Női kézilabda: Két és fél év kiesett a karrieremből – Lakatos Rita

– A nyáron ismét külföld felé vette az irányt. Hogyan kötött ki Zwickauban?
– A norvég élmények nem vették el a kedvemet a légióskodástól, terveztem, hogy még kipróbálom magam külföldön, és Németország is szerepelt a célpontok között – válaszolta Lakatos Rita a Nemzeti Sportnak. – Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy áprilisban kellett csapatot keresnem, de gyorsan megszerettem Zwickaut, a belváros igazán hangulatos, sok a parkos terület, és egy erdő vesz minket körül. Nem túl nagy a nyüzsgés, viszont minden elérhető, nem kell elutazni nagyobb helyekre, ha valamire szükségem lenne.

– Mit gondol, huszonnégy évesen ott tart a karrierjében, ahol ilyenkorra szeretett volna?
– Huszonegy évesen kezdődtek a gondok a vállammal, az elején sokáig nem tudták, mi okozza a bajt. Csak teltek a hónapok, majd az évek, összességében két és fél év kiesett a karrieremből. Ez nagy stresszel járt, mert kimaradt egy fontos periódus. Szerettem volna fokozatosan felépíteni a pályafutásomat, azért igazoltam Vácról Siófokra, hogy megtegyem a következő lépést. A Balaton partján töltött időszak aztán kicsit sem a további fejlődés, sokkal inkább a túlélés jegyében telt. Miután sikerült magamban helyretenni, már nem úgy tekintek rá, mint elvesztegetett időre, hanem úgy, hogy végig kellett mennem az úton, amely formálta a személyiségemet, a sportolói énemet. Mentális oldalról sokat tanultam ezalatt, el kellett engednem azokat a tényezőket, amelyekre nincs ráhatásom.

– Dunaszerdahelyről indult, mennyiben határozta ez meg a személyiségét, magyarságához való viszonyulását?
– Erős alapot jelentett az életre, büszke vagyok a magyarságomra. A csallóköziek érzelmes emberek, de közben nagyon szívós mentalitással rendelkeznek, engem is ez vitt mindig előre. Bennünk van, hogy össze kell tartanunk, a testvéreimmel együtt erre neveltek minket. Fiatalon Magyarországra kerülve rengeteg kérdést kaptam, amelyet nem tudtam hová tenni, sok társam például nem értette, miért beszélek magyarul, vagy mi az, hogy mi is a magyar rádiót hallgatjuk otthon. Azóta is figyelek rá, hogy ha kell, másokat is felvilágosítsak arról, hogyan élünk a Felvidéken.

– A győri utánpótláshoz csatlakozott, a klubban világsztárokkal edzhetett együtt, és már elég fiatalon bemutatkozhatott az NB I-ben, valamint a Bajnokok Ligájában. Könnyen megbirkózott a korán jött, megnövekedett figyelemmel?
– Nem álltam még rá készen, hogy felfogjam, mi történik velem, azt is lazán vettem, amikor gólt lőttem a BL-ben. Jött a meccs, kaptam egy feladatot, és megpróbáltam megoldani. Utólag visszagondolva természetesen büszkeséggel tölt el, és életre szóló élményt jelentett, miként az is, hogy testközelből láthattam, a világ legjobbjai milyen mentalitással edzenek. Sokat tanultam tőlük, példaképként tekintettem rájuk, Görbicz Anita mellett Nycke Grootot, Eduarda Amorimot vagy éppen Heidi Lökét is említhetem. Most már sokszor nekem kell segítenem a húsz-huszonegy éves fiataloknak, ilyenkor gyakran eszembe jut, nekem mennyivel hamarabb jöttek a fontos mérföldkövek.

– Ha feltűnt egy tehetséges irányító az ETO-ban, mindig akadt, aki a következő Görbicz Anitát látta benne. Jelentett ez bármiféle plusz terhet?
– Valóban szokássá vált, ha valaki irányítóban ügyesnek mutatkozott, kikiáltották, hogy belőle lehet az új Görbicz. Fiatalon persze jólesett, ha velem kapcsolatban emlegették, ám sosem vettem komolyan. Az edzők is próbáltak minket a földön tartani, és nem győzték hangsúlyozni, mennyi munkát bele kell tenni, amíg valakiből felnőtt szinten topjátékos lesz. Az összehasonlítás nem jelentett számomra nyomást, mindig próbáltam lépésről lépésre haladni. Láttam, Görbe mire képes, ezért már az, hogy egyáltalán egy lapon említettek vele, arra ösztönzött, még többet dolgozzak, és hozzam ki magamból, ami bennem lehet.

