Danyi Gábor még ötven százalékot tud srófolni a Győr teljesítményén

– Nem lehet teljesen elégedett.
– Nem, hiszen volt két döntetlenünk az előző idényben.

– Így van. A bajnokságot, a Magyar Kupát és a Bajnokok Ligáját is veretlenül nyerte meg az ön vezetésével a Győr, a teljesen hibátlan mérleg azonban nem lett meg a Ferencváros elleni két BL-középdöntős döntetlen miatt. Nyilván csak provokálni szerettem volna, de egyből vette a lapot.
– Valóban, kezdhetjük a mínusz második emelet aljáról a visszatekintést: van még hová fejlődnünk, lesz célunk a következő idényre is. A viccet félretéve, nem lehet kérdés, hogy akkor is lenne miről beszélni az előző évad kapcsán, ha irreális módon azt a két döntetlennel végződő mérkőzést is sikerül megnyernünk. Visszanézve a meccseinket és a statisztikáinkat, úgy látom, jó, ha a felét sikerült megvalósítanunk annak az újszerű kézilabdázásnak, amelyet tavaly nyár óta képviselünk. Az eddigi eredményektől és teljesítménytől függetlenül jó ötvenszázaléknyi bennünk van még. Ebben biztos vagyok.

HÁROMSZOR NEM KAPHATSZ KI

– És ezt miként hozhatja ki magából a csapat a következő hónapokban?
– Kell minimum még fél év közös munka ahhoz, hogy az eddigi teljesítményünk tovább javuljon. Ennek fokmérője persze az eredményesség lesz. Előállhat az a groteszk helyzet az előttünk álló idényben, hogy játékban, teljesítményben előrelépünk és fejlődünk, de mondjuk lesz két vereségünk. Ez egy faramuci helyzet. Viszont ha csak abban gondolkodnánk, hogy szigorúan a megnyerhető trófeákat és címeket nézve már nem léphetünk feljebb, akkor már most abba kellene hagynunk az egészet. Ez nem így működik. Az előző, nagyon jól sikerült idényből és kézilabdából kiindulva szeretnénk még többet és jobbat kihozni. Ötven százalék még hiányzik abból, amit én a tavaly nyári kezdettekkor szerettem volna megvalósítani. Persze az is igaz, hogy objektíven nézve egy év alatt nem is fért bele ennél több, teljesen új játékot és taktikát ennyi idő alatt nem lehet készség szintjén elsajátítani.

– Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag ötvenszázalékos állapotban vívták meg veretlenül az előző évadot?
– Azt gondolom, hogy igen. És ez nagyon jó és biztató. Arra azért nem számítottam, hogy veretlenek maradunk és ennyire kimagaslunk a mezőnyből. Január-február tájékán kvázi vártam, hogy a BL-ben, mondjuk Bukarestben vagy Kristiansandban kikapunk. Persze abszolút nem bánom, hogy így alakult az első idényünk, amikor vezetőedző voltam.

– Mikor érezte azt, hogy jó irányba vezethet az új út, amelyre fordította az ETO-t?
– Tavaly decemberben már látható volt, hogy az új stílusra vevő a csapat. Fontos volt, hogy a megváltozott játékunk újdonságnak számított a hazai és a nemzetközi kézilabdában is. Vesszőparipám, hogy kezeljünk mindent a helyén, és a dolgokat arra a polcra tegyük, ahová valók. Az újdonság az első évünkben még kirobbanó erővel hatott, de a következő idényben már nem így lesz. Arról nem beszélve, hogy a fejlődés íve nem folyamatos, nyílegyenesen felfelé tartó, vannak benne törések. Ezért is tartom, hogy bőven van még előrelépés a játékunkban.

– Egy pillanatra sem ingott meg, nem kételkedett abban, hogy nem lesz sikeres az új irány?
– Sohasem bizonytalanodtam el, nem volt bennem kétség.

