Estelle Nze Minko: Szeretek olyan témákról beszélni, ami egyeseknek kényelmetlen lehet

– Milyen gondolatok járnak a fejében, amikor reggelente felkel, és meglátja az olimpiai aranyérmét?
– Vegyes érzések kavarognak bennem, ha ránézek. Egyrészt hatalmas boldogságot jelentett, hogy végre elértük a válogatottal, amiért hosszú éveken át dolgoztunk, ráadásul az örömöt megoszthattam a csapattársaimmal. Amilyen hosszú volt a felkészülés, tele edzésekkel és megbeszélésekkel, az olimpia olyan gyorsan lepörgött. Másrészt viszont csak néhány napig élvezhettük, hogy megcsináltuk, amiért Tokióba utaztunk, mert utána mindenkinek vissza kellett térnie a klubjához.

– A felvételek alapján az ünneplésnek így is megadták a módját Párizsban.
– Nemigen tudtam, mire számítsak, hiszen egyszerre köszöntötték az olimpián sikeresen szereplő csapatokat, így a kosarasok és a röplabdázók is velünk voltak. Rengeteg szurkoló gyűlt össze az Eiffel-toronynál, folyamatosan minket éltettek, ahogyan egyenként a színpadra szólítottak bennünket, és végigmentünk a vörös szőnyegen. A pandémia alatt a buborékrendszer miatt már régen nem láttunk ennyi szurkolót. Elsőre kissé sokkolt is, de mindenképpen szimbolikus esemény volt, amelyre örökre emlékezni fogok. Egyre többen ismerik otthon a női kézilabdázást, mára kialakult a masszív szurkolói bázisunk. Különösen a 2018-as, hazai rendezésű Európa-bajnokság óta érezzük, hogy még nagyobb számban követnek minket. Az országos sajtótermékekben is egyre többet foglalkoznak velünk.

VÉDEKEZÉS, CSAPATEGYSÉG, HITELES KAPITÁNY

– Legutóbb Kentin Mahé beszélt nekünk a francia férfiválogatottról, amely már fogalomnak számít a sportágban, az utóbbi években azonban a női együttes is legalább olyan eredményesen szerepelt. Melyek a siker legfontosabb összetevői?
– Talán a mi válogatottunk vallja leginkább, hogy csak a védekezésre alapozva lehet nagy tornát nyerni. Egy-egy meccsen mindig győzhetsz úgy, hogy több gólt szerzel az ellenfelednél, hosszú távon azonban az a csapat jut messzebbre, amelyik jobban védekezik. A francia válogatottba csak olyan játékos kerülhet be, aki a saját kapuja előtt is használható, ez az elsődleges szempont, minden más csak ezután következik. Világos taktikánk van arra, hogyan akarjuk „tönkretenni” az ellenfeleink támadójátékát, az utóbbi évek bizonyították, hogy működik. Mindig kíváncsian figyelem, az emberek mit gondolnak rólunk. Sokszor az a benyomásom, nemigen értik és értékelik ezt a fajta védekezésre épülő játékot, pedig ez az alapja a kiváló csapatszellemnek és összetartozásnak, amely a szakmai stábbal együtt minket jellemez.

– Mi mindent tesznek meg azért, hogy megfelelő legyen az összhang a válogatottban?
– A riói olimpia óta dolgozunk mentáltrénerrel, akivel a világversenyek alatt minden második nap összeülünk, és megosztjuk az érzéseinket. Sikerült olyan bizalmas légkört teremtenünk, hogy senki sem tartja magában, ha valami bántja, hanem bátran kimondja. Lehet, hogy korábban valaki inkább a barátjával vagy a családjával beszélte meg a problémáit, de az nem segített igazán, mert csak úgy lehet előrelépni, ha megbízunk a csapattársainkban. Nagyon tiszteljük azért a másikat, hogy megosztja a gondolatait, mert sokszor bizony nem könnyű róluk beszélni. Már úgy élünk együtt, mint egy nagy család, ismerjük egymás szokásait – ez a sikereink másik fontos összetevője.

