom a kosárlabdát, ami remélhetőleg nagyon-nagyon sok év múlva történik majd meg, szóval akkor is otthon érezhessem magam a saját életemben.