Kézilabda: Három mérkőzés után vissza akartam menni dolgozni – Rosta Miklós

– Mindkét fia Szegeden kézilabdázik, habár a sportág alapjaival a Dunaferrnél ismerkedtek meg, sőt úgy hírlik, a dunaújvárosi csarnokban nőttek fel...
– Amikor a feleségemnek dolga akadt, nem volt más választásom, Miklóst és Bálintot is vinnem kellett magammal edzésre – mesélte a Nemzeti Sportnak a 129-szeres válogatott beálló, Rosta Miklós. – Sokszor Szathmári János, Richard Stochl, Bene Tamás vagy a néhai Takács József vigyázott a srácokra, amíg én edzettem. Korán megtanulták a fiúk, hogy apának ez a munkája: napi két tréning, a hétvégén meccs, nyáron meg világversenyek a válogatottal. Nem kényszerítettük őket, saját maguk döntöttek úgy, hogy kézilabdázók szeretnének lenni. Szerencsére az álmuk valóra vált.

– Apaként mennyire kritikus a szintén beálló Miklóssal, akit az egyik nemzetközi szakportál a világ legtehetségesebb játékosai között tart számon a posztján?
– Ezzel a megállapítással azért vannak fenntartásaim. Szülőként ugyan nagyon büszke vagyok erre, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a teljesítményét szigorúan szakmailag ítéljem meg. Akkor dagadt leginkább a mellem, amikor Mikit először behívták a serdülő-, majd az ifjúsági válogatottba, illetve amikor a felnőtt nemzeti együttesben bemutatkozhatott. Mindig azt mondom, akkor válik az ember igazán kézilabdázóvá, amikor felnőttválogatott lesz, habár ezért nagyon keményen kell dolgozni.

– Nem egy vándormadár típus, huszonkét év alatt mindössze három csapatban játszott, a legtöbbet Dunaújvárosban. Miért tartott ki olyan sokáig a Fejér megyeieknél?
– Tizenhárom idényt húztam le a Dunaferrben, kettőt Mezőkövesden, hetet Győrben. Ha nincsenek anyagi gondok Újvárosban, talán a mai napig itt lennék. Megfogott a terv, amit akkor felvázoltak: nemcsak kenyeret és cirkuszt, de eredményt is akartak. Győrből egy „csomagban” érkeztünk Bene Tamással, Décsi Gábor, Tóth Edmonddal, és a csapatorvost, Frank Józsefet is hoztuk magunkkal. Ez volt az aranygeneráció, később, amikor a problémák jelentkeztek, az utánpótláshoz nyúltak Dunaújvárosban. Az „öregek” közül Kemény Józseffel neveltük az olyan fiatalokat, mint Császár Gábor és Mikler Roland. Imádtam ezekkel a titánokkal játszani: ők futottak, mi „verekedtünk” értük. Mellesleg hiszek az élet körforgásában, már csak azért is, mert a fiaimmal most ugyanez történik: Dénes Jánostól, Ivo Díaztól, Ilyés Ferenctől, Katzirz Dávidtól, Miklertől és Törő Szabolcstól tanulják, mi az alázat. Az is fontos, mi hangzik el az öltözőben. Mi sohasem akartuk megbuktatni egyik edzőnket sem, és akkor sem panaszkodtunk, ha csúsztak a fizetések. Örömmel tölt el, hogy akiket egykor istápoltunk, most a mi mentalitásunkat adják tovább.

– Igaz az, hogy mielőtt Mezőkövesdre igazolt, egy Hofi-dallal szeretett volna elbúcsúzni?
– „...a hűséget én nemcsak mutattam, emlékezz rá, érted mennyit ugattam” – énekelte Hofi Géza az Egy kiöregedett vadászkutyában. Egyébként ezt először Csiszár Jenőtől hallottam, aki az Apukám világa című rádióműsort vezette. Ő mondta azt is, hogy a Jóisten mindig ikszre játszik, amit elvesz, később visszaadja. Úgy éreztem, ezt a dalt rám írták. Kevesen tudják rólam, hogy a karrierem során tizenháromszor műtöttek, és az Európai Kézilabda-szövetség miattam tiltotta be a fémbetétes térdrögzítőket, amiket szinte mindig viselnem kellett. Minden operációmat a nyárra időzítettem, folyamatosan szúrták a térdembe a porcképzőket, kaptam a fájdalomcsillapítókat. A kétezernégyes olimpiát azonban éppen a toldozgatások-foltozgatások miatt kellett kihagynom. Akkor fájt Skaliczki László döntése, ma már nincs bennem harag emiatt, illetve azért sem, mert egy csomó pénzem „bennragadt” a Dunaferrnél.

– Hogy lesz egy asztalosból százhuszonkilencszeres válogatott kézilabdázó?
– Úgy, hogy mindenki megsérül a posztján. Asztalosnak tanultam, majd egy gyárban dolgoztam hattól kettőig, csak utána mentem edzésre. Egyszer a három beálló, Deáki István, Kovacsevics István és Vesztergom Zoltán megsérült a bajnoki címvédő Rába ETO-nál, ezért az idényből hátralevő három meccsre találtak egy százkilencvenöt centis, nyolcvannyolc kilós srácot a városban – a többi már történelem. Én amúgy a három mérkőzés után vissza akartam menni dolgozni, de amíg a gyárban hétezer-ötszáz forintot fizettek, az ETO-ban tizenkettőezer-ötszázat kerestem. Huszonhárom voltam, amikor először meghívtak a válogatottba. A legbüszkébb a gyönyörű családomra vagyok, és hogy a fiaimat is láthatom kézilabdázni.

– Elképzelhető Rosta Miklós bajusz nélkül?
– Már a ballagási fotómon is látszik egy kis „szösz” a szám felett. Hogy miért hagytam meg? Tiszteletből. Amikor a Rába ETO-hoz kerültem, mindenki bajuszos volt, miattuk is vittem tovább ezt a hagyományt. Volt azonban valaki, aki sajnos ma már nincs közöttünk. Egy kivételes játékos, remek csapattárs, kiváló edző, aki miatt a mai napig nem borotválom le. Ezt az embert Tóth Lászlónak hívták, az ő emléke előtt tisztelgek.