– Mit adott mindehhez Olivier Krumbholz? Mekkora a kapitány szerepe az elért eredményekben?
– Sohasem volt még olyan edzőm, aki hozzá hasonló szinten bízott volna a játékosaiban. Sokszor bizonyította, vakon hisz bennünk. Mindig kikéri a játékosok véleményét, közösen találjuk ki a stratégiát. Sőt, továbbmegyek, mi dönthetjük el, mit játszunk védekezésben, mire koncentrálunk az ellenfél támadásainál. Ha bizonytalanok vagyunk benne, megvitatjuk a szakmai stábbal, de végső soron mindig azt játsszuk, amiben komfortosan érezzük magunkat. Ez is jelent egyfajta nyomást, hiszen nagyobb a felelősségünk is a döntés miatt. Természetesen nem mindig értünk egyet, vannak nézeteltérések, de a meglevő tisztelet mellett mindenből kihozzuk a legtöbbet.

– A 2019-es, Japánban rendezett világbajnokságon csak az alsóházban végzett a francia válogatott, innen kellett megkezdeni a felkészülést az olimpiára. Mit változtattak a rosszul sikerült torna után?
– Minden versenyt komolyan veszünk, így nem arról volt szó, hogy azt a vébét elengedtük volna. A mostani olimpiai győzelmünk az évek során végzett tudatos építkezésünk eredménye, amelyhez néha az ilyen pofonok is hozzátartoznak. Hiszek benne, előbb el kell bukni ahhoz, hogy később felérhess a csúcsra. A kapitány a sikeres tornák után is egyből hangsúlyozta, egy pillanatra se higgyük, hogy ettől a következő egy cseppet is könnyebb lesz, sokkal inkább az ellenkezője, mert mindenki minket akar majd elkapni. Tanultunk a japán tornából, és próbáltunk jobban figyelni arra, hogyan kezdjünk el egy nagy versenyt, ezzel ugyanis rendre megszenvedtünk.

– Ehhez képest a csoportkör a tokiói olimpián sem volt diadalmenet...
– Mindenki azt gondolta, hogy persze, csak a szokásos, a francia válogatott mindig rossz az elején. Közben nem vették figyelembe, milyen kemény csoportba kerültünk. Jól mutatta, hogy a legjobb négybe hárman is a mi hatosunkból érkeztek. Lehet, hogy tényleg egyre jobban játszottunk, de kemény riválisaink voltak, ami segített a fejlődésben.

– Mi vezetett el innen a végső győzelemhez?
– A keretünkben szereplő tizennégy játékos az első pillanattól kezdve megkapta a megfelelő játékidőt, míg más csapatoknál a kulcsemberekre sokkal nagyobb teher hárult. Az elején még nehezebb volt felvennünk a versenyt az ilyen válogatottakkal, de ahogy haladtunk előre, kifizetődött, hogy mindenkit tűzben tartottunk, míg a riválisok jobban elfáradtak. Mi általában hét-nyolc percenként cserélgettünk, valaki így egy félidő alatt kétszer is pályára került, és előfordult, hogy egy másik poszton. Természetesen el kell ismerni, szerencsések vagyunk, mert nagy országként mély a merítési lehetőségünk. Megfelelő egyensúly van a rutinos és a fiatal, a gyors és az erős játékosok között, szóval igazán komplett keretünk van. Akárcsak az egész nemzetet, a válogatottat is sokféle ember alkotja. Vannak fehér, színes bőrű vagy éppen kevert játékosaink, mások a szigetvilágból érkeztek, oktatási és kulturális szempontból egyaránt különböző előélettel. Ezzel együtt mindenki azt érezhette, hogy fontos tagja a csapatnak, elég csak megnézni a gólszerzőket, jól eloszlottak a találatok közöttünk. Ezért is mondom, hogy ez volt a legjobb világversenyünk együtt.

