– Jókor hívom?
– Éppen edzek. Ha nem bánja, visszahívna kicsit később: mondjuk, fél háromkor, mert ötig be vagyok táblázva, és már csak ez az időpont szabad. Folyamatosan csörög a telefonom.
Született:1976. október., 16. Kecskemét |
– Hogy sikerült a tréning?
– Jól, habár eddig csak a lábgyakorlatokat csináltam meg, nem tudom, a felsőtestre jut-e idő. A műtétem utáni rehabilitációmat végzem. Még az év elején, az Eger ellen összeszedtem egy térdsérülést, majd a visszatérésem előtt egy edzésen elszakadtak a szalagjaim. Nem így terveztem a visszavonulásomat, de ez van, a sors akarta így. Ami jó hír: szinte biztosan a sportban maradok, de még nem szeretném elkiabálni.
– Egy búcsúmeccs erejéig azért még visszaállna a kapuba?
– Nem zárkózom el tőle, csak megszervezni ne kelljen.
– Talán összebeszélt Sterbik Árpáddal?
– Nem, noha tegnap felhívtam, hogy boldog névnapot kívánjak neki. Így jött ki a matek: egyszerre hagyunk fel a kézilabdával.
A 238-szoros válogatott Fazekas Nándor örömmel figyelte az újjáformálódó magyar válogatottat az idei Európa-bajnokságon. A 43 éves kapus szerint azonban a tehetség nem elég, a sikerhez elengedhetetlen a rutin és a tapasztalat. „Örültem, mert végre valami elindult. Van egy fiatal gárdánk, amely Svédországban felszabadultan játszott, és mindenkivel szoros eredményre volt képes. Gulyás István csapata nemcsak megcincálta az oroszlán bajuszát, hanem le is terítette a fenevadat. Jó úton járunk, de ez még csak a kezdet, a sikerhez idő, no meg rutinos játékosok kellenek: Mikler Rolandok, Balogh Zsoltok, Lékai Máték” – vallja Fazekas. |
– Az önéletrajzi könyve az Első számú második címet kapta. Ez mire utal?
– Eredetileg a szerző, Zatkalik Dávid ötlete volt a cím, habár nekem is tetszett. A pályafutásomra utal, ugyanis sok helyen lehettem volna első számú kapus, de valahogy mindig volt valaki, aki nálam jobban teljesített. A karrierem szempontjából azonban nincs hiányérzetem: kétszázharmincnyolc alkalommal képviselhettem a hazámat válogatott meccseken, világeseményeken. Kihoztam magamból a maximumot.
– Edzőként ki volt a legnagyobb hatással önre?
– A kilencvenhét-kilencvennyolcas idényben a Veszprémből Dunaújvárosba kerültem kölcsönbe, ahol Kolics János lett az edzőm. Egyszer fél óra alatt egy labdát fogtam, a félidő előtt már remegtem, hogy „Úristen, most lecserélnek!”. Az öltözőbe érve meg is kérdeztem: „Ugye, mester lejövök a pályáról, mert kaptam egy csomó gólt?” Mire ő: „Dehogy jössz, a védők hibáztak!” Kolics kihozta belőlem a legjobbat, olyan önbizalmam volt nála, hogy mindenkinek leesett az álla. Abban az évben megszorongattuk a veszprémieket, talán az volt életem legjobb szezonja.
– A játékosok közül kit emelni ki?
– Egyértelműen Sterbik Árpádot, és nem csak azért, mert az egyik legjobb barátomról van szó. Árpi a mai napig képes világszínvonalon teljesíteni. A mezőnyjátékosok közül nem tudnék senkit kiemelni, nagyon sokan vannak, legfőképp magyarok.
– Álmodik még a londoni olimpiáról és az Izland elleni negyeddöntőről, amelyen az utolsó másodpercekben hetest védett, majd az ellentámadásból kiegyenlítettünk, a hosszabbításban pedig továbbjutottunk?
– Az a büntető és ami utána történt, kitörölhetetlen az emlékezetemből, ám a 2003-as portugáliai világbajnokság többször eszembe jut. A csoportmeccsek után már összepakoltunk, hogy megyünk haza, de végül csak kikaparták nekünk a gesztenyét. Ezt követően fantasztikus mérkőzéseket játszottunk, majd jött a Sterbikkel felálló Jugoszlávia: kétszeri hosszabbítás után győztünk, és kijutottunk az athéni olimpiára. Amikor visszatértünk Veszprémbe, Árpival beültünk egy kávéra, és kiveséztük azt a találkozót.
– A korszak egyik meghatározó csapatában, a német Gummersbachban, sőt a katari el-Dzsaisban is kipróbálta magát külföldön. Miként emlékszik vissza a légiósévekre?
– Már azt szenzációs dolognak tartom, hogy megtanultam németül és angolul, így nem tudtak eladni külföldön. A viccet félretéve: huszonhét évesen kerültem a sztároktól hemzsegő Bundesligába, ahol megtapasztaltam, milyen az, amikor 1200 kilométert kell buszozni egyetlen meccsért. Katarban ázsiai Bajnokok Ligáját nyertem, és a Super Globe-ba is belekóstolhattam.
– Mire a legbüszkébb?
– A veszprémi évekre. Tizenegy bajnoki címet ünnepelhettem egy csodás szurkolótáborral, amit sosem felejtek el.
– Hol láthatjuk az ősszel? Veszprémben, a lelátón?
– Az biztos, hogy Veszprémben leszek: az Arénában vagy a legnagyobb fiam meccsén. Gergő átlövőként játszik az NB I B Nyugat-csoportjában listavezető Veszprémi KKFT-nél.
A térdműtétje után otthonában végzi a rehabilitációt Fazekas Nándor, akinek három fia személyében versenytársai is akadnak: Gergő, Máté és Áron is az ő nyomdokaiba lépett, miután mindhárman a kézilabdát választották. „Délelőtt a tanulásé és a főzésé a főszerep, később közösen edzünk, ha pedig futni kell, ott a futópad. Persze a játék sem maradhat el, ahogy a családi filmnézés sem. Mindannyiunknak megvan a saját edzésprogramja, ám ha a kisebbek nem fáradnak el, akkor csatlakoznak Gergőhöz, aki már a felnőttek között, a másodosztályban kézilabdázik. Ilyenkor Máté és Áron húzni szokta a száját, de legalább elfáradnak. Jóérzéssel tölt el, hogy a gyerekeimmel együtt edzhetek, ráadásul egyfajta verseny is kialakult közöttünk, amikor időre kell elvégeznünk egy feladatot″ – mondta Fazekas Nándor. |