Világklasszisból világpolgár, gólkirályból ezermester – Farkas Ágnes egységben él a természettel

– Szokott nosztalgiázni? Régi videófelvételeket, Farkas Ágnes-gólösszefoglalókat nézni az interneten?
– Nem minden nap és nem is minden hétvégén, de azért előfordul, főleg amikor jelentős női kézilabda-világverseny közeleg, amelyen szerepel a magyar válogatott, ilyenkor megnézünk egy-egy régi meccset, emlékezetes pillanatot a YouTube-on. Sajnos abban az időszakban nem volt még digitális technika, sem többkamerás felvétel, így ami fennmaradt, az elég gyenge minőségű, valamilyen VHS-másolat, s nem is adja vissza azt a lendületet és gyorsaságot, ami már akkor is megvolt a játékban. Ha nosztalgiázunk, inkább beszélgetni szoktunk, vagy régi újságcikkeket olvasni, mondjuk a tizenhét gólos Bajnokok Ligája-csúcsomról, a Fradiban és Koprivnicában eltöltött évekről, az Európa-bajnokságon az ukránok ellen visszahozott döntetlenről, vagy egy nekem emlékezetes gólról, amit dupla felugrásból vagy talpról tudtam megoldani.

– Van olyan konkrét momentum, amire a legszívesebben emlékszik a pályafutásából?
– Ilyet azért nem fog soha hallani tőlem, mert nem akarok egyet kiemelni, nekem mindegyik értékes. Amikor elkezdtem kézilabdázni, egy iskolai bajnoki siker ugyanolyan hatást váltott ki belőlem, mint az olimpiai döntőbe jutás. Ha van sok ideje, és leülnénk, évről évre pontosan el tudnám mondani, mire emlékszem tisztán, mert minden évben történt valami olyasmi a pályafutásomban, ami említésre méltó. Ha beszélgetek emberekkel, mindenkinek más jut eszébe rólam, de én csak egy csokorban tudnám ezt visszaadni.

– Azért a régi csapattársaival össze szoktak járni?
– Van rá elég lehetőség, mert hosszú pályafutásom alatt sok kézilabdázóval játszottam együtt. Bőven van évforduló: vb-ezüstérem, olimpia, Európa-bajnokság, így évente mindig találkozunk egymással, de nemcsak a régi időkről merengünk, meg is beszéljük, mi van most. Napi szinten nem tartom a kapcsolatot senkivel, csak a Facebookon, mert mindenki éli a saját életét. Most hétvégén, Tatabányán is biztos találkozom majd ismerős arcokkal a Magyar Kupa négyes döntőjén.

CSALÓDOTTSÁGBÓL ÖRÖMKÖNNYEK

– Hosszú karrierje alatt rengeteg kiváló csapattársa volt. Nehéz kiemelni közülük valakit?
– Nem emelnék ki senkit, mert nem szeretnék bárkit is megbántani, hogy nem elsőnek említem, hiszen annyian voltak. Én mindig csapatjátékosnak tartottam magam, illetve most is próbálok eszerint élni. Mindenhol értékes emberekkel játszottam és voltam jóban éveken át a magyar válogatottban meg a klubjaimban is. Világklasszisokkal, olimpiai és világbajnokokkal szerepeltem együtt a Fradiban, Dániában vagy Dortmundban, és mindenkire tisztelettel emlékszem. Ez is egy csokor. Rengeteg jó edzővel, szövetségi kapitánnyal dolgoztam, most gyorsan végiggondolva Laurencz László, Csík János, Németh András, Zsiga Gyula, Mocsai Lajos, Kiss Szilárd, csupa mesteredző, ők valamennyien nagy hatással voltak rám és a játékomra, ösztönöztek, hogy igyekezzek benn maradni a válogatottban.