– Azért, mert egyik meccsen sem szenvedtek vereséget?
– Egyáltalán nem ezért. Vártam, hogy kikapjunk. Sohasem féltem a vereségtől, a kudarctól, mert az csak megerősítést ad és rámutat, hogy hol van a probléma. Akármennyire is hülyén hangzik, egy vereség inkább további magabiztosságot adott volna nekünk, mert tudtuk volna, hol a gond. Ez végül nem jött, utólag természetesen nem bánkódom emiatt, de azért szögezzük le, ez sem normális helyzet. Viszont ismétlem, szemernyi kétség sem volt bennem. Nagyon hiszek abban, amit csinálok, és közben el is fogadok észszerű tanácsot, kritikát – azokét, akik nem azt mondják, amit hallani szeretnék. Ugyanakkor valami nagyon nagy bajnak kellene történnie ahhoz, hogy eltántorítson az elképzeléseimtől.

– Mi lesz, ha a következő idényben sorjáznak a vereségek?
– Rengeteg edző és ember fél attól, hogy úristen, mi lesz, ha kikap a csapata. Ahogy azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy az ETO kispadján ülve mondjuk kettőnél többször nem lehet kikapni. De nem ezzel a tudattal kelek fel reggelente, nem így megyek be dolgozni, mert akkor nem tudnám így csinálni a munkámat, és nem kétszer, hanem háromszor kapnék ki, és miközben venném a sátorfámat, az járna a fejemben: „C'est la vie”.

– Mi számít sikernek vagy éppen kudarcnak a világ egyik legjobb női klubcsapatánál?
– Ez nagyon relatív. Mondjuk az a siker, ha megnyersz mindent, ráadásul jó játékkal és sok góllal – de valójában ez sem elég.

– Az előző idényt követően pláne így lesz ez az ősszel kezdődő újabb csaták során…
– De ez engem nagyon motivál. Nagyon feldob, hogy ismét olyasmit kell megvalósítanunk, ami nem átlagos, extra, mondhatni nem normális.

DANYI GÁBORBÓL EGY IS BŐVEN ELÉG

– Hogyan élte meg a menet közben előforduló provokációt, negatív vagy rosszindulatú megjegyzéseket?
– Csak tovább sarkalltak, spannoltak engem. Kifejezetten szeretem, ha valaki úgy áll szemben velem, hogy lebecsül, mert ezek az emberek és csapatok általában pórul járnak. Lehet, akadtak olyanok is, akik tavaly nyáron azt gondolták, hogy most jön a jópofa kis Danyi Gábor, aki magyar másodedzőből lett vezetőedző, de még nem is volt soha jelentős csapata, és majd október-novemberre úgyis kipukkad. Vannak itthon olyanok, akik név nélkül kommentelve a fórumokon a saját problémáikat is rávetítik mondjuk a győri női csapat helyzetére, de ezek nem számítanak, velük sohasem kezdtem semmit, ezt kikapcsolom az életemből. Az a fontos, hogy magas szintű bizalmat és támogatást éreztem a hazai edzőkollégáktól és a szurkolóktól, ami a személyemnek is szólt, és annak, hogy végre egy magyar tréner kapott lehetőséget.

– A kezdéskor emlegetett FTC elleni második, hazai BL-középdöntős döntetlent néhány győri szurkoló nehezen viselte.
– Voltak, akik bundát kiáltották, ami nagyon rosszulesett és megfogott. Nem gondoltam, hogy ilyen helyzet előfordulhat. Akik két nappal a meccs előtt és két nappal a meccs után is ajnároztak minket, azok közül néhányan érthetetlenül reagáltak közvetlenül a lefújás után. Akkor is a humor segített nekem – az életfilozófiám része mindig mosolyogni és viccelni. A jókedv és a humor már nagyon sokszor kisegített az életben.