– Csalódásként élte meg, hogy felnőttként nem tudott megragadni a Győrben?
– Gyerekkori álmom volt, hogy az ETO-ban játsszak, ezért mentem a klubhoz. Ugyan értékes perceket kaptam az NB I-ben és a BL-ben az első csapatban, de attól még az utánpótlás-mérkőzések voltak akkor a meghatározóak nekem. Amikor a menedzseremmel együtt úgy láttuk, megértem a komolyabb szintre, olyan NB I-es csapatot kerestünk, ahol sokat tudok játszani. Fontos volt még, hogy meghatározó szerep jusson nekem a posztomon, ahol a Győrben kiemelkedő játékosok szerepeltek.

– Ahogy utalt rá, megjárta már Norvégiát is, azonban néhány hónap után távozott a Byasentől. Mit tanult ebből a rövidre nyúlt időszakból?
– Nagyon makacs voltam, ha valamit a fejembe vettem, nem hagytam magam eltántorítani tőle. Rengeteg időt töltöttem norvég játékosok körében Győrben, és nagyon megtetszett a mentalitásuk, ezért eldöntöttem, hogy Norvégiába akarok igazolni. Nem számoltam olyan tényezőkkel, mint hogy milyen lesz tizenkilenc évesen ennyire messze kerülni a családtól. Csak azt néztem, a karrierem szempontjából milyen haszna lehet a váltásnak, azzal nem törődve, hogy magamban leszek Trondheimben, és a játékon kívül nemigen tudok mással foglalkozni. Előzetesen nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak sem, hogy a csapattársaim a saját anyanyelvükön beszélnek egymással. Ez még ráerősített az egyedüllétre, ráadásul nekem és a csapatnak sem ment a játék. Nem adtam magamnak időt a beilleszkedésre, hanem egyre jobban ostoroztam magamat. Az edzések után otthon azon agyaltam, miért nem megy.

– Megbánta, hogy belevágott?
– Nem, legalább belekóstoltam, mennyire más világ. Visszatekintve már tudom, nem volt szerencsés, hogy nem akadt semmi, ami legalább néha elvonta volna a figyelmemet a kézilabdázásról. Miután visszatértem Magyarországra, jobban tudtam értékelni az itthoni körülményeket, szóval jó tanulópénz volt.

– Nyilván rengeteg kritikát kapott a korai hazatérés miatt. Hogyan viselte őket?
– Mindig arra gondoltam, hogy legalább megpróbáltam. Általában nem olyanok fogalmaztak meg negatív kritikát, akiknek adtam is a véleményére. Hiába próbáltam tudatosan elkerülni, azért valahogy csak eljutottak hozzám ezek a hangok. Mivel lelkizős alkat vagyok, eleinte nagyon megviseltek a megjegyzések. A sérülésem alatt tanultam meg kezelni őket. „Ne függj se füttyszótól, se tapstól!” – ebben hiszek.

– Ezek szerint azalatt is folyamatosan jöttek a bántó megnyilvánulások, amíg Siófokon a partvonalon kívülre kényszerült?
– Pontosan, ott ültem a lelátón frissen műtött karral, mégis megkaptam a magamét – ez számomra felfoghatatlan volt. Idővel rájöttem, hogy rossz oldalról közelítettem a kérdéshez. Addig azt néztem, miért akarnak bántani, pedig a másik fele az érdekes, hogy miért érint meg ennyire. Végiggondoltam, van-e bármi alapja, hogy ne akarnék játszani, és mivel természetesen nem volt, könnyebben elengedtem a fülem mellett ezeket a véleményeket. Szerencsére a negatív hozzászólások mellett sok biztató üzenetet is kaptam, ezek nagyon jólestek.

– A visszatérése után arról beszélt, nem egyszer fordult meg a fejében, ki is valójában a kézilabdán kívül.
– Elsősorban kézilabdázóként azonosítom magamat, azt hiszem, a sport már mindig is a részem marad. Rengeteget adott a kézilabda, legyen szó problémamegoldásról vagy éppen csapatban való munkáról. A sérülésem alatt nagy hangsúlyt fektettem a mentális egészségemre. Dolgoztam sportpszichológussal, kineziológussal, átalakítottam a gondolkodásomat. Bármit dob elém a gép, már arra koncentrálok, hogyan tovább, mit kell változtatnom az életemen. Próbálok folyamatosan fejlődni, ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülök, már tudom, hogyan kell viselkednem, hogyan ne ragadjak benne egy negatív spirálban.

