Allan Heine: Hegyeket kellett megmásznunk

– Mi az első szó, ami eszébe jut az elmúlt idényről?
– Valószínűleg a hihetetlen szó lenne az – válaszolta a bajnok és Magyar Kupa-győztes Ferencváros női kézilabdacsapatának dán vezetőedzője, Allan Heine. – Nagyon sok érzés kavarog bennem, ha visszagondolok az elmúlt hónapokra. Szakmailag nézve minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Itt hegyeket kellett megmászni, és ha visszanézek az útra, még most is felfoghatatlan.

– Mi volt a legnehezebb, amikor tavaly október elején honfitársa, Martin Albertsen távozása után másodedzőként át kellett vennie az irányítást?
– Nem a nehézségeket, hanem a lehetőségeket és a jót próbálom észrevenni az életben. A váltás után az első edzéseken igyekeztem minél több erőt átadni a csapatnak, és a munkába fektetett energiát a meccsekre is átvezetni. Együtt emelkedtünk fel, s ahogyan ugyanabba az irányba kezdett el mindenki haladni és ez egyre több hitet adott, elkezdtünk bízni egymásban, és egyre erősebb lett mindenkiben az úgynevezett Fradi-érzés. Ez mind segített abban, hogy meglegyen a kellő erő, és elérve a teljesítményünk legmagasabb szintjét, esélyünk legyen a győzelmekre.

– Akkor nincs különösebb titok? A csapategység és a csapatszellem volt a kulcs?
– Igen. Ha végignézzük az idényt, akkor sem törtünk meg, amikor nehezebb helyzetekbe kerültünk, mindig volt esélyünk kilábalni a rosszabb periódusokból. Még akkor is felcsillant a remény, amikor az Esbjerg elleni BL-negyeddöntő idegenbeli visszavágóján hétgólos hátrányban voltunk az első félidőben, ám a szünet utáni percekben képesek voltunk felzárkózni.

– Melyek voltak az idény legfelemelőbb pillanatai és legjobb mérkőzései?
– Sok jó meccset játszottunk. A Győr elleni tavaly novemberi hazai bajnoki elképesztő volt. Előtte a játékosok közül néhányan mondták nekem, várjam meg, milyen hangulat és légkör lesz, és csak élvezzem. Nem tudtam, mire számítsak, de átélhettem, milyen az atmoszféra, a szurkolás, hogy a legjobb kézilabdázók milyen minőségi játékot nyújtanak – ez felejthetetlen élmény. Az Ikast elleni BL-csoportmérkőzés is fontos pillanat volt, mert abban az időszakban a dánok voltak talán a legerősebbek a mezőnyben, és legyőztük őket. Január végén bajnoki rangadót nyertünk meg Debrecenben a sérült Andrea Lekics és Kisfaludy Anett nélkül úgy, hogy az elején Béatrice Edwige-t is elveszítettük piros lap miatt – bajnokhoz méltó teljesítménnyel győztünk, mindenre megtaláltuk a megoldást. Akkor éreztem azt, hogy nagy dolgot vihetünk véghez az idényben. És természetesen a Magyar Kupa négyes döntője is emlékezetes volt.

– A Győrrel március elején vívott kupadöntőben meglepően nyugodtnak és magabiztosnak tűnt.
– Megvolt a tervünk a fináléra, azt szerettük volna követni. Tudtuk, hogy az idény azon részében a Győr nagyon erősen és intenzíven kezdte a meccseit, de menet közben csökkent az intenzitása, és amikor ez valóban így történt, a miénk emelkedett, és szárnyalhattunk. Ezért is mondtam a hajrához közeledve az időkérésnél, hogy bár hátrányban vagyunk, minden tökéletes, hiszen most zárkózhatunk fel, ahogy terveztük, és így is lett. Különleges győzelem volt.

– Milyen volt a Fradi–ETO presztízspárharc az előző kiírásban? Hogyan tudták mindkét sorozatban felülmúlni a nagy riválist?
– A novemberi első bajnokin aratott győzelmünk jelzés volt a magyar kézilabda-társadalomnak, hogy a Fradi készen áll harcba szállni az aranyéremért. A hatgólos sikerünk akkor sokaknak meglepő lehetett, főleg ha azt vesszük, hogyan kezdte a BL-idényt a két csapat. Bevallom, én is meglepődtem, hogy ekkora különbséggel nyertünk: a fiam kérdezte is tőlem a meccs után, miért nem rohantam én is a játékosokhoz ünnepelni.

– Mit válaszolt neki?
– Azért, mert kicsit engem is sokkolt, hogy hattal vertük meg a Győrt egy óriási meccsen.

– A kupadöntő és a májusi, győri bajnoki után is ennyire meglepődött?
– Az idegenbeli bajnoki valódi mestermunka volt a részünkről, amellyel biztossá tettük az első helyet. Taktikailag kiválóan kézben tartottuk a mérkőzést, elviseltük a nyomást, a hazai szurkolók által teremtett hangulatot is, pedig nagy volt a teher, hiszen nagy volt a tét is.

– Mennyit tanult vagy változott edzőként az elmúlt hónapokban?
– A kollégáimnak is említettem már a klubban, hogy bár csak majdnem egy éve jöttem, de úgy tűnt, mintha már három idény óta itt lennék és dolgoznék ezen a magas szinten. Megannyi élmény, érzés és tapasztalat ért, sokat tanultam. Fantasztikus csapatszellemet alakítottak ki a játékosok, nagy sikert értek el közösen, és az egyéni fejlődésüket látva is minden tiszteletem az övék. Nem kétséges, hogy ez volt a legjobb idényem a karrieremben, nemcsak én, hanem a családom is fantasztikus emlékekkel gazdagodott.

– Egyértelmű volt, hogy folytatja a munkát?
– Maradni akartam, már az idény vége előtt úgy éreztem, készen állok a folytatásra. Jó érzésekkel zártunk, és hiszek benne, hogy még nagyobb tetteket hajthatunk végre együtt.

– A csapat magja megmaradt, és Laura Glauser, Orlane Kanor, Darja Dmitrijeva és Valerija Maszlova személyében két francia és két orosz klasszis érkezik. Úgy tűnik, erősebb játékoskerettel dolgozhat a jövőben. Mit vár a következő kiírástól?
– Mindig azt szoktam mondani, nem számít, hány játékosod van, ha nem teljesítesz a legmagasabb szinten. Győrben, nálunk és minden egyes BL-meccsen az a lényeg, hogy csapatként érjünk el magas szintre, találjunk meg egy „varázslatos formulát”, ez az egy, ami számít. Sok kiváló játékosunk van, tudom, és a következő idényben minden egyes összecsapáson azért fogunk küzdeni, hogy győzzünk. Olyan csapatunk lesz, amelyik képes mindig nyerni, de ezért mindennap tennünk kell, nemcsak amikor mérkőzést játszunk, hanem az edzéseken is.