A legek olimpiája – a Mocsai-csapat a menny után a poklot is megjárta Sydneyben

Sportági legendárium szövődött itthon a 2000-es sydneyi olimpia női kézilabdatornája, illetve annak döntője köré az elmúlt két évtizedben. A dánoktól hatgólos előnyről elszenvedett vereség már-már az évezredes magyar sors szimbólumává magasztosult. Ehhez képest alább sport- és „földközeli” múltidézés következik, arról a kiindulási alapról, hogy manapság felhőtlenül örülnénk bármilyen, felnőtt világversenyen szerzett éremnek. Hiszen ínségünkben megtanultuk, hogy aranyat veszíteni annyi, mint ezüstöt nyerni.

Az 1995-ös vb-2. és az 1996-os olimpiai 3. helyezés után az 1996 decemberi Eb-10. pozíciót, majd az 1997-es vb-n a nyolcaddöntős búcsút múló rosszullétnek tekintette a hazai sportközvélemény. Mindenki remélte, azaz inkább hitte, tudta: nem ez a valós helyünk. A Németországból hazatért Mocsai Lajos dirigálásával vissza is zökkent minden a normális kerékvágásba. Ezt az 1998-as hollandiai kontinenstorna 3. helye is jelezte. Pedig mivel rutinos és megbízható kapusunk, Farkas Andrea az elődöntőben az ujját törte, az osztrákok elleni bronzrangadóra e kulcsposzton egyetlen, húsz éves, zöldfülű emberünk maradt. Aki ekkor, ezzel a 30–24-es győzelemmel indult meg a világhírnév felé. Kell-e mondani, hogy Pálinger Katalin a neve?

Az 1999-es, norvégiai vb-n a modern idők legkiválóbb magyar válogatottja tündökölt – és zárt ennek ellenére ötödiként. Kilenc mérkőzésen nyolc parádés győzelemmel és egy igazságtalan vereséggel. A német-orosz nyolcaddöntő sajtótájékoztatóján a két csapatkapitánytól azt kérdezték, szerintük ki nyeri a vb-t, mire mindketten habozás nélkül vágták rá: „Ki nyerné? Magyarország!” Ma is borzongató emlék. Miként a házigazda norvégok és a játékvezetők által a negyeddöntőben ránk mért 24–21-es vereség is. Ez most nem a szokásos nyavalygás. Csak azért viseltük el ép lélekkel, mert tudtuk, hogy egy éven belül olimpia lesz. Eljön az igazság pillanata.

Mint ahogyan Sydneybe már eljött a jugoszlávból magyarosított dunaújvárosi gólzsák, Bojana Radulovics is. Akiről találóan az a hír járta, ha nem jut eszébe az aktuális figura, inkább gyorsan lő egy gólt. Ha tízszer nem jut eszébe, akkor tízet. Az Angola elleni 42–22-es rajton éppenséggel tizenegyet. A második meccsen, a franciáknak pedig kilencet. A vb-ezüstérmes elleni erőfelmérő vége 23–22 lett ide, ez biztatónak tűnt. A 45. percben még 20–16 volt oda – ez inkább riasztónak. Dél-Korea ellen fordított útra vitt a hullámvasút. Az első 25 percben, 19–12-ig úgy támadtak a mieink, ahogy magyar női kézilabdacsapat valószínűleg még soha, de szünet előtt négy gyors gól bezuhant a kapunkba (19–16). Utána pedig még huszonöt, 30 perc alatt! A 41–33-as verés után álmélkodtunk Mocsai valós vagy magára erőltetett higgadtságán, hiszen csak annyit mondott: ezzel nem törtük fel a további utunkat, csak kicsit megnehezítettük.

Kicsit nagyon. Mert így az utolsó csoportmeccs – újabb hektikus küzdelem, 21–21 Romániával – után nem a brazilok, hanem az osztrákok jöttek szembe a negyeddöntőben. (A létszám az addigi nyolcról tízre nőtt, ezért kellett beiktatni e plusz mérkőzést.) Nagy Anikó térdszalagszakadása miatt Radulovics egyedül maradt a posztján, de a második számú jobbátlövőnél is jobban hiányoltuk az egy évvel korábbi stabilitást, megingathatatlanságot. Sydneyben a franciák ellen az utolsó 15, Korea ellen az első 25 percünk volt csak kimagasló, de ez összesen nem adott ki egy meccsnyi időt.

