Vélhetően a hiánya mutatja majd meg, mekkora klasszis volt

Derűs és borús napok egyaránt adódtak Nagy László karrierjében és magánéletében 2000 és 2012 között Barcelonában, meg aztán a hazatérését követően Veszprémben, ám a legsúlyosabb gondokon is átverekedte magát a család. A fontos kérdéseket mindig megbeszéli a szűk családi tanács, vagyis a családfő, a felesége, Fazekas Erika, és amibe lehet, bevonják kislányukat, a kamaszodó Deborát is.

A hazatérés ötlete és erről a döntés nem volt könnyű, és ezen – miként Erika visszaemlékezik rá – nem keveset rágódtak, persze még kedvenc városukban, Barcelonában, amelyhez azóta is ezer szállal kötődnek.

„Kétezertizenkettő januárjában és februárjában hatalmas volt a forgalmunk, ajánlatokkal kereste a férjemet szinte a fél világ, pedig még másfél éves szerződése volt – mondta a családot összefogó Erika, a sporton kívül minden „egyéb dolog” kézben tartója és intézője, vagyis a háttérről gondoskodó nő, aki nélkül, mint tudjuk, nincs sikeres férfi. – A Barcelona azt fontolgatta, hogy megtartja Lacit a szerződése lejárta után is, ám a férjem játszani akart, a kézilabdával akarta keresni a kenyerét. Mérlegre tettük az életünket, számba vettük, mi lehet jó, mi lehet rossz a változtatásban a lányunknak, Deborának, és persze nekünk. Az idő gyorsan szaladt, augusztusra azonban megérett a döntés: Veszprém. Ebben hatalmas szerepük volt az akkori veszprémi vezetőknek, akik ragaszkodtak Laci szerződtetéséhez.”

Itt meg kell állni egy szóra, mert Nagy László esetében is erősen keveredtek a sport- és az üzleti kérdések. Ez kicsit sem szokatlan vagy meglepő a profik világában, hiszen a klubok, a menedzserek – és persze maguk a játékosok is – üzleti alapon is gondolkodnak amellett, hogy a sportot, a játékot mint értékhordozót szintén rendkívül fontosnak tartják. Ezért Nagy László esetében is az volt a kérdés, hogy a balkezes átlövő, a Barca csapatkapitánya – aki csiszolt gyémánt, közönségkedvenc volt a katalán gárda rengeteg fényes csillaga között –, miként és mennyi ideig maradhatna a klubban, illetve hogyan lehetséges az elengedése, ha netán az érdekek nem azonosak a közös folytatás kérdésében.

És ezen a ponton kellett a családi közös gondolkodás és az együttes döntéshozatal. Ekkor már 2012 késő nyarát írtuk.

„A kivásárlásába végül a Barca is belement – folytatta Fazekas Erika. – Mert különben Laci egy év múlva ingyen távozik. Pakoltunk, költöztünk, és nem tudom elmondani, milyen érzések kavarogtak bennünk, a kislányunk érzéseiről nem kis beszélve… Debora még nagyon kislány volt, és csak akkor jött rá, mi is történt, amikor hazaértünk és már elkezdtük itthon élni a hétköznapokat. Őrületesen nagy volt és hirtelen jött a kontraszt a barcelonai és a magyarországi életünk, életvitelünk között. Eleinte minden, de minden másként, csikorgósabban működött, mint amit megszoktunk, amit szerettünk, amiben otthonosan, kényelmesen mozogtunk. A gyerek iskolája miatt Budapesten alakítottuk ki új otthonunkat, így Laci ingázott Veszprém és a főváros között, de többet volt a csapatnál. Mégis átvészeltük ezt a cudar időszakot, mert mindketten jól megedződtünk, rugalmasak, találékonyak lettünk a külföldi éveink alatt. Úgy is fogalmazhatnék, mi Barcelonában együtt váltunk felnőtté. Imádtuk és imádjuk továbbra is azt a csodálatos várost. A kézilabda mellett ma is rengeteg családi és baráti szál köt oda bennünket.”

