Kézilabda: aranyvasárnap Bukarestben – húsz éve nyert Eb-t a női válogatott

Két és fél hónappal korábban, a sydneyi olimpiai bajnoki döntőben már majdnem volt egy aranyvasárnapunk, de azt a mieink hatgólos vezetése ellenére a dánok ezüstté halványították. Az év csúcsversenye után a decemberi, romániai ráadás valójában senkinek sem hiányzott, a skandinávok például felismerhetetlenül fiatal kereteket küldtek el az Óperencián, de legalábbis a Kárpátokon túli, téli ködbe. Az állandó eredménykényszerben élő magyarok ezt persze nem tehették meg: hat olimpikon ugyan hiányzott, de kilenc nekivágott Ramnicu Valceának, a csoportmérkőzések színhelyének. Farkas Andrea távollétében a 22 éves Pálinger Katalin lépett elő első számú kapussá, és mivel „örökös” gólkirálynőnk, Bojana Radulovics sem vett részt a decemberi kalandban, posztján Brigovácz Nikolett és Nagy Krisztina osztozott. Senki se ostorozza magát, ha utóbbi képe esetleg nehezen villanna be… Az Eb legismertebb magyar jobbátlövője kétségtelenül Szabó Melinda volt – csak éppen ezúttal már új hazája, Franciaország színeiben.

Mocsai Lajos szövetségi kapitány mindenkit intett a hurráoptimizmustól:  „Csupán kétheti közös felkészüléssel, kényszerből vadonatúj jobbszárnnyal és két remek, de relatíve rutintalan kapussal óvakodjunk a merész vállalásoktól. Az a fő esélyünk, ha szétrohanjuk az ellenfeleinket.”   Ehhez képest a lányok a helyszínen éppen a sebességtől kezdtek rettegni; igaz, nem a sajátjukétól.  „Halálfélelmünk van, amikor a felvezető rendőrautó százhússzal bevisz minket két kamion közé”  – rebegték az első edzés előtt, a dákoromán elmélet jegyében Traianusról elnevezett sportcsarnokban. Buszozni pedig nem keveset kellett. Mivel ugyanis Ramnicu Valceában nem állt rendelkezésre nemzetközi színvonalú szálláshely, a csapatokat mintegy harminc kilométerrel arrébb dobták az Olt völgyében. Nem is akárhová. A nyolcemeletes hotel első két szintje ódon kísértettanyának tűnt, az sem keltett volna különösebb meglepetést, ha éjszakánként maga Drakula veszi át a portaszolgálatot. A felső hat emeletet viszont szépen felújították; minden küldöttségnek jutott egy.

Előzetesen úgy kalkuláltunk, egy győzelmet vehetünk biztosra, a jugoszlávok ellenit. Ehhez képest a nyitányon alig sikerült 33–33-ra menteni a meccset ellenük, „döntetlent szenvedtünk”. Okkal aggodalmaskodtunk: mi lesz így a németek ellen? A tükörsima, 33–22-es győzelem aztán legrózsaszínűbb reményeinket is felülmúlta. Az utolsó percek már-már buli formáját öltötték, Siti Bea például húga, Eszter hetest érő betörése után így szólt oda neki: szép volt, Siti! A maroknyi, de szívét-lelkét a pályára öntő székely drukkerhad ekkor szeretett bele igazán és menthetetlenül a csapatunkba, a hozzájuk csatlakozó kolozsvári asztalos, Jenő egyenesen így lelkendezett:  „Életem legszebb napja! Ramnicu Valceában lengethettem a magyar zászlót, és ezt megköszönte nekem a magyar válogatott.”    Ekkor már azt is tudtuk, hogy az osztrákok sem lehetnek ellenfelek, mert sydneyi kudarcuk – a mieink ellen bukták el az agyonnyert negyeddöntőt – után lefejezték az utolsó nagy generációjukat, diákolimpiai benyomást keltő társaságot küldtek az Eb-re. A 35–12-es söpréssel záruló játszadozásról mindennél többet elárult Mocsai Kulcsár Anitának címzett utasítása: A gyerek mellett próbálj betörni!”

Legközelebb viszont már felnőttek jöttek, a franciák. Köztük Szabó Melinda, aki nyilvánvalóan sokszoros daccal készült korábbi társai ellen, de Farkas Ági angyali nyugalommal osztotta ki a vele kapcsolatos feladatokat:      „Köke majd kilép rá, ad neki két pofont, én meg a visszafutásnál lerendezem.”  Jobban tartottunk két további, egyáltalán nem kedves ismerőstől, a Serbu, Dobre román bírópárostól, akik olyan kendőzetlenül csalták el az 1994-es Eb magyar–dán elődöntőjét, hogy az európai szövetség két évre elmeszelte őket. Ezúttal viszont patikamérlegen mérték minden ítéletüket, meg sem kísérelték megakadályozni a mieink diadalát, amely az első ijedség, a 0–4-es rajt után 32–29 arányban született meg.