– Nem tudom és nem is akarom megkerülni a kérdést: több mint két évtized távlatából hogyan emlékszik vissza a 2000-es, elveszített olimpiai döntőre?
– A feladat akkor az volt, hogy jussunk el a döntőig, és ez sikerült is, a norvégok elleni elődöntőben euforikus állapotban játszottunk. Már az olimpiai döntőbe jutás is hatalmas eredmény, egy világversenyen a dobogón végezni mindig is óriási siker és elismerés volt a sportolónak és a sportágnak egyaránt, nem hiába törekszik mindenki erre. Ezt az elődöntőt mindnyájan úgy éltük meg, óriási öröm volt, hogy döntőt játszhattunk. Aztán hogy az miként alakult, már mindenki tudja és tudni véli, de akkor is gyönyörű eredmény volt, a magyar női kézilabdázás legszebb teljesítménye. Akkor persze sok könnycsepp hullott az öltözőben, de ezekre ma inkább örömkönnyekként gondolok. Szerintem ezt utána jobban át kellett volna gondolni és kivesézni, hogy ne lépjünk később újra ugyanabba a folyóba, és döntő pillanatokban ne alakulhasson ki hasonló szituáció. Ezért nem tudom lezárni a mai napig a sydney-i olimpiai döntőt.

– Egyszer azt mondta, ha az olimpiai arany összejön, nem lett volna meg az Európa-bajnoki aranyérem abban az évben. Miért gondolja így?
– Ha egy játékos másodikként jön le a pályáról, úgy érzi, a következő világversenyen jobban kell teljesítenie, annak jobban kell sikerülnie. Hogy uszodai hasonlattal éljek, aki újra beleugrik a medencébe, jobban akar úszni, mint korábban. Én mindig úgy voltam vele, ha vállaltam a válogatottságot, egy elvesztett döntőt sem szabad kudarcként megélni, mert újra bele kell állni, újra beleadni mindent, és legközelebb is célul kell kitűzni a döntőbe jutást. Ha viszont egy csapat aranyérmet szerez, az „éhséget” már nem érzi annyira, van benne elégedettségérzés, hiszen akkor éppen nincs nála jobb. Nekünk hiányérzetünk volt, és ezzel az érzéssel mentünk ki az Eb-re, ami egy olimpiai arannyal szerintem biztosan nem lett volna meg. Fizikailag és lelkileg is megterhelő volt, akadt, aki nem is vállalta a szereplést, ezért más szerkezetű csapat állt össze az Eb-re.

– A visszavonulása után szeretett volna nagyobb szerepet vállalni a sportág hazai életében? 2015-ben jelölt volt a szövetség elnöki posztjára is.
– Amióta először pályára léptem, vagyis 1981 óta a kézilabdázás volt a legfontosabb az életemben, a játékos-pályafutásom lezárása után jobban megismerkedtem a sportági menedzsmenttel, szerettem volna minél jobban átlátni rendszer alapjait, és a Vas megyei elnökség révén betekintést nyertem az amatőr kézilabdázásba is. Sőt, a mai napig dolgozunk együtt, azóta is igyekszem nekik szakmai segítséget nyújtani, mert a célom nem változott, most is az, hogy mindenkinek labdát adjak a kezébe.

– Edzőként nem akarta kipróbálni magát?
– Sohasem akartam a klasszikus értelemben véve edző lenni, amikor abbahagytam a profi sportot, Budapest tizenhetedik kerületében tartottam foglalkozásokat, de inkább a sportág népszerűsítését tűztem ki magamnak feladatul, hogy a kézilabdázás a testnevelő tanárokon keresztül az iskolásokhoz eljusson. Ezt a célt tartottam szem előtt a 2015-ös elnökségi indulásomkor is.

– A helyi kézilabdaéletben mekkora szerepet vállal?
– Amikor Kőszegre költöztem, úgy álltam hozzá, mint bárhol korábban: ott szeretem magam jól érezni, ahol élek. Ez így is van, itthon érzem magam, bár nem biztos, hogy ez lesz a végső állomásom. Vas megyében jó eredményeket értünk el a szövetséggel, négyszeresére nőtt az igazolt játékosok száma, tavaly a szombathelyi klub az NB I-ben indult, fejlődnek a létesítmények, és a fogyatékosok sportjával is foglalkozunk, bemutatókat tartunk, pörögnek az események. Maradjunk annyiban, hogy Kőszeg viszont nem igazán sportos város.