A GYENGESÉGEIRŐL IS NYÍLTAN BESZÉL

– Igaz, hogy önbizalom terén folyamatos küzdelmet kell vívnia saját magával?
– Így van, de tudom, hogy sok játékosnak vannak hasonló problémái, amelyet az éles szemű újságírók vagy szurkolók könnyen kiszúrhatnak a pályán. Inkább az az érdekes, hogy csak kevesen mondjuk ki nyíltan. Biztos sokan attól tartanak, a közvélemény a gyengeség jeleként értékeli. Én szeretek hasonló témákról őszintén beszélni, nem érzem tőle sebezhetőbbnek magam. Az emberek sze­mében úgy élnek a sportolók, mint a szuperhősök, akik mindig erősek, tele önbizalommal. Ez azonban nem így van, rendkívül nehéz élsportolónak lenni. Mindenkinek nagyra törő álmai vannak, miközben ott az állandó nyomás, és ezek kihatnak a magabiztosságodra. Szerintem minden sportoló meg tudja erősíteni, hogy többször bukott el, mint ahányszor sikert ért el, ugyanis nem könnyű nyerni bármit is.

– Hogyan tudott ezen a téren fejlődni?
– Nemcsak a pályán mutatott énemre igaz, az élet más területein is küzdöttem az önbizalomhiánnyal. Személyiségfüggő is, ki mennyire tudta felépíteni magát az évek során a gyerekkorától kezdve. A sport sokat segített abban, hogy előrelépjek, különféle emberekkel találkoztam, akiktől tanulhattam. Nem akartam megváltozni, de kitartóan dolgoztam rajta, hogy jobban tudjam kezelni a különböző élethelyzeteket. Ahogy idősebb lettem, egyre inkább megnyugodtam, minden esetből okultam, ugyanis az alkalmazkodási képesség fejlesztése is nagyban hozzá tud járulni az önbizalom erősítéséhez. Sok múlik rajtad, de nem csak tőled függ. Nem mindegy, hogy mennyire érzed a társaid és az edződ bizalmát, vagy éppen a szurkolók támogatását.

– Kívülről úgy tűnik, jól halad, a tavalyi Eb-n már a torna legértékesebb játékosának is megválasztották.
– A válogatottban tisztában vagyok a pozíciómmal, a többiek elismernek, szeretem a csapatot, és azt is, ahogyan dolgozunk. Egy idő után megéreztem, hogy nincs okom a megilletődöttségre, és elkezdtem önbizalommal telve játszani. Ezzel együtt még nem értem az út végére, naponta tennem kell azért, hogy így maradjon. Olyan az egész, mint a hullámvasutazás. A nemzeti csapatnál alkalmazott mentáltréner külön is foglalkozik velem. Segített abban, hogy megértsem, milyen játékos vagyok, mitől megy jól a kézilabdázás, mire van szükségem a pályán és a pályán kívül, hogy jól teljesítsek.

– És mire jutottak?
– Kulcsfontosságú, hogy élveznem kell a játékot. Van olyan kézilabdázó, aki akkor nyugodt, ha töviről hegyire minden információt ismer az ellenfélről és a taktikáról, hogy mikor mit fogunk játszani. Én nem ilyen vagyok, nekem az a fontos, hogy jól érezzem magam a pályán. Az utóbbi két évben azt láttam magamon, hogy sokkal komolyabb vagyok, egyszerűen mindenki ilyen körülöttem Győrben, de ez nem is meglepő egy olyan csapatnál, amely mindig nyerni akar és minden évben a Bajnokok Ligája-elsőségre tör. Nincs ezzel bajom, csak nekem arra van szükségem, hogy magamat tudjam adni. Örülök, ha el tudok csenni egy-két labdát védekezésben, vagy éppen olyat tudok húzni, amire nem számít senki.

