Kézilabda: Letéptem a tábláról mindent, és bevágtam a kukába – Laurencz László

– Mit érzett, amikor belépett az önről elnevezett sportcsarnokba?
– Egyszerre volt örömteli, megható és kicsit felfoghatatlan, mert sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen elismerésben lesz részem – mondta a Nemzeti Sportnak a 85 éves Laurencz László. – Pedig inkább annak kell örülni, hogy megépült a csarnok, és nem annak, hogy én lettem a névadó.

– Jól tudom, hogy az ön életében a futball időben megelőzte a kézilabdát?
– Igen, és állítólag tehetséges ballábas futballista voltam. A BEAC-ban játszottam, egyszer a jobb bokám megsérült, ami még nem szokatlan, de elkaptam a skarlátot, ami miatt csontvelőgyulladásom lett. Így 1947 karácsonyán negyvenfokos lázzal vittek kórházba, amputálni akarták a lábam, végül egy évet derékig gipszben töltöttem, szerencsére a kórházzal szemben laktunk, így sokszor lehettem otthon.

– Nehéz volt visszatérni a sporthoz?
– Ó, még nincs vége! A combom miatt további két évet kellett feküdnöm, hét műtéten estem át. Az volt a szerencsém, hogy sikerült Amerikából penicillint szerezni. Emlékszem, a hetedik műtétemnél az orvos megfogta a fejem és azt mondta: fiam, mi mindent megtettünk, de nem tudjuk, holnap élni fogsz-e még. Erre azt válaszoltam, hogy ne csinálja ezt velem, nekem holnap edzésem lesz. Kaptam egy hatalmas pofont, és véres ruhában kirohant a szüleimhez, hogy ez a gyerek nem normális, lehet, hogy tíz perc múlva meghal, erre csak az edzésről beszél. Két hónapig nem szólt hozzám a viziteken. Magamtól kezdtem el erősítő tornát végezni, és amikor eldobhattam a mankót, már javában kézilabdaedzésre jártam.

– A fociból hogyan lett kézilabda?
– Az orvosok azt mondták, ha eltörik a lábam, le kell vágni, így focizni nem mehettem vissza. Erről is van egy jó történetem: Pécsen bajnokit játszottunk, és mivel a városban lakott az operáló orvosom, elmentem hozzá, hogy megköszönjek neki mindent. A nyakamba borult, kérdezte, mit keresek Pécsen, mire mondtam, hogy az NB I-ben kézilabdázom. Rám vágta az ajtót.

– Edzőként hogyan került a női vonalra?
– Teljesen véletlenül, de edzettem férficsapatokat is. A nőknél olyan korszakban lettem szövetségi kapitány, amikor a válogatott a C-csoportba esett ki, és mivel mi az Építőkkel simán nyertük akkoriban a bajnokságot, engem neveztek ki szövetségi kapitánynak.

– Tényleg úgy kellett győzködni 1990-ben, hogy elfogadja?
– Azt szoktam mondani, hogy szinte rám tukmálták, de persze örültem a felkérésnek. Nem volt egyszerű, előbb meg kellett nyerni a C-világbajnokságot Olaszországban, majd embertelen körülmények között a B-t Litvániában. Ezzel feljutottunk az A-ba, elsőre hetedikek lettünk, leginkább azért, mert feljutóként a játékvezetők úgy is kezeltek minket.

– Pályafutása során többször is előfordult, hogy női csapata kisebb áramszünete miatt kis híján vereséget szenvedett. Például 1995-ben Kína ellen a vébén. Ön szerinte ennek mi az oka?
– Például az, hogy a lányok elbízzák magukat a nagyobb előny tudatában, vagy az ellenfél változtat valamit, mint ellenünk a kínaiak, akik két beállós játékra váltottak, ami itthon szokatlan volt, és nem is tudtunk rá jól reagálni.