Hasonlóan érez Veszprém iránt is Nagy László, aki nem vándormadár – a szegedi évek után Barcelonában 12, Veszprémben 7 évet töltött, és a magyar klubnál képzeli el a jövőjét is mint az egyesület egyik szakmai vezetője. Ezt azért teheti meg, mert a Telekom Veszprémben kialakult a gyakorlat, hogy a legjobbakat, akik a legtöbbet tették a csapat sikereiért a pályán, karrierjük befejezése után felkérik, segítsék továbbra is a gárdát, a vezetőséget.

Nagy Lászlónál többet pedig nem sokan tettek játékosként a magyar rekordbajnokért. A bajnoki és a Magyar Kupa-sikerek mellett a Bajnokok Ligájában háromszor vezette döntőbe az együttest, amelynek csapatkapitányaként a pályán és azon kívül is igazi vezér volt.

„Nem panaszkodhatok, hosszú pályafutásom alatt nagyon sok kiváló kézilabdázóval szerepelhettem egy csapatban: a szerb válogatottban, a Bundesliga-klubjaimban, főleg a Kielben és aztán a Veszprémben – mondta Momir Ilics, a világklasszis balátlövő, aki a 2018–2019-es idény végén Nagy Lászlóval együtt vonult vissza, és hasonlóképpen a magyar bajnok szakmai kötelékében marad. – Mégis mélyebb nyomot hagytak bennem azok az évek, amelyeket Lacival közösen tölthettem. Nem tudok, nem is akarok túlzó szavakat találni, de az biztos, hogy a sportágunk kivételes egyéniségei közé tartozik. Ha azt mondom, karizmatikus egyéniség, akkor elég jól jellemeztem. Hogy a barátomnak is mondhatom, az már csak ráadás. De nem is tudom, ki az, aki nem állt hozzá igen közel. Vérbeli csapatkapitányként tartotta bennünk a lelket, amikor a BL-döntőkben veszprémiként sajnos nem érhettünk a csúcsra. Ilyenkor – ez pszichológiailag nagyon érdekes – sem neki, sem nekem nem az jutott az eszünkbe, hogy mi már tudjuk, milyen érzés magasba emelni a BL-trófeát. Az idén harmadszor lett volna erre lehetőségünk, elszalasztottuk. Még jó, hogy kiváló gárdát hagytunk magunk mögött, amely jövőre talán felér a csúcsra.”

Hogy Veszprémben Momir Ilics és Nagy László is ezen lesz „edzőtanoncként” és sportigazgatóként, efelől nem lehet kétség.

Hogy vezére volt a válogatottnak is, erről vélhetően a hiánya győz meg bennünket. Hiszen 209-szer öltötte magára a címeres mezt, amelyben mindig motiváltan, társait is magával ragadva játszott.

„Már félig-meddig elköszöntünk a válogatottságtól kétezertizenhétben, de egy évre rá Lacit és engem is felkértek, hogy a szlovénok elleni világbajnoki selejtezőre térjünk vissza – idézte fel az emlékeit Ilyés Ferenc, a válogatott korábbi balátlövője, a Tatabánya egyik legjobbja. – Egyikünket sem olyan fából faragták, hogy erre nemet mondjunk, és sikerült is hozzátennünk valamicskét a csapatjátékhoz, főleg a védekezéshez. Nem mi voltunk az esélyesek, mégis kijutottunk a vébére. Közben Csoknyai Istvánt és Vladan Maticsot, a klubedzőmet nevezték ki szövetségi kapitánynak, és ők is számítottak ránk januárban. Sajnos csak a tizedikek lettünk a világbajnokságon, vagyis távol kerültünk Tokiótól, de halvány remény azért még maradt, hogy csapatunk bejusson a jövő tavaszi olimpiai selejtező mezőnyébe. De ott már biztosan nélkülünk játszana a csapat, amelynek nem lesz könnyű áthidalnia Nagy László hiányát. Még szerencse, hogy a szövetség alelnökeként ott marad a keret körül.”

Még szerencse!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 6-i lapszámában jelent meg.)