Női kézi: Nerea Pena BL-szerepléshez segítené a Siófokot

– Balszerencsésen kezdődött az idénye a Balaton partján, hiszen sérülés miatt majdnem két hónapot kellett várnia, hogy tétmérkőzésen is bemutatkozhasson.
– Nem volt könnyű időszak – mondta a Nemzeti Sportnak Nerea Pena, az EHF-kupa-címvédő Siófok 29 éves, vb-bronz- és Eb-ezüstérmes irányító-átlövője, aki a nyáron hét idény után szerződött a Ferencvárostól az SKC-hez. – Remek formában éreztem magam, alig vártam a rajtot, erre a Győr elleni bajnoki nyitányunkat megelőző edzésen eltörött az ujjam. Utána nem volt mit tennem, azért kellett dolgoznom, hogy minél hamarabb visszatérhessek a pályára, közben kívülről biztattam a többieket. Mostanra már majdnem teljesen utolértem magam.

– Nem az a vándormadár típus, az Itxakóban hat évet töltött el, majd 2012-től egészen idén nyárig a Ferencvárosban játszott. Miért szánta rá magát a váltásra?
– Azért is maradtam ilyen sokáig mindkét helyen, mert igazán boldog voltam. Először is sokat köszönhetek a Fradinak, a klubban dolgozók az évek során a második családommá váltak, de az elmúlt idényben egyértelmű volt, hogy váltásra van szükségem. Vannak olyan helyzetek, amikor új környezetre, felfrissülésre vágyik az ember. Hét éven keresztül ugyanahhoz a csapathoz tartoztam, ugyanazzal az edzővel készültem. A pályán minden tőlem telhetőt megtettem, de azt vettem észre, hogy ez a fajta monotonitás már rossz hatással van rám.

– Egyértelmű volt, hogy Magyarországon belül keres új csapatot?
– Egyáltalán nem, mindenfelé nézelődtem, és több ajánlatot is meghallgattam. A Siófok mellett szólt, hogy már otthonosan mozgok az országban, de sokkal inkább a felvázolt jövőkép győzött meg. Mindenki tudja, hogy szeretnék a Bajnokok Ligájában játszani, azért is jöttem ide, hogy segítsek a klubnak elérni ezt a célt.

– Edzői tanfolyamon is részt vett a nyáron, majd amíg sérült volt, gyakran láthattuk, ahogy a kispadról magyaráz a többieknek, vagy éppen a norvég vezetőedzővel, Tor Odvar Moennel beszélget. Már készül a karrierje utáni időszakra?
– Egyszerűen csak szerettem volna legalább a pálya széléről támogatni a társaimat. Az igaz, hogy már csak a gyakorlati rész hiányzik ahhoz, hogy meglegyen a B-licencem, viszont egyáltalán nem biztos, hogy edzősködni fogok, ha egyszer befejezem a játékot. Korábban úgy gondoltam, belőlem biztosan nem lesz edző, de az elmúlt évben azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekel a kézilabdának ez az oldala is. Szóval majd elválik.

– Hogyan látta kívülről a Siófok eddigi szereplését?
– Tetszett, amit eddig mutatott a csapat, de még időre van szükségünk, hogy stabilizálni tudjuk a játékunkat. Hét új játékos érkezett a nyáron, ami jelentős változásnak számít, de keményen dolgozunk, hogy egyre inkább összecsiszolódjunk. A hétvégén következik az EHF-kupa selejtezője, nem lesz egyszerű dolgunk a Nantes ellen – nagyon fel kell készülnünk a franciákból, ezzel együtt természetesen az a célunk, hogy megvédjük az elsőségünket a sorozatban.

– És hogyan halad a beilleszkedéssel?
– Könnyebbséget jelent az edzéseken, hogy míg a Fradiban nemigen akadt, aki hozzám hasonló helyzetben lett volna, tehát külföldi játékos egy másik országban, itt többen vagyunk légiósok. Mindenki tudja, azért van itt, hogy dolgozzunk. Ilyen szempontból pozitív is a váltás. Persze közben nekem is hiányzik a családom és a barátaim, érzelmileg néha nem könnyű ezt megélni. Az nem zavar, hogy Siófok nem egy nagyváros, az Itxakónál már hozzászokhattam. Azért sokat járok Budapestre, sok minden köt a fővároshoz, és nagyon a szívembe zártam, még mindig az otthonomnak tartom.

– Jól mutatja új klubja bizalmát, hogy megkapta a csapatkapitányi karszalagot is. Más feladatai vannak, mint a Fradiban?
– Próbálom ugyanazt a szerepet betölteni, mint a Népligetben: mindig a legjobbamat nyújtani és másokat is erre ösztönözni. Nagyon rosszul éltem meg egyébként, hogy nem játszhattam a Fradi ellen szeptember végén, tudva, hogy milyen fontos volt az a meccs nekünk.

– Közben nem csak Siófokon számítanak a segítségére. Egyike az európai szövetség női kézilabdát népszerűsítő és a fiatal játékosok fejlődését támogató nagyköveteinek. A „Respect Your Talent” nevet viselő programban olyan társai vannak, mint a norvég Stine Oftedal vagy a már visszavonult Anja Althaus.
– Nagyon tetszik ez a feladat. Imádok a gyerekekkel játszani, így amikor megkaptam a felkérést, egyből igent mondtam rá. Augusztusban részt vettem egy szlovéniai workshopon, és azt láttam a fiatalokon, hogy szükségük van példaképekre, akikre felnézhetnek, és akik hasznos tanácsokkal láthatják el őket.

– Önnek is volt ilyen gyerekkori példaképe?
– Az volt a probléma, hogy akkoriban még kevés információ jutott el hozzám a kézilabdáról, nem volt olyan felület, ahol követhettem volna a női mérkőzéseket. Ott volt viszont a szülővárosomban, Pamplonában a Portland San Antonio férficsapata, ahonnan Jackson Richardson volt a nagy kedvencem.

– Milyen tanácsot adna a fiatal kézilabdás palántáknak?
– A legfontosabb, hogy a játék mellett ne hanyagolják el a tanulást. Sok esetben láttam, Magyarországon is, hogy valaki abbahagyta az iskolát, miután profinak állt. Márpedig ezt nagy hibának tartom; folyamatosan képezni kell magunkat, gondolni kell a kézilabda utáni évekre is. Tehát ha csak egy tanácsom lehet nekik, mindenkinek a lelkére kötném, milyen lényeges, hogy tanuljon valamit és több lábon álljon. Én három egyetemet is kijártam – egyrészt tanár vagyok, de újságíróként és táplálkozási szakértőként is van felsőfokú végzettségem. Játékosként sok szabadidőnk van, amit jó, ha a magunk fejlesztésére fordítunk.