– Egyetért a megállapítással, hogy a második győri idénye már érezhetően jobban sikerült?
– Valóban kellett egy év, hogy igazán be tudjak illeszkedni. Az első idényben az említett japán vébéig rendben volt a játékom, utána azonban nehézségeim adódtak. A második év már könnyebben ment, tudtam, mit várnak el tőlem. És bízom benne, hogy a harmadik még jobb lesz.

– Többször is beszélt róla, mennyire felnéz Görbicz Anitára. Tudott segíteni önnek abban, hogy gyorsabban felvegye a ritmust?
– Vele azonosította mindenki a Győri ETO-t, így amikor megkeresett a klub, nekem is az volt az első gondolatom, hogy hűha, együtt fogok játszani Görbiczcel. Ráadásul megtisztelt azzal, hogy jobban megismerhettem, így mostanra a barátomnak nevezhetem. Az elejétől adott tanácsokat és támogatott, bármikor számíthattam rá. Ezt sohasem fogom elfelejteni neki. Anita is tagja volt a „francia maffiának” a csapaton belül. Eduarda Amorimmal együtt megérdemelte az idény végi ünnepséget, örülök, hogy részese lehettem a búcsúztatásának.

– Béatrice Edwige távozásával is még három francia játékosa maradt az ETO-nak. Hogyan jellemezné a kis csoportjukat?
– Elég lazák vagyunk, talán kicsit őrültek is, sokat viccelődünk, gyakran hangosan hallgatjuk a zenét és hozzá énekelünk, de emellett persze szeretünk keményen dolgozni és küzdeni. Béatrice eligazolása nagy veszteség, a szememben egyértelműen ő a legjobb védő a világon. Nem azért mondom, mert a barátnőm, ezt mindenkinek látnia kell. Most új generáció épül Győrben, új vezérekkel – ha a helyzet azt kívánja, én is elő tudok lépni a sorból.

VÁLLALKOZÓKÉNT A NŐKET TÁMOGATJA

– Nem idegen öntől, hogy érzékenyebb kérdésekben is véleményt formáljon.
– Szeretek olyan témákról is beszélni, ami egyeseknek kényelmetlen lehet. Az ismertségemet szeretném arra fordítani, hogy felhívom a figyelmet a nekem fontos kérdésekre. Sokat foglalkozom például a nőket érintő problémákkal. Három éve van egy fiatal, 14-15 éves leány kézilabdázókat foglalkoztató nyári táborom. Azt veszem észre rajtuk, hogy máris bizonytalanok, alábecsülik magukat, szégyellik a testüket – mintha magamat látnám bennük. Sok fiatal követ, és egyfajta példaképként tekint rám, én pedig nem arra használom a közösségi oldalamat, hogy menő fotókat posztoljak, hanem meg akarom mutatni nekik, hogyan legyenek magabiztosak.

– Ezért tartotta fontosnak, hogynyílt levélben írjonpéldául a menstruáció élsportot érintő hatásáról?
– Amikor még a siófoki erőnléti edzőm először kérdezett a menstruációmról, felháborodtam. Aztán elmagyarázta, miért van szüksége az információra, milyen változáson megy át a testem ilyenkor. Felnyitotta a szemem, és magam is kutakodni kezdtem. Van, akinek az első napokban a járás is nehezére esik, mégsem beszél róla senki, mert a témát még mindig egyfajta tabuként kezelik. Pedig a nők minden hónapban keresztülmennek ezen, őrület, hogy nem foglalkozunk vele. Arról is olvastam tanulmányt, hogy sokan megsérülnek a havi ciklus első napján, mert a szalagok rugalmasabbá válnak. Ezek az információk sokkoltak, ezért kérdezősködtem, és bizony rengetegen megerősítették, hogy ezeken a napokon sérültek meg. Egy klub akkor jár el szerintem helyesen, ha ezt is figyelembe veszi. Tudom, hogy nem fognak meccseket elhalasztani, de mondjuk az edzés intenzitásánál figyelni lehet rá.