A pólósoknál hasonló helyzetben, zilált csoportküzdelmek után, az egyenes kieséses szakasz előtt jegyezte meg Kásás Tamás huszonnégy életéve minden bölcsességével: nyugi, csak most kezdődik az olimpia. A kéziseknél ezt így senki nem mondta ki, de mindenki ebben bízott. Aztán hajszál híján rögvest véget is ért, Ausztria ellen. A legek tornáján minden idők egyik legellentmondásosabb, legbravúrosabb, egyszersmind legnőiesebb mérkőzése következett.

Már a 16. percben, 10–4-nél azt hittük, vége, mert a nagy öregekből és nagyon öregekből álló ellenfél meg sem tudott moccanni. Aztán az 56. percben, 21–25-nél megint úgy nézett ki, hogy vége, csak éppen ellentétes előjellel. Az osztrák minidiktátor, Gunnar Prokop ünnepelni kezdett, ismert és nem túl kedvelt gesztusaival, szétterpesztett karjaival úgy pörgött, mintha méhraj támadta volna meg. Ám ekkor többszörösen is kísérteni kezdett a múlt. Egy évvel azelőtt, a Hypo elleni BL-elődöntőt úgy mentette összesített döntetlenre a Dunaferr, hogy 4–0-ra nyerte az utolsó perceket. Éppen úgy, mint most a válogatott; nagyrészt ugyanazok, majdnem ugyanazok ellen. Csakhogy 25–25-nél, az egyenlítő gólunknál Dzsandzsagava kapus az akkor még új, gyors középkezdésszabállyal élve a félvonalhoz rohant, és az üresen hagyott hálónkba ívelte a labdát. Felrémlett bennünk a lidérces emlék az 1999-es férfi vb nyolcaddöntőjéből, ahol ugyanígy ejtettek ki minket a franciák. Hát lehetséges ez? Nem, mert a párhuzam szerencsére másnak is eszébe jutott. A cseh Kohout, Dolejs bírópárosnak, és mivel ők fújták azt a meccset is és ezt is, talán lelkükre vették volna e kétszeres sorcsapást, és jelezték: nincs gól, Dzsandzsagava átlépett a vonalon. A hosszabbításban ugyan törlesztettek, még a lelátón helyet foglaló Orbán Viktor miniszterelnök is felugrott egyszer reklamálni, de Farkas Andrea utolsó bravúrja meghozta a 28–27-es győzelmet. Prokop az infarktus határán rebegte, hogy ennyi lehetőséget nem lehet kihasználatlanul hagyni, Farkas Ági sajátos stílusában jegyezte meg, hogy ezt a mérkőzést pár százszor vissza kell néznie, mire megalapozott véleményt mer mondani róla.

Ezért maradjunk most is a tényeknél. Csapatunk Sydneyben felülmúlta már az 1999-es vb-n bronzérmes osztrákokat és ezüstérmes franciákat, az elődöntőben jöhettek az aranyérmes norvégok. No meg velük, ugyebár, az igazság pillanata, a visszavágás lehetősége. És minden idők legkiemelkedőbb produkciója, 28–23-as diadal, ezúttal végre egyetlen momentumnyi megingás nélkül. 8–3-as rajttal, 16–10-es félidővel, két addig rettegett, akkor leforrázott csodakapussal, Legangerrel és Tjugummal. A mieink még szünetben is a pályán pörögtek, képtelenek voltak leállni, Pádár Ildikó utóbb el is árulta, miért: „Az osztrákok ellen is jól sikerült az első félidő, de szünetben begörcsöltünk, ezért most úgy döntöttünk, kinn maradunk, mozgunk, a padnál hergeljük egymást.” Mocsai pedig azzal „hergelte” a norvégokat, hogy az olimpia előtt két nappal rendezett edzőmeccsen még rejtegette Radulovicsot, aki az elődöntőben kereken tíz gólt lőtt. Arne Högdahl másodedző hiába hangoztatta, hogy így is sikerült feltérképezni őt és a csapatunkat, a magyar kapitány szemléletes hasonlattal felelte: „Az ősember is felrajzolja a bölényt a barlang falára, ha vadászni indul, de egészen más a bölényt nézni, mint elejteni.” Miközben ezt fejtegette a sajtótájékoztatón, meglepetésre norvég zászlót tartott a kezében, de rögvest meg is okolta, miért: „Az ellenfél vezérszurkolójától kaptam, azokkal a szavakkal, hogy ilyen megérdemelten még senki sem győzte le Norvégiát. Nekem is életem meccse volt, pedig 33 évesen világbajnoki döntőn ültem már a férfi válogatott kispadján. Óriási lehetőség előtt állunk, és..., de nem, nem is mondom tovább.”