– Arról a véleményről mit gondol, hogy ilyen erősségű kerettel, amilyen a Győré, bárki ülne is a kispadon, sikeres lenne a csapat?
– Csípőből az a válaszom, hogy el kell jönni Győrbe és meg kell próbálni egy hétig mindennap edzést tartani ezeknek a világsztároknak, hitelt és tekintélyt szerezni, egy irányba terelni őket! A második gondolatom az, hogy nézzük meg például a PSG futball- vagy férfi kézilabdacsapatát! Hiába mondják, hogy csak a játékosnevek alapján leülhet a nagymamám is a kispadra, mégsem sikerült még BL-t nyerniük. Ez nem így megy. Aki tudja, mit jelent tíz-tizenöt világsztárral naponta együtt dolgozni, az tisztában van azzal, hogy nem mondhatsz nekik csak annyit, hogy gyerünk, menjetek és játsszatok.

– Ön gyorsan kivívta a tekintélyt és a megszerezte a bizalmat?
– Úgy érzem, igen. Nehezítette a helyzetet, hogy másodedzőként másfajta szerepkörből kellett kilépnem. Kiálltam a csapat elé és elmondtam, hogy eddig ez volt, ettől kezdve pedig ez lesz, de nyolcvan-kilencven százalékban ugyanaz a Danyi Gábor maradok, aki eddig voltam, mert nem tudok és nem is akarok megváltozni. Azt mondtam a játékosoknak, hogy nyilván lesz olyan szituáció, amelyben már másképp kell viselkednem vezetőedzőként, de kérem, hogy értsék meg, fogadják el. Megértők és befogadók voltak.

– Miért nehéz világsztárokkal dolgozni?
– Azért, mert a világklasszisok tudása és az ezzel járó ego nem mindig megy egy irányba. Minden tisztelettel, de esetünkben ráadásul egy csapatnyi hölgy sztárról van szó. A nők az életünk értelmei, de azért tudjuk, hogy vannak bizonyos szituációk, amelyekben másként gondolkodnak és reagálnak, mint a férfiak, főleg konfliktus- vagy téthelyzetben, és néha akkor is csinálnak problémát, amikor nincs baj. El kellett fogadtatni és megértetni velük, hogy az új rendszerben neked és neked ennyi a szereped – nem kevesebb és nem több. Magyarán: a BL-elődöntőben vagy -fináléban, vagy éppen a Ferencváros ellen ennyit csinálj, ne többet és ne kevesebbet. Ezt elérni néha nagyobb kihívást jelent, mint a szakma vagy a taktika lefektetése, mert ez pedagógia, az emberi oldalt érinti. Az elmúlt idénynek, a kupasikereknek, a veretlenségnek a legnagyobb hozadéka és eredménye, hogy egy percig sem volt kétséges: igazi csapat vagyunk. A játékosok hittek egymásban és abban, amit csinálunk, a rendszerben.

– Menjünk az utópia világába, s képzeljük el: a vezetőedző Danyi Gábor maga mellé venné segítőnek a másodedző Danyi Gábort?
– Érdekes kérdés. Jó néhány helyen jó néhányszor dolgoztam már mindkét szerepkörben. Korábban Róth Kálmán és Ambros Martín mellett is úgy vállaltam a munkát, hogy olyan másodedző leszek, aki mindig alárendeli magát a vezetőedző szakmai koncepciójának, de nem bólogatójános, aki mindig mindent feltétel nélkül elfogad. Elmondom a véleményemet és szólok, ha nem értek egyet valamivel, de csakis a megfelelő helyen és időben, és azzal a tudattal, hogy tisztában vagyok azzal, hol a helyem a rendszerben, és hogy nem én hozom meg a végső döntést. Éppen ezért és a játék kedvéért igen, elfogadnék egy Danyi Gábor-szerű másodedzőt, aki elmondja a véleményét, viszont azt is tudja, hol a helye. De úgy gondolom, Danyi Gáborból egy is bőven elég…

OLYAN JÓ OTT BENT, A „BÜDÖSBEN”

– Mennyit változott szakmailag az elmúlt egy évben?
– Fontos alapelvem, hogy nem azt nézem, milyen kispadon ülök, legyen az a pécsi NB I B-s női együttesé vagy a BL-győztes Győré, hanem magát a szituációt, amit meg kell oldani. Az elmúlt idény a sok-sok tanulás mellett nagy előrelépést is jelentett.

