Ugyan általában Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány és segítője, Pigniczki Krisztina szerepel a hírekben, amikor a magyar női kézilabda-válogatottnál folyó munka szóba kerül, a háttérben azonban sokkal többen dolgoznak a mieink sikeréért. Amikor az MKSZ tavaly ősszel megnevezte a stábot, egy ismerős névre bukkanhattunk a technikai vezető pozíciójában. A korábbi hatszoros válogatott átlövő, Pásztor Zsófia testhezálló feladatot kapott, ugyanis imád mindent megszervezni.
„Miután abbahagytam a kézilabdázást, Spanyolországban maradtam, ott alakítottam ki az életemet, azonban beütött a krízis és kevés munkalehetőség maradt a külföldiek számára. Előtte Portugáliában már dolgoztam sportszervezőként a játék mellett, Valenciában pedig a focicsapatnál vállaltam munkát fordítóként. Sajnos a válság következtében csak a spanyol munkavállalókat tartották, meg, ekkor költöztünk haza” – emlékezett vissza a tizenegy évvel ezelőtti váltásra Pásztor. Miután férje, Vogel Zsolt vízilabdaedző lett Győrben, a család is a kisalföldi városban telepedett le.
„A kisfiunk még kicsi volt, amikor megkeresett az NB II-es Komárom, hogy elvállalnám-e a csapat irányítását. Mivel csak heti két edzésről volt szó, belementem. Két évig csináltam, aztán rájöttem, nem nekem való. Kicsit old school maradtam, azt a filozófiát próbáltam átadni, amelyet én is kaptam, ma viszont már más világot élünk” – folytatta a Nemzeti Sportnak a korábbi átlövő, aki elárulta, a hosszúra nyúló pályafutása befejezését követően jólesett neki kiszakadni a sportág vérkeringéséből, és valami mással foglalkozni. Tavaly a magyar szövetség alelnöke, Pálinger Katalin kereste meg, akivel régről ismerték egymást. Miután éppen megszűnt a munkája a győri városházán, és tetszett neki a feladat, hamar megegyeztek.
„Imádom a háttérmunkát, a családon belül is én vagyok a főszervező, nem létezik számomra lehetetlen – jelentette ki Pásztor, akinek a tavalyi, spanyolországi világbajnokság volt az első nagy tornája technikai vezetőként. – Valencia nekem hazai pályát jelentett, hiszen korábban nyolc évig éltem ott. Kézilabdás vonalon mindenkit ismertem. Azért nagyon elfáradtam a napok végére, mivel nekem kell a kapcsolatot tartanom mindenkivel az edzőktől kezdve a játékosokon át a szállodáig és a nemzetközi szövetségig, ugyanakkor élveztem a munkát. Jól összekovácsolódtunk a stábbal az elmúlt év során.”
A mérkőzések során nehezen tudja magát türtőztetni, de szerencsére a nézőtéren nem is kell visszafognia magát: „A lelátón nyugodtan drukkolhatok, bár sokszor tehetetlennek érzem magamat. Nagyon tudok izgulni a csapatért, ha éppen hátrányban vagyunk, gyakran előjön a játékos énem.”
Miközben elmondása szerint nem vonzza az edzősködés, bátyja, a korábbi 215-szörös válogatott Pásztor István éppen a nyáron lett az FTC férficsapatának szakvezetője.
„Azt látom rajta, hogy a helyére került. Mindig is azt vallottam, hogy edzőnek születni kell. Sok mindent meg lehet tanulni belőle, de embere válogatja, ki alkalmas rá. Amióta a bátyám abbahagyta a játékot, valami hiányzott az életéből. Mindig próbálta maximálisan elvégezni a munkáját, legyen az televíziós szakértés vagy sportvezetői teendők, de hiányzott neki az edzősködés. A megfelelő lehetőségre várt, és idén kapta meg” – tért ki a testvére új szerepkörére. Nem meglepő módon saját karrierjében is a Ferencvárost tartja a legmeghatározóbb fejezetnek, ide kötik a legszebb emlékek. Németh Andrással a mai napig jó kapcsolatot ápol, minden évben részt vesz a hagyománnyá vált találkozókon.
Pályafutása során több országban megfordult, játszott például Madeirán, Olaszországban és hosszú évekig Spanyolországban, a Santander és a Valencia csapataiban. Emberileg is sokat kapott a kint töltött időszaktól, ugyanakkor nem tanácsolja automatikusan minden mai fiatalnak, hogy próbálja ki magát légiósként.
„Nem csak úgy tekintek a külföldön töltött évekre, mint a karrieremre. Több helyen a kézilabdázás másodlagos volt az embereknek. Nekem ugyan az volt a fő munkám, de próbáltam mellette mást is dolgozni. Meg akartam rendesen tanulni a nyelvet, a napi egy edzés mellett bőven jutott rá időm. Spanyolországban szoros barátságokat kötöttem, olyanok nekem, mint egy második család. Ugyanakkor azt is láttam, hogy nem mindenkinek való a légióskodás. A környezetemben is akadt, aki egyáltalán nem bírta, nem is akarta jól érezni magát. Minden attól függ, ki mennyire nyitott rá.”
Amikor arról kérdeztük, maradt-e benne bármi hiányérzet a karrierje kapcsán, az olimpiai szereplést említette. Sydney-ben az utolsó szűkítésnél esett ki, de mivel klasszisok szerepeltek a posztján, nem érte váratlanul a döntés. „Nincsenek véletlenek, a sors valamiért így akarta. A külföldön átélt élmények viszont mindenért kárpótoltak.”