Bejutottunk a négy közé! A két biztos elődöntős találkozásakor az oroszok 26–19-cel, előzékenyen átengedték az első helyet, így az elődöntőben a másik ágon második románokat lökve az utunkba. Együttesünk ennek tudatában indult Bukarestbe, azt gondolva, tudja, mi vár rá. A korszak két hazai sztárklubja, a Dunaferr és a Ferencváros korábban szerencsésen megjárta már Ramnicu Valceát, sőt az FTC egyik legvagányabb játékát nyújtotta a Szilágyság fővárosában, Zilahon, ahol a helyi magyarok a kispad mögött merték csak elsuttogni Pádáréknak, hogy velük éreznek, nekik szurkolnak. A bukaresti lelátón bezzeg az anyaországból betoppant hívekkel lélekben és hangban is megerősített székelyek derekasan üvöltöttek, de a hatezer fős, román nemzeti és népdalokra mulató, a piros, fehér, zöld színek láttán harsányan utálkozó, Himnuszunkat szétfütyülő és szétkiabáló helyiekkel nem vehették fel a versenyt. A papírformának megfelelően néhány perc után felzúgott a „Ki a magyarokkal az országból!” rigmus is, amit tőlünk a „Be a magyarokkal a döntőbe!” célja ellensúlyozott. A 18. percben sporttörténeti kuriózum tanúi lehettünk: 9–6-os vezetésünknél Farkas Ágnes kecsegtető helyzetben lövésre emelkedett, ám ekkor a csarnokban hirtelen kialudt a világítás. Félhomályban folytatódott a találkozó, egészen szünetig, 13–12-es előnyünkig, amit a feldúltan az öltözőbe vonuló „Fari” így kommentált:      „Nagyobb nem lehet a különbség, mert megint lekapcsolják az áramot.”

Azért erre már nem vetemedtek, fényes magyar diadal született meg, négy gólról az utolsó pillanatban csökkent egyre, 25–24-re a differencia. Innen, a Duna partjáról szemlélve elképzelni is nehéz, mit jelentett ez akkor az Olt mentén – még ha Ady szerint egy is a két folyó hangja –, vagy inkább túl a Kárpátokon és az ezeréves határon, ahol az erdélyiek úgy tartják, még a szél is máshogy fordul. Sepsiszentgyörgyi nyugdíjas ügyvéd ismerősöm SMS-e talán ad némi támpontot, így szólt: „Ez a győzelem évekre elég biztatást ad nekünk a túléléshez. Kérem, két szót adjon át a lányoknak. Az egyik, hogy köszönöm. A másik, hogy sírtam.”   Siti Bea erre rímelve gratulált minden magyarnak, akinek köze volt e sikerhez, majd azzal folytatta:  „Szörnyű volt, amikor kifütyülték a Himnuszunkat, mert bármi is történt a múltban, mi sportolók vagyunk, akik pedig tüntettek ellenünk, azok nézők. Ez nagy dacot szült bennem, és azt mondtam, jól van, majd máshogy fogjuk be a szátokat.”

Azt hittük, ez volt a valódi döntő, és másnap, az ukránok elleni „formális” finálé negyven percen keresztül táplálta e meggyőződésünket, 22–16-ra vezettünk. Ám az ötvenedikben már csak 22–21-re. A hatvanadikra pedig egygólos hátrányba kerültünk. Sydney réme kísértett, de Pádár Ildikó zárása és Farkas Ági bombája meghozta az egyenlítést, a túlélést, a hosszabbítást. Végül a beteljesülést is: Magyarország 32–30-cal Európa bajnoka lett!

A MAGYAR-UKRÁN FINÁLÉ:

Felnőttvilágversenyen az 1965-ös vb-elsőség után ez volt a második magyar arany (az 1949-es nagypályás vb-t is számítva, a harmadik), vigasz az olimpiai traumára, életre szóló élmény erdélyi honfitársainknak, és méltó búcsú Kökény Beatrixnak. A második évezred utolsó évtizedének legnagyobb hatású magyar kézilabdázója nyomdakészen mondta a Nemzeti Sportnak, mit érez utolsó válogatott fellépése után, mintha lélekben előre készült volna rá:  „Szinte nem is akarom elhinni, hogy megnyertük ezt a roppant nehéz küzdelemsorozatot. Csak köszönettel és hálával tartozom mindazoknak, akik hozzásegítettek az összes eddigi sikeremhez és a végén ehhez a csodálatos aranyéremhez. A következő nemzedéknek üzenem: ezeket a hullámvölgyeket igyekezzen elkerülni, és inkább a végén vezessen minél nagyobb különbséggel!”

Az utódok sajnos csak elvétve tudtak eleget tenni e kívánságnak. Jó ideje nemhogy a (sors)döntő mérkőzések végén nem vezetünk, már az elején és a közepén sem, és nemhogy nagy, de kis különbséggel sem. A ballagó, máskor rohanó idő ezért és így értékeli egyre feljebb azt a tündökletes, 2000-es aranyvasárnapot.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 19-i lapszámában jelent meg.)