Mesterien csiszolt gyémánt Bukarest külvárosából: Cristina Neagu

Kétezret írtunk, amikor Maria Covaci – ejtsd: Kovács, egyes kézilabdás források szerint magyar gyökerű… – megtalálni vélte azt a csiszolatlan gyémántot, amelyről bármelyik utánpótlásedző álmodik. A „gyémánt” 12 éves volt, olyan mozgékonysággal, minden mozgásforma iránti fogékonysággal megáldva, amely bármilyen sport űzésére alkalmassá tette volna. Maria Covaci azonban az 5-ös számú bukaresti sportiskola kézilabdaedzője volt, így természetesen saját sportágának tehetségeket keresve vándorolt iskoláról iskolára. „Amikor kettesben maradtunk, azt mondtam neki: te lehetsz a világ legjobbja, csak rajtad múlik. Elkerekedett szemmel nézett rám, majd elmosolyodott és azt mondta, a világ legjobb kézilabdázója szeretne lenni” – mesélte az edzőnő.

Az együtt töltött következő hat év során olyan szoros kapcsolat alakult ki kettejük között, hogy Cristina sokáig egyetlen pályafutásával kapcsolatos fontos lépést sem tett, hogy ne kérdezte volna meg edzőjét. Napról napra fejlődött, a román korosztályos válogatottak elképzelhetetlenné váltak nélküle. Első alkalommal 2006-ban szembesült a világ a román kézilabdasport újabb csodájának perspektívájával, a Kanadában rendezett ifjúsági világbajnokságon bronzérmes válogatott féllábú törpe lett volna, ha ő nem játszik. Ennek ismeretében már-már az abszurd kategóriájába tartozik, hogy a brassói Rulmentul csapata mind­össze 4000 lejért (napi árfolyamon 290 ezer forintért) szerezte meg az üdvöskét. A tíz esztendővel érettebb, egy ideig a válogatottban is csapattárs Nicoleta Alexandrescu úgy emlékezik vissza rá, mint aki gyerekként érkezett, de azonnal helyet követelt magának, és többé nem került ki az együttesből. A következő év a felnőttválogatottságot is meghozta neki, Gheorghe Tadici behívója után a balátlövő 19 évesen mindjárt világbajnoki elődöntőben találta magát.

Az igazi nagy váltás éve azonban 2009, Neagu a pillanat legjobb, kontinentális szinten is meghatározó román csapata, az Oltchim Ramnicu Valcea kötelékébe került. Az első idény itt is maximális kihívás elé állította: az Oltchim a Győr „testén” át került a Bajnokok Ligája döntőjébe, és bár mindkét meccsét elveszítette a Viborg ellen, Cristina Neagu végképp megérkezett Európába élvonalába.

Elkezdődött azonban a sérülések sora. Anja Andersen, az Oltchim akkori edzője szúrta ki, hogy Cristina jobb vállával valami nincs rendben, és pihenőt rendelt el. Sérülése olyan súlyosnak tűnt, hogy több orvos is a pályafutása befejezését javasolta. Erről azonban hallani sem akart, és amikor mindenki műtétet emlegetett, Románia egyik leggazdagabb embere, Ion Tiriac, a korábbi teniszguru azt a New York-i sebészt ajánlotta a figyelmébe, aki korábban Marija Sarapovát is talpra állította. Cristina 605 napos kihagyás után, 2012 októberében léphetett újra pályára, de nem sokáig tudott csapata hasznára lenni, 2013 januárjában edzésen keresztszalag-szakadást szenvedett. A lábadozás heteit váratlanul jelentkező bizonytalansági faktor nehezítette: az anyagi hátteret garantáló vegyipari mamutegység csődje az Oltchim klubját is maga alá temette. És Cristina havi 10 ezer eurós fizetését is. Az egészséges Neagut még a kor kézilabdavilágának legnagyobb fizetésével, évi 300 ezer eurós összeggel csábító Viborg is visszakozott, szóval meglehetősen borúsnak tűnt a láthatár a betegszoba ablakából.

„Montenegró mindörökre kitüntetett helyet foglal el a szívemben. A Buducsnoszt Podgorica volt az a klub, amelytől életem talán legnehezebb pillanatában, két súlyos sérülés után, egyesület nélküliként segítő kezet kaptam. Tanácstalan voltam, amikor általuk utánam nyúlt a sors keze. Csodálatos emberekkel találkozhattam, volt bennük türelem és bizalom, hogy kivárják, amíg újra elérem a korábbi szintemet. Sokat tanultam ott, kézilabdázásban is, mindenekelőtt a csapatjáték víziója tekintetében” – fejezte ki többször is háláját a játékos.

