Férfi kézi-vb: A szurkolók harcosokat akarnak látni – Chema Rodríguez

– Tavaly márciusban nevezték ki szövetségi kapitánynak. Milyen volt a tíz hónap?
– Nagyobb a felelősségem, több döntést kell meghoznom, mint eddig, de nem volt nagyon eltérő a korábbi évektől – válaszolta a Nemzeti Sportnak Chema Rodríguez, a magyar férfi kézilabda-válogatott spanyol szövetségi kapitánya. – A munka ugyanaz, a csapat körüli légkör ugyanolyan, a játékosokat pedig jól ismerem. Ráadásul a mérkőzéseink is szerencsésen alakultak, Németország után jött az Izrael elleni világbajnoki kvalifikációs párbaj, ami annyiban nehéz volt, hogy mindenki csalódott volt a hazai Európa-bajnokságon történtek miatt, így bizonyos szempontból újra kellett kezdenünk a munkát. Eleinte nem volt könnyű elérni azt, hogy ne azon rágódjunk, ami korábban történt, de fokozatosan kitisztultak a fejek, és most újra azt a hozzáállást és önbizalmat látom a srácokon, mint korábban. Ez a tíz hónap nekem egyáltalán nem volt nehéz velük.

– Melyik meccsük volt a legjobb?
– A két Európa-bajnoki selejtezőn, Litvánia és Grúzia ellen játszottunk talán a legjobban, amióta kapitány vagyok, keményen védekeztünk, amiből nagyon jól tudtunk támadni is. Mégis, ha választanom kell, akkor az Izrael elleni vb-selejtezőket mondanám. Azok voltak az első tétmeccseink a kontinensbajnokság után, ráadásul Izrael messze van, nem volt könnyű a kiutazásunk, de jól kézilabdáztunk, különösen a tatabányai visszavágón. Talán nem ez volt a legszebb meccsünk, ám hogy a legfontosabb, az kétségtelen, érezhetően utána tért vissza minden a régi kerékvágásba.

– Hogy érzi, miben fejlődtünk a legtöbbet az elmúlt tíz hónap alatt?
– Elsősorban védekezésben, ami azért is fontos, mert bármit is akarunk elérni, kemény védekezés nélkül nem fog menni. A csapatból most még azok is többet foglalkoznak vele, azok is beleadnak mindent, akik egyébként nem védekeznek olyan sokat. Támadásban meg tudjuk oldani, amit kell, de csak ha hatékonyan védekezünk, akkor leszünk igazán jó csapat. Mentalitásban is sokat léptünk előre, amivel egyébként korábban sem volt gond, ám ha sínen vagy és jönnek az eredmények, könnyűnek tűnik minden. Az Eb-n történteket fel tudtuk használni arra, hogy erősödjünk, nem ragadtunk bele abba, hogy nem sikerült hazai közönség előtt jól szerepelni. Eltelt egy év, itt vagyunk, újra helyt kell állni a következő világversenyen, de közben tapasztaltabbak is lettünk.

– Össze lehet hasonlítani a 2020-as és 2021-es magyar válogatottat a mostanival?
– Három évvel ezelőtt annyiban más volt a helyzet, hogy szinte csak fiatal játékosok voltak a keretben, Lékai Máté, Bodó Richárd és Ancsin Gábor sem tudott velünk tartani Malmőbe. A legnagyobb különbség az akkori és a mostani csapat között szerintem az, hogy egy család lettünk. A játékosok szeretnek a válogatottba jönni. Ezzel kapcsolatban elárulom, hogy amikor elkezdtem dolgozni Magyarországon, volt egy-két játékos, aki nem akart szerepelni a válogatottban, hiába hívtuk, amit spanyolként nem is értettem, hiszen nálunk a válogatottság a legtöbb, amit egy játékos elérhet, egyszerűen nincs feljebb. És mondhatom, a korábbi helyzet most biztosan nem áll elő a magyar csapatnál, mert nincs olyan játékos, aki ne akarna ide jönni, függetlenül attól, hogy nyerünk-e vagy kikapunk. És aki itt van, elmondja a klubjában a csapattársainak is, mennyire jó itt lenni. Így volt ez már tavaly és tavalyelőtt, és így van most is.