– Van már más kapaszkodója a kézlabdázás mellett?
– Alkalmazott pszichológiát kezdtem el tanulni levelezőn, angol nyelven egy berlini egyetemen. Rengeteget segít a mindennapokban, hogy jobban tudjam kezelni az élsporttal járó nehézségeket. Ennyivel is több vagyok, és az is fontos, ha hazajövök, van más, ami leköti a gondolataimat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a pályafutás nem tart örökké. Húsz-huszonegy évesen még azt hiszed, hogy van tizenöt éved, de ez gyorsan elrepül. Nekem huszonegytől huszonnégy éves koromig majdnem három év kiesett, és senki nem tudja garantálni, hogy harmincöt éves koromban még a pályán leszek. A kézilabdával egyébként sem lehet annyira megalapozni a későbbi életedet, a szüleim ezért mindig hajtogatták, tanuljak valamit. Sosem lustaságból nem tettem, egyszerűen nem értettem meg, hogy tényleg segítheti a pályafutásomat is. Meg voltam róla győződve, hogy csak elveszi az időt a kézilabdától, és majd állandóan fáradtan megyek edzésre. Most azonban már tudom, milyen pozitív hatással jár, ha több lábon állok.

– Akkor mostantól saját magát is állandóan elemezni tudja?
– Igazából már kiskorom óta úgy vagyok összerakva, hogy mindent és mindenkit elemzek. A nagy kérdések is foglalkoztattak, mint hogy mi az élet értelme, vagy mi az oka, ha valami negatív történik valakivel, egyre mélyebbre kerül. Sokáig gondolkodtam rajta, mit tanuljak, ám azt hiszem, sikerült igazán testhezállót választanom. Kellett hozzá, hogy ráébredjek, mennyire törékeny a sportolói lét. Az egyik pillanatban még erősnek érzed magadat és jó formában vagy, aztán jön egy súlyos sérülés, és minden megváltozik.

– Miben lesz más az újabb légióskalandja?
– Mindenben. Egészen más tizennyolc-tizenkilenc évesen teljesen egyedül messzire kerülni, mint érettebben, huszonnégy évesen. Most már azzal a céllal érkeztem, hogy felépítsem az itteni karrierem és beilleszkedjek – akár hosszabb távon is. Megértem arra, hogy távol az otthontól még jobban megismerjem magam a rám váró kihívások között. Norvégiában is megvolt a lelkesedés, ambíció, de nem valami stabil alapokon álltam, mentálisan most sokkal erősebb vagyok. Az sem mellékes, hogy két magyar csapattársam is van, Szabó Laura és Nagy Laura, ha rám törne a honvágy, velük magyarul is tudok beszélni.

– Milyen közösségbe került?
– A csapattársaim értékrendje, mentalitása nagyon tetszik. Engem is motivál, hogy sokan tanulnak, dolgoznak a kézilabdázás mellett, építik a civil életüket. Így nekem is könnyebb tanulni két edzés között vagy éppen utazás közben. Sokszor reggel nyolctól edzünk, mert utána mindenki megy a dolgára.

– Milyen célokkal vágtak neki az idénynek?
– A bennmaradás kiharcolása az alap, viszont a középmezőny elérése lenne a komolyabb cél az idény végére. Sajnos nem úgy kezdtünk, ahogy szerettünk volna, ebben közrejátszhatott, hogy sok sérültünk volt az alapozás alatt, így az összeszokás is hosszabb időt vett igénybe. Egy plusz egy éves szerződést írtam alá Zwickauban, ahol sok mindent várnak tőlem, de így vagyok ezzel én is. Szeretnék meghatározó játékos lenni, és egyre inkább sikerül ezt megmutatnom. Újdonságot jelent, hogy a pályán kívül is össze kell tartanom a csapatot, a felnőtteknél még nemigen volt ilyen feladatom. Mondjuk ebben közrejátszhat, hogy míg Siófokon a focinál a fiatalok csapatához tartoztam, addig itt stabil „öregnek” számítok.

– 2018-ban junior-vb-t nyert Debrecenben, majd két világversenyen is részt vett a magyar felnőttválogatott tagjaként. Motiválja, hogy újra meghívót kapjon?
– Elsődlegesen a klubomra koncentrálok, három év után mondhatom, megint élvezem a játékot. Szerencsére teljesen elmúlt a korábbi vállproblémám, de azért folyamatosan oda kell figyelnem rá, be kell iktatnom a napirendembe a prevenciós gyakorlatokat. Az edzőm nagyon kreatív, úgy megyek tréningre, hogy tudom, megint lesz valami újdonság, amit megpróbálhatok elsajátítani. Arra törekszem, hogy a csapatomban folyamatosan jól teljesítsek, aztán hogy ez elég lesz-e a válogatott meghívóhoz, már nem rajtam múlik. Csodás emléket jelent a hazai közönség előtt megnyert junior-vb-cím, de utána még több lépcsőfok vezet a felnőttválogatottig, amit be kell járni. Irányítóként sok területen lehet még fejlődnöm, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a pályán szerzett tapasztalat szempontjából rengeteg idő kimaradt nekem. Sokaktól hallottam, nem az a lényeg, hogy a végén meddig jutsz el, hanem maga az út – már tényleg értem a jelentését. A legfontosabb, hogy újra megtaláltam önmagamat!