Ligetvári Patrik: testnevelésből bukás, de most jöhet az Eb!

– Várpalotán született és élt. Hogyan lett Veszprém-szurkoló?
– Sokáig nem is gondoltam komolyabban a sportolásra, csak a testnevelésórákon mozogtam. Nem messze, talán egy utcányira tőlünk lakott Forgács Ferenc kézilabdaedző, aki többek között a válogatott beállót, Gál Gyulát is kinevelte, és a szüleimnek annyiszor mondta, hogy vigyenek le hozzá kézilabdaedzésre, hogy végül 2003-ban, hétéves koromban így is lett. Apukám is erőltette ezt a vonalat, biztatott, hogy menjek csak, mert régen ő is kézilabdázott.

– Emlékszik az első edzésére?
– Arra igen, hogy a pálya szélén volt egy is doboz, amelyben a vakszot tartották a labdáknak, hogy megfelelően tapadjanak. Amikor edzés után hazamentem, első kérdésem az volt aputól, mi az a joghurtos doboz a pálya szélén és mi van benne, mire azt felelte, hogy azzal egyelőre ne foglalkozzak, majd elmagyarázza, ha megtanultam egyeneset dobni.

– Már gyerekként is jó testalkata volt a sporthoz? Nem csábították más sportágak edzői?
– Most három centivel magasabb vagyok, mint két méter, de gyerekként nem tűntem ki a többiek közül, átlagos srác voltam, a tornasorban mindig valahol középen álltam. Kipróbáltam más sportágakat is, előbb kosárlabdáztam, majd focikapus voltam, és vízilabdázni is csábítottak, de ahogy elkezdtem a kézilabdát, onnantól kezdve az volt az én sportágam, meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam.

– Várpalotáról hová került?
– Előbb Alsóörsre, ott indult akkoriban a Veszprém csapatának utánpótlásbázisa, amely az elsők egyike lehetett az ilyen intézmények között. Kicsit olyan volt, mint ma az akadémiai rendszer, nemcsak sportolni jártam oda, hanem általános iskola negyedik osztályától tanulni is, és az ország több pontjáról gyűjtötték össze a tehetséges gyerekeket. Apu és a testvére rendszeresen nézte a Fotex Veszprém meccseit, amelyekre azután engem is mindig elvittek.

– Innen egyenes út vezetett a nagycsapatig?
– Ha nem is egyenes, de azért volt egy látható cél mindenki előtt, mert mégiscsak a nagy Veszprém utánpótláscsapata voltunk. És aki elvégezte Alsóörsön az általános iskolát, mehetett a serdülőegyütteshez és a veszprémi Jendrassik-Venesz Technikum sporttagozatára, amelynek összeegyeztették az órarendjét az edzésekkel és a meccsekkel. Én azonban nem a sporttagozatot választottam, mert szerettem volna kitanulni egy szakmát, hogy legyen a kezemben valami más is, ezért a kereskedelmi és vendéglátó ágazatot választottam, így mire leérettségiztem, a szakács szakmát is elvégeztem. Várpalotára jártam éttermi gyakorlatra, hajnalban keltem, nyolc órában szakácsként dolgoztam, majd délután buszoztam be Veszprémre edzésre.

– Mikor érezte, hogy van tehetsége a kézilabdához?
– Nem emlékszem konkrét eseményre, inkább egy folyamat volt. Az utánpótlásversenyeken rendre jól ment a játék, számtalanszor nyertem valami díjat az országos versenyeken, többször voltam gólkirály, a torna legjobb játékosa, és mindenki, a családom és a barátaim is arra buzdítottak, hogy folytassam. Így aztán viszonylag korán, már az általános iskola hetedik osztályában elhatároztam, hogy én ezzel akarok foglalkozni felnőtt­koromban is.

– Igaz a történet, hogy egyszer megbukott testnevelésből?
– Igaz. Elsőéves voltam a szakközépiskolában, szakácsnak tanultam, és elég szoros volt a programom, a meccsek szintre percre egyeztetve voltak, így ha éppen aznap játszottam serdülőben, juniorban vagy serdülő B-ben, jellemzően nem tudtam tesiórára menni. Bevallom, kicsit én is úgy voltam vele, hogy amiben tudtam, hogy úgyis jó vagyok, azt könnyebben kihagytam a kézilabda miatt, aminek aztán az lett a következménye, hogy félévkor megbuktattak.

