Kézisek kézise: a mindenséggel mérjük klasszisainkat

A díjazottak ismeretében semmiképpen sem állíthatjuk, hogy a gyengébb nem után következik az erősebb, maradjunk annyiban: újabb roppant erős mezőny, a férfiaké vár arra, hogy a Kézisek kézise szavazás, a Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet, az Origo és a Magyar Kézilabda-szövetség közös akciója keretében megválasszuk minden idők tíz legjobb magyar játékosát. Akik egyúttal a sportági Hírességek Csarnokának alapító tagjai lesznek.

Érdemes felidézni két, már foglalt dobogót, amelyre a vízilabdázóknál Faragó Tamás (78 pont), Kásás Tamás (75) és Gyarmati Dezső (74), a női kézilabdázóknál Gódorné Nagy Marianna (99), Görbicz Anita (97) és Sterbinszky Amália (96) állhatott fel. A zsűri tagjai tízes listát jelöltek, az elsők tíz, a másodikok kilenc pontot kaptak, így haladva a tizedik helyezettek egy pontjáig; mivel a kézilabdázókra kettővel többen voksoltak, mint a pólósokra, szinte hajszálra ugyanúgy oszlottak meg az élen a szavazatok. Az is kitűnik, hogy a korszakhatárok elmosódnak, a döntéshozók abszolút mércével, a „mindenséggel” mérnek. Ami természetes, hiszen szövetségi kapitányokat – továbbá a vízilabdázóknál olimpiai bajnokokat, mesteredzőket – kértünk fel e tisztségre.

A férfi kéziseknél is ezt a módit követjük, így rövid időn belül másodszor okoztunk fejtörést azoknak, akik mindkét nem válogatottját irányították – Csík Jánosnak, Mocsai Lajosnak, Hajdu Jánosnak. Mondhatnánk, hogy automatikus az átjárás, lévén a sportág ugyanaz, de embere válogatja; Joósz Attila például egyszer kijelentette, kizárólag akkor vállalna női csapatnál munkát, ha legalább fél éve éhezne a családja. Mivel ez szerencsére nem következett be, maradt a férfivonalon. Nem számítottunk a közelmúlt három külföldi trénere, Talant Dujsebajev, Xavi Sabaté és Ljubomir Vranjes véleményére, de Vladan Maticséra igen, hiszen magyar állampolgár, köztünk, velünk él, honfitársunk. Mint a pólósoknál, úgy ezúttal is kísértésbe eshettek azok, akik játékosként és edzőként is fel- és kitűntek a nemzeti együttesben (Kovács László, Faludi Mihály, Vass Sándor, Kaló Sándor, Csík János, Mocsai Lajos, Csoknyai István, Gulyás István), de elárulhatjuk, az eddig befutott listákon még senki sem szavazott saját magára. Pérez Carlosra bezzeg többen is; őt azért említjük, mert kubai származása dacára magától értetődően választható, miként a nőknél Radulovics Bojana is, ugyanis, hogy mást ne mondjunk, mind a ketten magyar színekben lettek vb-gólkirályok, ráadásul ugyanabban az esztendőben, 2003-ban. Sterbik Árpádot viszont sajnos nem vehettük fel az „indulók” közé, mert magyarsága ellenére a mi válogatottunk nem volt soha.

A mezőny így is nagyon sűrű. Olyan kiindulópontot nem jelölhettünk ki, mint a nőknél az 1965-ös vb-aranyat, mert bármilyen hihetetlen is, a férfiak soha egyetlen felnőttvilágversenyt sem nyertek. A korszakos klasszisok száma viszont vetekszik az uralkodó nemzetekével. Ha csak a világválogatottakat lajstromoznánk, már ők sem férnének be mindannyian a legjobb tízbe. E sor Marosi Istvánnal, Kovács Lászlóval és Fenyő Andrással kezdődött, a sportág ifjabb hívei ez utóbbi nevet talán nem is hallották. Pedig fénykorában azt tartották róla, akárkikkel is játszott együtt, attól, hogy ő ott volt közöttük, az a csapat már felért a válogatottal. Ez érvényes volt Marosi Istvánra is, neki az ózdi kézilabdát köszönhetjük, és vigyázat, csak névrokona Marosi Lászlónak, „Züminek”, aki ugyancsak esélyes a tízbe kerülésre. Ez persze mintegy harminc idolra érvényes. Közülük is kiemelendő a huszadik század legjobbjának választott Kovács Péter, aki 1974-ben szerepelt először világbajnokságon és 1995-ben utoljára, 323 válogatott mérkőzésével és 1797 góljával egyaránt rekorder. Komoly kézilabdás nációk hasonló versenyét biztosan nyerné Varga István, két klub, a Honvéd és a Debrecen bálványa, Éles József, akit a minap koronáztak minden idők legkiválóbb veszprémi játékosává, vagy Nagy László, akiről 2012-es hazatérésekor egyik csapattársa azt találta mondani, olyan érzetet kelt, mintha egy rég meghaltnak hitt nagy királyunk támadt volna fel. A nőknél két kapusnak jutott hely az első tízben, ez az arány Bartalos Béla, Hoffmann László, Szathmári János és a többiek jóvoltából most sem elképzelhetetlen.

Holnap induló történeti sorozatunkban vb-8. és 9. helyezéseket is sorscsapásként, a balszerencse egészen valószínűtlen, matematikailag is modellezhetetlen ismétlődéseként fogunk bemutatni, és ezekben az ábrázolásokban szemernyi túlzás sem lesz. Mindamellett játékosainkat sohasem tekintettük tragikus hősöknek, miközben az 1986-os vb-2. és az 1997-es vb-4. pozíciók után a harmadik évezredre megtanultuk becsülni és értékelni a 6–8. helyezéseket is. Az 1980-as olimpia negyedik helye miatti kisebb csalódás ellenpontjaként az 1988-as szöuli, de még inkább a 2004-es athéni és a 2012-es londoni, ugyancsak negyedik gárdát már felhőtlenül ünnepeltük.

A Kézisek kézise szavazáson tulajdonképpen tíz győztest hirdetünk majd. Az eddig lezárult két voksolást Faragó Tamás és Gódorné Nagy Marianna személyében két emblematikus Vasas-sportoló nyerte, a triplázás azonban kizárt. Az előttünk álló két hétben főként a Honvéd, az Elektromos, a Debrecen, a Tatabánya, a Győr, a Veszprém és a Szeged egykori és mai szurkolói szoríthatnak. Azaz az egész ország – és ennél többre nem is vágyhatnánk mi, a szervezők.