– Az elmúlt egy évben legjobb játékosunk, a beálló Bánhidi Bence nélkül kellett megoldaniuk mindent. Mennyire volt nehéz?
– Mindig az, ha egy olyan kaliberű játékos, mint Bence, sérült és nem számíthatsz rá. Nem akarom és nem is lehet összehasonlítani a labdarúgással, csak példaként mondom, hogy a világbajnok argentinok remekül futballoznak, de Lionel Messi hiányát azért ők is megéreznék. Ugyanakkor szerencsés vagyok, mert bár Bence a világ egyik legjobbja a posztján, rajta kívül is nagyon jó beállóink vannak. Rosta Miklós rengeteget fejlődött Szegeden, Szöllősi Szabolcs is fantasztikusan játszik, ráadásul ő teljesen más stílusú beálló, én pedig kifejezetten szeretem, ha a csapatomban több típusú játékos is van, mert több variációs lehetőséget adnak a kezembe. Topic Petar remek munkát végzett az elmúlt év során, személyében egy olyan beálló maradt most ki, aki egyébként szinte bármelyik válogatottba beférne.

– Egy év kihagyás után zökkenőmentes volt Bánhidi Bence visszaépítése?
– Abszolút, hiszen tökéletesen ismeri a rendszert. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az elmúlt egy évben, amikor Bence nem lehetett velünk, lehetőséget kaptunk arra, hogy más területen fejlődjünk többet, hogy minél több variációs lehetőségünk legyen akkor is, ha nélküle kell játszanunk. Ezt szerintem megoldottuk, többek között beépítettük Szöllősi Szabolcsot. Persze sosem jó, ha egy olyan szintű játékos kiesik, mint Bánhidi, főleg hosszú időre, ám igyekeztünk hasznot húzni belőle, ha már úgy hozta az élet. Erre is utaltam az előbb, amikor azt mondtam, hogy család lettünk: ha egy ember kiesik, a többiek besegítenek és átveszik a feladatát.

– Az elmúlt időszakban főleg középre irányult a támadójátékunk. Hogy látja, van lehetőségünk egyre jobban megjátszani a széleket?
– Az, hogy a beállójátékunk ennyire fontos, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szélek ne lennének azok. Sőt, éppen a beállók tudnak helyet csinálni a szélsőknek azzal, hogy magukra húzzák a védőket. De nem akarom kikerülni a kérdést, ezzel kapcsolatban nem tudok mást mondani most sem, mint eddig: ha ilyen beállóink vannak, akkor ki kell használnunk a vele járó előnyt, ami más csapatoknál nincs meg. A játékot a keret is meghatározza és formálja, folyamatosan igyekszünk minél jobban színesíteni a palettát a szélekkel is, és ahogy látom, ezen a téren is javultunk. Megvannak a megfelelő szélsőink, de igazán egyik posztra sem panaszkodhatok, pedig a sérülés után gyógyulgató jobbátlövő, Máthé Dominik még itt sincs.

– Mely posztokon vagyunk a legerősebbek?
– A magyar válogatottban szerintem két-három olyan poszt van, amelyen kifejezetten erős, ilyen a már említett beálló, a balátlövő és az irányító, ahol Lékai Máté, Hanusz Egon és a sajnálatos módon most megsérülő Juhász Ádám mellett például ott van Fazekas Gergő, Győri Mátyás, Nagy Bence vagy Csörgő Kristóf, tehát van utánpótlás, ami jó, mert egyre nehezebb lesz eldönteni, ki kerüljön be.