– Mi volt az indok?
A testnevelő tanár azt mondta, nem tudta értékelni a félévi munkámat, mert nem volt mit, ezért adott egyest. Nem tudtam mit mondani rá, de év végére azért kijavítottam.

– Egyébként jó gyerek volt?
Közepes tanuló voltam, mert mindig annyit tanultam, amennyi időm a sportolás mellett maradt rá. Ha lett volna több időm, biztosan lehettem volna jobb is. Egyébként átlagos gyerek voltam, se nem rosszabb, se nem jobb, belefértek a csínytevések, de ezek nem voltak durvák, és a mai napig szeretek rájuk visszaemlékezni.

– Mesélne egyet?
– Egyszer disznóvágás volt nálunk, mi pedig a haverokkal átmásztunk a szomszédba, és teledobáltuk a ciszternát. Nemcsak azért szidtak le minket, mert eldugult, hanem mert az apukámnak kellett kitakarítania.

– Balatonfüredre már a veszprémi felnőttcsapatból került?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy akkor már bemutatkoztam a felnőttek között is, de azt azért túlzás lenne állítani, hogy tagja lettem volna a nagycsapatnak.

– Arra emlékszik, melyik meccsen mutatkozott be a nagyok között?
– Igen, ez a 2012–2013-as idényben volt, amikor még az ificsapatban játszottam, és a felnőttek edzője, Carlos Ortega felhívott egy Cegléd elleni bajnokira, miután Mirsad Terzic megsérült. A mérkőzést 2012. november 20-án rendezték a Veszprém Arénában, nyertünk tizenkét góllal, az utolsó öt percre álltam be, és adtam egy gólpasszt Iváncsik Gergőnek. Többször abban az évben már nem játszhattam a nagycsapatban, de a következő idényekben egyre többször hívtak fel, és egyre többet játszattak. Amellett, hogy gólokat is szereztem, sokat jelentett nekem, hogy olykor Nagy Laci mellett védekezhettem, és a végén kaptam egy-két percet támadásban is.

– Hogyan is került Füredre?
– A Veszprém U23-as csapatának, amely akkoriban az NB I/B-ben indult az akkor még létező juniorbajnokság mellett, Csoknyai István volt az edzője, akit 2014-ben Balatonfüredre hívtak a kispadra. Vinni akart magával engem is, a Veszprém pedig elengedett kölcsönbe. Szerettem abban a fiatal csapatban játszani, amelyben a jelenlegi válogatottból többen is benne voltunk, például a beálló Bánhidi Bence, a balszélső Bóka Bendegúz, az irányító Győri Mátyás és a kapus Székely Márton, akikkel jobban megismertük egymást, ami most a válogatottban is sokat számít. Füreden támadásban és védekezésben is játszattak, és annyit fejlődtem, hogy két év után, 2016-ban visszahívtak Veszprémbe.

– Amelyet két év múlva megint elhagyott, ezúttal Spanyolországért. Miért döntött így?
– Amikor Ljubomir Vranjes volt az edző, egyrészt sokan is voltunk a keretben, másrészt úgy éreztem, nem tudok úgy előrelépni, ahogy szeretnék. És amúgy is ki akartam próbálni a légióséletet, a klub pedig sokat segített abban, hogy megfelelő helyre kerüljek. Amikor David Davis ült a kispadra, jelezte, hogy hosszú távon tervez velem, és hogy minél jobban megtanuljam a rendszert, a spanyol bajnokságba mentem. Jól ismerte az Ademar León trénerét, és folyamatosan megtudhatta tőle, hogyan fejlődöm. Eleinte nehezen indult, furcsa volt, hogy nem beszélnek angolul, de jót tett, mert rákényszerültem a spanyolra, elkezdtem heti háromszor nyelvórára járni. Másfél évet töltöttem ott, jól éreztem magam, több akkori csapattársammal a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– Miért váltott klubot Spanyolországon belül?
– A Leónban az volt a legfontosabb, hogy játszhattam a Bajnokok Ligájában, a La Riojában pedig az, hogy egy az egyben ugyanabban a rendszerben játszik, mint a Veszprém. A klubváltást egyébként a magyar együttest akarta, és meg is érte, mert amikor tavaly hazajöttem, már pontosan tudtam, a védekezésben mit, mikor és hogyan kell tennem.