– És emberileg?
– Nagyon remélem, hogy semennyit. Van egy-két olyan nagyon közeli barát az életemben, akik – az én kérésemre – szólnak, ha valami nem stimmel, ha rossz felé megyek. Hála istennek nem szóltak, pedig jelezték volna, ha baj van, ebben biztos vagyok. Talán az a legfontosabb az életemben, hogy maradjak az, aki voltam, és ne befolyásoljon a pillanatnyi helyzet és pozíció. Jóleső érzés, hogy a napokban Pécsen sétálva és korábbi tanítványokkal, ismerősökkel találkozva is azt kaptam vissza, hogy az maradtam, aki voltam húsz-harminc évvel ezelőtt. És ha ehhez még azt is hozzáteszik, hogy még mindig ugyanolyan „idióta”, hiszen bohém, vicces gyerek voltam már kamaszként is, az még jobb érzés.

– Sohasem bánta meg, hogy edzőnek ment?
– Soha. Hatéves korom óta ezt szerettem volna csinálni. Testnevelő tanár és edző, aki melegítőt és tornacipőt viselhet egész nap ott benn, a „büdösben”, a tornaterem minden szagával. Világéletemben erre készültem. Szóval miért ne lennék vidám? Hiszen azt csinálom, ami a hobbim, amit szeretek és élvezek, amit talán tudok is, ami nélkül a napom nem teljes, jó néhány éve ráadásul egy rakás pénzt is keresek vele. Akkor miért kellene megjátszanom magam?

– Mára pedig már elmondhatja magáról, hogy hét BL-döntőben szerepelt és ötször nyert is.
– Hét BL-fináléban voltam – ezt még kimondani is sok. Aki ebből nem tudja levonni a jó és a rossz tapasztalatokat és tanulságokat, az nem való az edzői pályára és erre a szintre. A mai napig tartom, hogy aki nem bírja a győri kispaddal járó mindennapos nyomást és stresszt, az nem való oda – ezt tudomásul kell venni.

– A végére egy kis játék. Ki az az egy és csakis egy magyar, illetve külföldi játékos, akit – ha tehetné – szeretne a csapatában tudni a jövőben?
– A magyar játékosok közül nagyon szeretném, ha Lakatos Rita, akinek voltam már az edzője, valamikor olyan szintre jutna, hogy visszatérhetne az ETO-hoz. Nagyon jó emlékeim vannak róla. A külföldiek közül pedig jó lenne, ha a következő életemben még egy idényt tudnék Cornelia Groottal dolgozni, aki most igazolt Odensébe tőlünk. Sokra tartom Corneliát, és nem csak azért, mert kiváló kézilabdázó, hanem mert remek ember is. Annál viszont sokkal jobban kedvelem és tisztelem, hogy ne fogadjam el a döntését, hogy ha még egy évet maradt volna Győrben, Yvette Brochhoz hasonlóan abbahagyja a kézilabdázást.

– Egy év múlva ilyenkor mivel lenne elégedett az idény értékelésekor?
– Azzal, ha csak egy döntetlenünk lenne és nem kettő… Komolyra fordítva a szót, akkor lennék elégedett, ha azt tudnám mondani, hogy a játékunk és az előrelépés kapcsán már említett és még meg nem valósított ötven százalékból már csak húszszázaléknyi maradna. Mert azt senki se gondolja, hogy a másik ötvenet is ilyen gyorsan és eredményesen csettintjük elő a cilinderből.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 29-i lapszámában jelent meg.)