Kocsis Erzsébet: Nagyon sok jót élhettem meg

Nem szokta visszanézni korábbi emlékezetes mérkőzéseit a ma 60 éves kézilabdaklasszis, Kocsis Erzsébet. Pedig számos nagy sikert átélt a magyar válogatottban és klubcsapataiban, különös tekintettel a Dunaújvárosra, amellyel többek között Bajnokok Ligáját és KEK-et is nyert a kiváló beálló.

„A felvételek is elavultak, másrészt a játék is nagyon felgyorsult azóta – mesélte lapunknak Kocsis. – A gyerekeimnek mutattam ezeket a videókat, néha már vicces, hogy mennyire lassan kézilabdáztunk. A válogatottból Kökény Beával és Hoffmann Beával szoros kapcsolatban vagyunk, mindig mondogatjuk, hogy bezzeg a mi időnkben… Nagyon szívesen kipróbálnám magam a mostani érában, a szintén kézilabdázó lányommal (a felvidéki DAC színeiben friss Szlovák Kupa-győztes Sári Barbara – szerk.) mindig hasonlítgatjuk egymást, és azt gondoljuk, nagyon feküdne nekem a mostani kézilabda, én nagyon gyors, kicsi, vékony játékos voltam.”

Kocsis pályafutása szülővárosában, Győrben kezdődött, onnan igazolt 1988-ban Dunaújvárosba, ahol 1999-ig szerepelt, kétszer ünnepelhetett magyar bajnoki címet és kupagyőzelmet, valamint mindhárom nemzetközi sorozatot, a BL-t, a KEK-et és az EHF-kupát is megnyerte.

„Nehéz lenne bármit is kiemelni, mint legemlékezetesebb pillanatot. Győrben mi tettük le az alapokat. Az atlantai olimpián elért harmadik hely és a részben hazai rendezésű világbajnokságon szerzett ezüstérem felejthetetlen emlék. Egy évvel korábban az Európa-bajnokságon váratlan és fantasztikus sikert értünk el. Szerencsés vagyok, nagyon sok jót élhettem meg: a világválogatottban szerepelni vagy a kislányommal együtt játszani, mind nagyon szép élmény.”

Bizony, Kocsis tizenhat évvel ezelőtt, 2009 tavaszán egy csapatban szerepelt a lányával. Pedig akkor már régóta sportvezetőként dolgozott a dunaújvárosiaknál.

„Az apropó szomorú, mert a Dunaferr volt éveken keresztül a klub főtámogatója, és kiszállt mögülünk kétezerkilenc januárjában úgy, hogy még élő szerződésük volt. Februárban amelyik játékos csak tudott, eligazolt. Ott maradt az utánpótlás, nekik más lehetőségük nem volt. Sokat gondolkodtunk, mitévők legyünk. Arra jutottunk, hogy ha a pécsieket megverjük, akkor már biztosan nem eshetünk ki az NB I-ből, amivel nyerünk fél évet, hátha lesz valami… Aki Dunaújvárosban élt és mozgott, megpróbált segíteni, összeálltunk a fiatalokkal lejátszani a meccset. A hangulat emlékeztetett arra, amikor ugyanott, a KEK-döntőben léptünk pályára, már a bemelegítéskor telt ház fogadott. A legnagyobb öröm, bár úgy volt, én is játszom, de egy poszton szerepeltünk a lányommal, aki annyira ügyes volt, hogy nem fértem be a csapatba, ráadásul a győztes gólt is ő szerezte. Egy anyának, egy sportolónak ez a legnagyobb élmény. A fiamra, Sári Rolandra is ugyanennyire büszke vagyok, ő a Nemzeti Sportnál dolgozik újságíróként.”

Kocsis számos neves és eredményes szakemberrel dolgozott együtt pályafutása során, rájuk is jó szívvel emlékszik vissza.

„A nevelőedzőm Horváth Lajos volt, akinek nagyon sokat köszönhetek, mert maximálisan bízott bennem és támogatott, még abban is, hogy elmenjek Győrből, mert úgy gondolta, hogy jobb lehetőségeim lesznek Dunaújvárosban. Szerencsés voltam, mert Laurencz Laci bácsi klubedzőként és szövetségi kapitányként is nagyon kemény és határozott ember volt, aztán öregségére beismerte, mennyire szeretett bennünket. Horváth Ervintől is sokat kaptam, nála játszottam a legjobban, az ő irányítása alatt voltam a leggólerősebb: tizenkilenc gólt lőttem egy meccsen, ami a mai napig rekord.”

1995-ben a világ legjobb női játékosának választották meg, az akkor kapott aranylabdát nagy becsben tartja, az olimpiai érem mellett. Sőt, egy darabot a berlini falból is őriz: „Engem választottak meg az ezerkilencszázkilencvennégyes németországi Eb legértékesebb játékosának, amiért kaptam egy darabot ajándékba a falból, ezt is féltve őrzöm. És van egy hatalmas szurkolóm, aki fiatal korom óta drukkol és támogat, sok ereklyémet nekiadtam, ezekből kis múzeumot alakított ki a háza emeletén.”

A kilencvenes évek sikerkorszaka szerinte elsősorban arra épült, hogy akkoriban a magyar kézilabdában csapatot akartak építeni:

„Egy nemzetből valóként egy nyelvet beszéltünk, együtt gondolkodtunk lokálpatriótaként, ez így egységesen nagyon sokat számított. Nem átutazók voltunk a városban egy BL-trófeáért, hanem ott éltünk, nagyon jó közösséget alkottunk.”