– Nehezen viselte a koronavírus-járvány miatti korlátozásokat?
– A pandémia Spanyolországban ért el, és nem volt könnyű másfél hónapig otthon maradni, bezárva, főleg úgy, hogy fogalmunk sem volt, mikor lesz vége. De idővel egyre inkább láttuk az alagút végét, és közben megtanultunk együtt élni vele, alkalmazkodni a helyzethez, hiszen bármikor jöhet egy újabb változás. Nem volt egyszerű, de mentálisan azért annyira nem viselt meg.

– Milyen volt Veszprémbe visszatérni?
– Nagyon jó, más hozzáállású csapatba, szinte új közegbe csöppentem vissza, mint amit elhagytam. Mindig is az volt a célom, hogy egy nap a Telekom Veszprémben kézilabdázzak, de ha tavaly még nem hívtak volna, valószínűleg még egy évet Spanyolországban maradok.

– Sokan a védekezését tartják az erősségének. És mit tart annak ön?
– Én inkább azt, hogy ha adódik valami nehéz helyzet a pályán, akár támadásban, akár védekezésben, lehet rám számítani. Nem tartom magam izgulós típusnak, és több belső poszton is bevethető vagyok.

– Mennyit kellett harcolnia azért, hogy ne csak védőként tekintsenek önre?
– Hiába lövök gólokat, a mai napig érzem ezt, ami talán azért van, mert itthon szeretik pozicionálni a játékosokat, és valakire csak azért, mert mondjuk jól tud védekezni, simán ráaggatják, hogy védőspecialista. Pedig nem feltétlenül van így. Nézzük például Máthé Dominik esetét, aki Füreden főleg támadott, és akkoriban azt mondták róla, hátul nem olyan jó, aztán Elverumban berakták védekezni, és megállta a helyét. Ezt a fajta beskatulyázást Spanyolországban sosem éreztem.

– Fontos játékosa a januári, hazai Európa-bajnokságra készülő magyar válogatottnak, amely az elmúlt két évben rengeteget fejlődött. Ön szerint miért működik ilyen jól ez a gárda?
– A fiatalítás két évvel ezelőtt elkezdődött, a szakmai stáb pedig nagyon jól lett összerakva. Ennek a csapatnak van szíve, amit már a tavalyi Európa-bajnokságon is látni lehetett, pedig sokaknak az első világversenye volt. Tudtunk küzdeni egymásért, és sohasem adtuk fel, ami a mai napig nem változott, ugyanúgy megyünk ki a pályára, mint eddig. Ami viszont változott, hogy több válogatott játékos is légiósnak állt, akik meghatározó emberek lettek a klubjukban, ennek köszönhetően nemcsak csapatként fejlődtünk sokat, hanem egyénileg is.

– Sokat jár még Várpalotára?
– Veszprémben élek, a szüleim és a nagyszüleim viszont Várpalotán, rendszeresen látogatom őket, a két város csak húsz kilométerre fekszik egymástól. Nemrég egyébként a spanyol csapattársamat, a kapus Rodrigo Corralest elvittem a Múzeumkert étterembe, oda, ahol annak idején szakácsként dolgoztam, és ettünk egy déli menüt, húslevest és bolognait.

– A kézilabdán kívül van más sportág, amelyet követ, amelynek szurkol?
– Nagyon szeretem az amerikai futballt és a tengerentúli profi ligát, az NFL-t. És nemcsak én, van egy kis közösség a veszprémi játékosok között – Rasmus Lauge, Lékai Máté, Manuel Strlek, Rodrigo Corrales, Gasper Marguc és én –, akikkel vasárnaponként közös meccsnézést, úgymond sunday nightot tartunk. Együtt követjük a fordulót, az NFL Redzone című műsor mindig azt a mérkőzést kapcsolja, amelyen az egyik csapat már a vörös mezőbe vitte a tojáslabdát, és kezdődnek az izgalmak. Így mindannyiunk kedvence sorra kerül. Szeretem a focit is, a Liverpool meccseit követem figyelemmel, az angol válogatott Trent Alexander-Arnold a kedvencem, itthon pedig, ha van rá időm, kimegyek a Fradi meccseire.