Nekünk viszont tovább kell mondani. A fináléban folytatódott a káprázat, 46 percen át. Szögezzük ezt le, mert a bevezetőben említett legendárium része már az is, hogy az utolsó tíz, öt, akárhány percben vezettünk hat góllal. Pedig nem. Annyira túlbeszélt ez a téma, hogy nem érdemes magunkat ismét élve boncolni, de a személyes emlék mindennél többet árul el. A 46. percben, 23–17-nél a dánok időt kértek, a magyarok vigadtak. 2000. október 1-én, vasárnap három aranyat nyertünk kajak-kenuban, jó másfél órája vízipólósaink huszonnégy év után tértek vissza a csúcsra, most pedig javában készülődött aznapi ötödik, az örökrangsorban 150. olimpiai bajnoki címünk. Nem is értettük, hogy a dán irányító, Camilla Andersen miért mosolyog, amint középkezdéshez hozza a labdát.

Utóbb, a 31–27-es vereséget, a 14–4-re elvesztett záró negyedórát, a könnyekkel áztatott eredményhirdetést követően odaléptem hozzá, és megkérdeztem tőle, min lehetett akkor és ott vigyorogni. Válasza újabb tőrdöféssel ért fel: „Az edzőnk azt mondta, Magyarországé a világ legjobb csapata, meg fogja nyerni az olimpiát, de mi is döntőt játszhatunk, ez is nagy dolog, élvezzük minden percét.”

Magyar kapitányt efféle szavakért itthon megköveznének. A dánok viszont megfogadták Jan Pytlick tanácsát, felszabadultak, és képesek voltak a veszettnek hitt olimpiai döntőt is élvezni. Ettől nyertek. Két és fél perc alatt háromszor is betaláltak, és mi a 23–20-as előny dacára megéreztük, hogy végünk.

A 150. magyar aranyra nem pár percet, hanem négy évet kellett várni. Nagy Tímea párbajtőrvívó nyerte azt 2004-ben, Athénban. Ahol bő fél éven belül másodszor teljesítették be női kézilabdázóink végzetét a franciák. De erről legközelebb, mára éppen elég ennyi is.

Az olimpiai ezüstérmes magyar női válogatott: Balogh Beatrix, Deli Rita, Farkas Ágnes, Farkas Andrea, Kántor Anikó, Kökény Beatrix, Kulcsár Anita, Lőwy Dóra, Nagy Anikó, Pádár Ildikó, Pálinger Katalin, Pigniczki Krisztina, Radulovics Bojana, Simics Judit, Siti Beáta
Szövetségi kapitány: Mocsai Lajos
Kapusedző: Rácz Marianne

A magyar válogatott eredményei a sydney-i olimpián
Csoportmérkőzések:
Magyarország–Angola 42–22 (18–13)
Magyarország–Franciaország 23–22 (12–14)
Magyarország–Dél-Korea 33–41 (19–16)
Magyarország–Románia 21–21 (10–12)

Negyeddöntő:
Magyarország–Ausztria 28–27 (14–12, 25–25) – hosszabbítás után

Elődöntő:
Magyarország–Norvégia 28–23 (16–10)

Döntő:
Magyarország–Dánia 27–31 (16–14)

A 2000-es női olimpiai kézilabdatorna végeredménye: 1. Dánia, 2. Magyarország, 3. Norvégia, 4. Dél-Korea , 5. Ausztria, 6. Franciaország, 7. Románia, 8. Brazília, 9. Angola, 10. Ausztrália