– Jobbátlövő poszton viszont kicsit mintha tapasztalatlanok lennénk.
– Máthé Dominik kiesett, jelenleg a Lei­meter Csaba, Ilic Zoran, Ancsin Gábor hármassal játszunk, de számolni lehet például Ónodi-Jánoskúti Mátéval is, illetve vannak fiatalok, akiket be kell majd építeni. Ahogy látom, a magyar bajnokságban is erősödnek a hazai játékosok, ám kell, hogy egyre többen lehetőséget kapjanak az európai kupákban, mert a válogatottsághoz elengedhetetlen a nemzetközi tapasztalat, mondjuk, a franciák, a dánok vagy a svédek ellen, akiknél szinte mindenki a Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában játszik, esetleg a világ legerősebb bajnokságában, a Bundesligában.

– És akkor elérkeztünk a kapusokhoz. Most nagyon jól állunk, de mi lesz Mikler Roland és Székely Márton után?
– A kapusok szintjét jobban meghatározza a koruk, mint a mezőnyjátékosokét, azaz minél idősebbek, annál jobbak és tapasztaltabbak. Mikler és Székely rendre magas szinten teljesít, most Palasics Kristófot hívtuk be melléjük, ám ott van Andó Arián, Borbély Ádám és sok fiatal kapus, akikben megvan a lehetőség, csak dolgozni kell velük.

– A szlovénok elleni két felkészülési meccs után hogyan érzi, készen állunk a világbajnokságra?
– Igen, de ha ezt kérdezte volna tőlem az egy évvel ezelőtti hazai Európa-bajnokság előtt, akkor is igennel feleltem volna. Egy biztos, most nem szabad csak az első, Dél-Korea elleni meccs­re koncentrálni, ebbe a csapdába beleestünk a hazai Eb-n Hollandia ellen, nem tehetjük meg még egyszer. Akkor teljesen jogosan nagyok voltak velünk szemben az elvárások, ám a srácokban még nem volt meg az a tapasztalat, hogy a hazai közönség előtt elvesztett első mérkőzést félre tudják tenni, ráadásul a portugálok és az izlandiak ellen mindig minden benne van a pakliban. De azért tegyük ezt helyre, az első meccs mindenkinek nehéz, a címvédőnek is, ha viszont azt megnyeri a csapat, akkor kicsivel könnyebbé válik a folytatás. Ezt szeretnénk most elérni Dél-Korea ellen, amely nem Hollandia, ám nem lesz könnyű ellene, a játékosaik alacsonyak, gyorsak és jól egyegyeznek. Egy ilyen csapattal talán könnyebb lenne a második vagy harmadik fordulóban találkozni, amikor már fáradtabb, ellőtte a puskaporát és nehezebben veszi fel a versenyt fizikailag az ellenféllel, de ellenünk úgy hajt majd, ahogy a csövön kifér. Így alakult, ezt kell megoldani.

– Mivel lenne elégedett a vébén?
– Nem szeretem a korlátokat, ezért mindig a legjobbra törekszem, vagyis arra, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Ilyen voltam játékosként, és ilyen vagyok edzőként is. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy sosem jelölök ki határokat magam és a csapatom elé, nem mondom, hogy erre vagy arra úgysem vagyunk képesek. De reálisan látom a lehetőségeket, a hivatalos célunk a nyolc közé kerülni, illetve kijutni az olimpiai kvalifikációs tornára, ezt tartom szem előtt, ugyanakkor van tizenkét-tizennégy olyan csapat, amelynek ugyanannyi esélye van rá, ugyanazt akarja. Tisztában vagyunk vele, milyen nehéz lesz, de nem rakunk magunkra pluszterhet.

– És mikor lenne csalódott?
– Nem akkor, ha nem sikerülne a kvalifikációs tornára kijutni, hiszen a vereség mindig benne van a sportban. Ha nem tesszük a dolgunkat, nem hozzuk ki magunkból a legjobbat, nem harcolunk és nem teszünk meg mindent a győzelemért, akkor viszont csalódott leszek, de nagyon. A szurkolók is harcosokat akarnak látni, akik keményen dogoznak a pályán, hogy a meccs után senki se mondhassa azt, hogy nem tettünk meg mindent a sikerért. Mert csak úgy érhetjük el a céljainkat, ha keményen megküzdünk értük.