– Milyen reakciókat kapott?
– A fő üzenetem az volt, kezdjenek el komolyabban foglalkozni a témával, készüljenek még kutatások, mert szeretnénk tisztábban látni. Rengeteg pozitív üzenet érkezett más sportolóktól, amelyben megköszönték, hogy helyettük is megosztottam ezeket a gondolatokat. Sok férfi utánpótlásedző is örült, hogy felhívtam rá a figyelmüket. A magam példájából kiindulva jobban tisztelek egy olyan edzőt, akin látszik, hogy igazán a gondomat viseli, olyan érzéseimre is figyel, amelyre mások esetleg nem. Ilyenkor még többet is megteszek érte a pályán.

– Hogyan jött az ötlet, hogy saját vállalkozást indít?
– Olyan a személyiségem, hogy mindig akarok valamit csinálni, nem bírok csak úgy naphosszat heverészni. Otthon kommunikációt és médiát tanultam, miközben hozzászoktam, hogy nagyvárosokban élek, szerteágazó kulturális programlehetőségekkel. A második siófoki évemben kezdtem érezni, hogy valamit kezdenem kell a szabadidőmmel. Hiányzott a tanulás, de nem akartam magam egy konkrét területre korlátozni, inkább saját vállalkozásba fogtam. Korábban is tetszettek az ajándékdobozok, láttam benne a lehetőséget. Fontos szempont volt, hogy az interneten keresztül, külföldről is tudjam intézni az üzletet.

– Milyen akadályokba ütközött az elején?
– Egy tanácsadó cég segített a beindításban, de utána önállóan folytattam. Mivel semmit sem tudtam az egészről, sok leckét kellett megtanulnom a honlaptervezéstől kezdve a logisztikán és marketingen keresztül a közösségi médiáig. Egyik területen sem lettem szakértő, de már mindről vannak alapfogalmaim, amelyeket a jövőben is kamatoztathatok.

– Azt olvastam, hogy kizárólag nőkkel dolgozik együtt. Miért?
– Még mindig azt tapasztalom, hogy a nők hátrányban vannak az élet számos területén, kevésbé vesznek minket komolyan, alacsonyabb fizetést kínálnak. Franciaországban például a női vállalkozók két és félszer kisebb eséllyel indulnak banki hitelért. Ezt rendkívül igazságtalannak tartom, ezért is döntöttem úgy, hogy csak nők által tervezett termékek kerülnek a dobozokba. A hasonló szolgáltatások a legtöbb esetben szépségápolási termékeket kínálnak, ezen akartam csavarni egyet, hogy izgalmasabb legyen, miközben a társadalmi felelősségvállalást is hangsúlyozza. Aki megrendeli a dobozt, tudja, hogy olyan női vállalkozókat támogat vele, akiknek más lehetőségük esetleg nincs elérni a vevőkhöz. Sokan otthagyták az eredeti szakmájukat, hogy saját cégük legyen, mert hisznek benne, hogy hasznos az embereknek, amit csinálnak. Szeretném, ha minél többen megismernék őket.

– Amikor öt évvel ezelőtt Siófokon meglátogattuk, azt mondta, még nem tudja, mihez fog kezdeni a jövőben, csak az biztos, hogy annak nem lesz köze a kézilabdázáshoz. Továbbra is tartja?
– Azóta annyiban változott a helyzet, hogy akkor még nem volt meg a nyári táborom, amit nagyon megszerettem. Elképzelhető, hogy folytatom, bár a fiatalok talán jobban járnának egy aktív játékossal. Ezenkívül már pontosabban látom, mit adott nekem a sportág, és talán önző lenne, ha mindent hátrahagynék. A vállalkozásomban elértem azt a szintet, hogy szeretnék felvenni valakit, aki tehermentesít, így a V Box megmaradhatna örömforrásnak. Arról sem tettem még le, hogy énekesként kipróbáljam magam. Remélem, több életünk van, és mindent megvalósíthatok, ami érdekel...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 25-i lapszámában jelent meg.)