– Ön hogyan kezelte ezeket a szituációkat?
– A szélsőséges esetekre szélsőséges választ kell adni. Nem mondom, hogy ez a követendő példa, de amikor egyszer a dél-koreaiak ellen játszottunk, a meccs előtt lelkesen felkészítettem őket, mindent átvettünk a mágnestáblán, erre a félidőben nyolc góllal vezetett az ellenfél. Elöntötte az agyamat a vér, a szünetben letéptem mindent a tábláról, és a második játékrészre kimentünk négy balkezessel. Az ellenfélnek a szája is tátva maradt, mondjuk a mi lányainknak is, mert többeknek olyan poszton kellett játszaniuk, ahol azelőtt soha. Vagy félidei pihenő helyett tízperces edzést tartottam, amitől a játékosok nyelve is kilógott, de felébredtek.

– A mostani női válogatottunk ön szerint készen áll az olimpiára?
– Szeretném hinni, szurkolok is nekik, mert nagyon tehetséges társaság, de túl fiatalnak érzem őket. Az utánpótlás-eredményeik predesztinálják őket a jó felnőtteredményekre, de kérdés, mikor érnek be.

– Edzőként melyik eredményét tartja a legnagyobbnak?
– Lehet, kinevetnek érte, de amit az Esztergommal elértünk. Amikor 2002-ben feljutottak az NB I-be, mindenki azt gondolta, őrültség volt elvállalnom a munkát, mert simán ki fogunk esni. Erre hatodikok lettünk, otthon legyőztük a Görbicz Anita vezette Győrt,a következő évben pedig az osztrák Hypót, amely akkor az NB I-ben indult. A siker értékét az adta, hogy a semmiből csináltunk valamit, nem voltak válogatott sztárjaink.

– Tanított valaha földrajz–történelem szakos tanárként?
– Nyolc évig, de mivel nem voltam a régi rendszer nagy híve, édesapámat internálták a Rákosi-korszakban és a főiskolai magatartásommal sem voltak megelégedve, nem volt egyszerű dolgom, de az edzősködés mellett többek között Cegléden, Kartalon, Rákoskeresztúron és Rákosligeten is tanítottam. Szerettem, de ma nem vállalnám fiatalon sem, mert két hét után mindenhonnan kirúgnának.

– Mivel foglalta el magát a kézilabda mellett?
– Mindig nagyon lekötött a munkám, néha talán túlságosan is, emiatt sok minden kimaradt az életemből. Sokáig teniszeztem, de sosem voltam az a mulatós típus, nem ittam, nem dohányoztam, nem buliztam, inkább kártyázni, ultizni szerettem. Manapság rejtvényt fejtek, rendszeresen tornázom, napozok az erkélyen és tévézek, a sport mellett hülye sorozatokat nézek. Újraindul a munka Csepelen is, a hazai meccsekre lejárok majd, az észrevételeimmel szívesen segítek, ha kikérik a véleményem. Ha kicsit nagyképű lennék, úgy mondanám, tanácsadói szerepet töltök be. Szeretek közöttük lenni.

– A családjáról ritkán beszél. Azt mondta, a feleségének Kossuth-díjat kellene kapnia, hogy ennyi ideig kibírta önnel.
– Negyven év együttélés minden házasságban nehéz, a miénk sem volt kivétel, de nem is lehetett könnyű elviselni, hogy hónapokra eltűntem, nem volt hétvége a meccsek miatt, a munkám behatárolta a nyaralást, az állandó lakásváltoztatás pedig a feleségem munkáját. Szabolcs fiam is kézilabdás, a PLER NB I/B-s csapatának az edzője, játszott Németországban és az NB I-ben is. Van két unokám, a fiúk öt- és háromévesek, a Laurencz név tehát egy ideig még biztosan fennmarad, bár hogy jó-e ez a világnak, vagy sem, azt én nem tudom eldönteni – fejezte be nevetve a sportcsarnok névadója.