ALKOT, TEREMT, AHOL TUD, SEGÍT

– Hogyan került Kőszegre, és mennyire volt más Budapest után?
– Nagyon nyugodt hely, éppen ezért szeretem. Nem volt gond a beilleszkedéssel sem, igyekeztem minél hasznosabb tagja lenni a közösségnek, társadalmi munkát végeztem, és úgy érzem, meg is kapom érte az elismerést. Teljesen más a tevékenységem, mint sportolóként volt. Akkor is szerettem új helyeken, új klubokban kipróbálni magam, és most is inkább világpolgárnak tekintem magam, a világnézetemet is tágította az elmúlt időszak. Nyitott próbálok maradni, azt az elvet próbálom követni, hogy gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan. Budapest teljesen más jellegű város, és amikor el akartunk jönni, kerestük a lehetőségeket, amiben egyébként a kézilabdázás is nagy szerepet játszott, mert Vas megyében nem volt olyan nagy sportági élet. Aztán egy kirándulás alkalmával a férjemmel megláttunk itt egy ingatlant, megvettük, és 2011 óta itt ragadtunk. Ahhoz képest régóta itt élünk, hogy előtte szerettem sűrűbben változtatni a székhelyemet, játékosként is.

– Úgy tudom, ma inkább régi-új hobbijának él.
– Régi hobbim a fúrás-faragás és barkácsolás, amolyan ezermester típus vagyok. Édesapámnak is nagyon jó kézügyessége volt, és ő is ebbe az irányba terelt. Mellette nem lehetett unatkozni, ha kellett, autót szereltünk. Egyébként elektroműszerészként végeztem, mindig is technikai beállítottságú voltam, szerettem a kütyüket, a rádiót, a tévét, és gyerekként sem babákkal játszottam, inkább matchboxszal. Nagyon szerettem például rajzolni, a kedvenc tantárgyam mindig is a rajz és a testnevelés volt. Amikor tizennyolc évesen profi kézilabdázó lettem, onnantól a sport és a vele járó életforma meghatározta a mindennapjaimat, de nem zárta ki, hogy otthon továbbra is magam csináljak meg mindent a házban és a kertben, ami már akkor is kikapcsolt, el tudta terelni a gondolataimat a sportágról.

– És hogyan jutottunk el odáig, hogy egy év alatt egyedül felújított egy több száz éves faszobrot, a kőszegi Pietát?
– Onnan indult, hogy amikor költözöm, mindig figyelem az újrahasznosítható dolgokat, ez a heppem. Rengeteg raklapom volt, amelyek darabjaiból jópofa képeket kezdtem készíteni, és elneveztem raklap artnak. Most is szeretek régi bútordarabokat felújítani, újrakárpitozni, képeket letisztítani, újrakeretezni, olyan tárgyakat elővenni, amiket már senki sem használ. Mindig azt nézem, mit lehetne belőlük létrehozni, szeretem az alkotás örömét, valamit teremteni, hasznosítani, pláne, ha az a közösségnek is érték. Kőszegen más irányt vett az érdeklődésem a sport mellett, talán, mert itt másra van igény. Van egy kiskutyám, vele járom a környéket, ahol tudok, segítek, ha kell, fölvágom a fát, vagy ha omlik a vakolat egy szép, régi szobron, megkeresem a módját, hogyan tehetném helyre.