A Buducsnoszttal 2015-ben Bajnokok Ligáját nyert, két évvel később pedig már két ország újságírói zsongták körbe a Papp László Budapest Sportarénában rendezett négyes döntőn. A montenegróiak búcsúztak tőle, a románok viszont a hazatérő messiást ünnepelték, akivel immár éveken át garantált a CSM Bucuresti uralkodása a kontinens női klubkézilabdázásában. A román bajnokságban telt házas meccseket játszott a bukaresti sztárcsapat, a nézők sorban álltak egy aláírásért, közös fotóért Cristinával.

A Bajnokok Ligája-történet azonban nem egészen úgy alakult, ahogy megálmodták. A 2016-ban BL-győztes „Tigrisek” 2018-ban bronzérmet szereztek, tavaly pedig már a négyes döntőig sem jutottak el. Igaz, Neagut is nélkülözve, aki a 2018. decemberi Európa-bajnokságon éppen a román–magyar meccsen szenvedett újabb súlyos térdsérülést. Mi tagadás, borzongást keltő üzenet volt, ahogyan Neagu jobb térde természetellenes szögben megbicsaklott.

A kézilabdás fogalmak szerint ártalmatlannak tekinthető utolsó, sérülés előtti kontaktus magyar szereplője, Planéta Szimonetta perceken keresztül állt Neagu mellett, arcán kétségbeeséssel, gesztusai valami olyasmit üzentek, hogy roppant sajnálom, de nem tehetek róla. Újabb féléves kihagyás következett, valamint a teljes felépülést övező kétség, hiszen immár egy 30 éves játékos regenerálódási esélyéről beszéltünk.

Egy klub pénzügyei többnyire az eredménytelenség idején szoktak előtérbe kerülni, és mivel a CSM a bukaresti önkormányzat által fenntartott egyesület, a kutakodás a közpénzek felhasználása ellenőrzésének köntösét öltötte magára. Így került a nyilvánosság elé, hogy Cristina Románia második legjobban fizetett „köztisztviselője”, a béríveken szereplő 101 649 lejnél – cirka 22 ezer eurónál – csak az EximBank nevű, állami tulajdonú pénzintézet elnöke, bizonyos Traian Halalai részesül nagyobb, havi 137 585 lejes bér-fizetés típusú anyagi megbecsülésben. Az egyéb juttatások révén azonban Neagu havi pénze legalább 26 ezer euróra ugrik fel, ami a sportág bármelyik fellegvárában versenyképesnek tekinthető honorárium – ha nem a legmagasabb. Aminek mértékét természetesen az kifogásolja először, aki képes száz gól fölött lőni egy-egy Bajnokok Ligája-idényben. Csak miért közpénzből? – kérdezhetne vissza ugyanakkor joggal bárki.

A 2019 végén Japánban megrendezett világbajnokságon visszatérő Cristina még meglehetősen törékenynek, óvatosnak tűnt. Igazából egyetlen meccsen idézte korábbi önmagát odaadásban, szerepvállalásban, eredményességben – kár, hogy éppen a magyar válogatott ellenin. Felejthető produkciót nyújtott az FTC-vel szembeni BL-meccsen is, hogy egy hét múlva megdöntse saját BL-eredményességi rekordját: 14 gól a Metz ellen. (Majd 14 a Vipersnek is.)

Azt mondja, az évek során hozzászokott, hogy mindig kitüntetett figyelem övezi, folyamatos nyomással, állandó kritikával kell szembenéznie: „Ha tíz gólt lősz, az emberek azt mondják, ez nem egyéni sportág, hanem csapatjáték. Ha csak ötig jutsz, gyengén játszottál, ha héttel zársz, oké, ez már közel van az elvárt szintedhez. Megtanultam együtt élni ezzel, és büszke vagyok arra, amit és különösen ahogyan elértem.”

Kívánságlistája immár két, de korántsem minimalista tételre szűkült: szeretne kijutni a tokiói olimpiára, illetve román csapattal is megnyerni a Bajnokok Ligáját. És vigyázni magára, hiszen a kézilabdázáson túl is van élet. Hogy milyen, azt még ő sem tudja.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 15-i lapszámában jelent meg.)