MEG KELLETT KÜZDENIÜK A HELYÜKÉRT

– Hogyan látja, mi változott a magyar női kézilabdázásban az elmúlt években? Miért nem sikerül megismételni az akkori sikereket?
– Minden megváltozott: a világ, az ország, a sportág belső viszonyai, nincs konkurencia, nincs kiválasztó rendszer. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy a szövetség leköszönő elnökének a sportág csak köszönettel tartozik, mert sohasem adatott annyi lehetőség a magyar kézilabdázásban, mint az elmúlt időszakban, ő elvégezte a feladatát, teljesítette, amit kitűzött és megtette, amit tudott. Emlékszem, annak idején még a szponzorok nevét, emblémáját is mi varrtuk fel a mezünkre, ilyesmi most már elképzelhetetlen. A klubok és a szakmai műhelyek belső felépítésébe nem látok bele, ezért mindig a saját példámat tudom csak felhozni: az a rendszer, amiben felnőttem, zordabb volt, de eredményesebb, eredményre törőbb. Teljesíteni kellett azért, hogy megkapjunk valamit, nekem véres verejtékkel kellett dolgoznom és hajtanom azért, amihez ma már könnyebben hozzájutnak. Ez komplex kérdés, és több ember tudna csak válaszolni és változtatni, amihez konstruktív párbeszéd kell, nem szabad elmismásolni a problémákat, mert abból a válogatottnak nem lesznek eredményei. Klubszinten jók vagyunk, de a nemzeti csapat az igazán fontos egy országnak és egy szakágnak.

– De mégis, miben volt más akkor és ma kézilabdázónak lenni?
– Valahogy következetesebb volt a rendszer, a kortársaim és a riválisaim ott lihegtek a nyakamon, nem engedhettem meg magamnak, hogy lazítsak. A mai gyerekek már mások, de mivel én húsz éve kézilabdáztam, nem kérhetek rajtuk számon semmit. A sportág körüli viszonyok rendezettek, és ez szerintem rendben is van, mindenkit fizessenek meg tisztességesen, de az, hogy könnyebben megkapnak mindent, megváltoztatja a motivációt is. Én annak idején egy cipőért is küzdöttem, azért meg főként, hogy a felnőttcsapatba kerüljek, vagyis teljesíteni kellett ahhoz, hogy kapjak valamit. Ez ma mintha hiányozna.

– És ön szerint mit lehetne tenni?
– Mondhatnám, hogy a történelem során birodalmaknak kellett összedőlniük ahhoz, hogy újabb birodalmak épülhessenek. Körül kellene nézni, mások, nálunk kisebb népességű országok, hogyan jutottak fel a csúcsra, hogyan csinálják, mit áldoznak fel azért, hogy a válogatottjuk sikeres legyen. És nem kell ehhez lerombolni semmit, egyszerűen csak tanulni másoktól. Szerintem már a kétezres években, az elveszített olimpiai döntő után meg kellett volna vitatni mindent, és egy határvonalat húzni, csak előre tekinteni, és közös, sportági érdekek szerint csinálni mindent, ami előremutató folyamat lett volna. Az ember sajnálja, hogy idáig jutottunk, de le kell ülni, és látni kell, hol rontottuk el, mert magától nem fog megoldódni soha, és önmagában a pénz sem fogja megoldani.

– Miben más ez a Farkas Ági, mint a húsz évvel ezelőtti, aki a világ egyik legjobb balátlövője volt?
– Saját magam jellemzése mindig nehéz. De azt hiszem, akkor jó egy személyiség, ha folyamatosan fejlődik. Én mindig előre tekintek, nem akarok abba a hibába esni, hogy a külső környezet hatására feladjam vagy besavanyodjak. Úgy állok hozzá mindenhez, hogy azt nézem, mire van szükség és miben tudok segíteni, nemcsak kézilabdázásban, hanem bármiben. Szerintem nem baj az, ha az ember folyamatosan kitekint, és nyitottabb lesz a világra. A kézilabdázás is csak egy szelete az életnek, körbe kell nézni, és megtalálni a hasonlóságot az élet más dolgaival. Ilyen volt Farkas Ági régen, és ilyen ma is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 22-i lapszámában jelent meg.)