Nycke Groot már nem hajszolja a sikert, csak újra élvezni akarja a kézilabdát

– Sokakat meglepett, amikor klubja február elején bejelentette, hogy az idény végén távozik. Miért döntött így?
– Sikeres és szép éveket töltöttem Győrben, ahol a Bajnokok Ligája-győzelemmel régi álmom teljesült, ugyanakkor nagyon keményen meg kellett dolgoznom ezért. Különösen fizikailag vett ki sokat belőlem, de mentálisan sem volt mindig könnyű. Mivel mostanra klubszinten mindent megnyertem, olyan helyet kerestem, ahol kicsit végre felszabadultabb és boldogabb lehetek. Mielőtt Magyarországra szerződtem, nagyon jól éreztem magam Dániában, s ez sokat segített a választásban.

– Nehéz volt rászánnia magát a váltásra?
– Sokat gondolkodtam rajta. A Győrt a világ legjobb csapatának tartom, és ha még mindig a BL-sikert hajszolnám, minden kétséget kizáróan itt lenne a helyem. De miután többször is megnyertem a klubbal a trófeát, már nem jelent akkora elégedettséget és örömöt egy újabb győzelem. Úgy érzem, a siker kiváltotta öröm már nincs arányban az elvégzendő munka mennyiségével. De óriási büszkeséggel tölt el, hogy négy éven keresztül itt játszhattam.

– Hogyan fogadták a döntését a csapattársai és a családtagjai?
– Először a csapattársaim kérdezgették, én pedig nem akartam senkinek hazudni, őszintén elmondtam, hogy elhagyom a Győrt. Akkor még nem tudtam, hol folytatom, több klubbal is tárgyaltam. A családtagjaim többnyire megértettek, édesanyámmal volt kicsit nehezebb, ami abból is adódott, hogy előtte nem meséltem el neki mindent. Így rögtön azt kérdezte, hogyhogy otthagyom a világ legjobb csapatát. Ő az egyik legnagyobb szurkolóm, itt volt az összes final fouron, szóval kellett neki egy kis idő, de miután megosztottam vele az érveimet, ő is elfogadta. Az édesapámmal sokkal könnyebb volt, neki csak az a fontos, hogy boldog legyek.

– A formáját elnézve még sokáig ott lehet az elitben, és valószínűleg nem sokan követnék a példáját, amikor ennyire fut a szekér.
– Éppen azt remélem ettől a lépéstől, hogy meghosszabbíthatom a karrieremet néhány évvel. Az Odensét egyébként nem érzem akkora visszalépésnek – a lányok ott is keményen edzenek, és ha újra elindulhatnak a Bajnokok Ligájában, a versenynaptár is hasonlóan sűrű lesz. Inkább a kézilabdát körülvevő közeg lesz más, és remélhetőleg a mindennapjaim.

MEGSZOKOTTÁ VÁLT A GYŐZELEM

– Mit ért ezen?
– Tudom, az én hibám is, hogy Győrben túl sokat foglalkoztam a kézilabdával, szinte minden energiámat és gondolatomat lekötötte a győzelmek kergetése, a célok elérése. De én már csak ilyen maximalista vagyok, bármihez is fogok. Hiszek abban, ha valamiért minden tőlem telhetőt megteszek, valamit vissza is kapok az élettől. A napjaim így szinte csak evésből, edzésből és alvásból álltak, és egy idő után úgy éreztem, már kevésbé élvezem, amit csinálok.

– Nem indult jól az első győri éve, mintha sokáig nem találta volna a helyét a csapatban.
– Görbicz Anita visszatért szülés után, így Kovacsics Anikóval és Tóth Gabriellával négyen harcoltuk egyazon a posztért. Időbe telt, amíg belejöttem, de rengeteget tanultam magamról. Miután elbuktuk a BL-döntőt, abban láttam a megoldást, ha még többet edzek, pedig ezzel előtte sem volt gond. Egyre jobban sanyargattam magam, végül mentáltrénerhez kellett fordulnom, hogy valahogy kikerüljek a negatív spirálból.

– Mit tanult tőle?
– Az elveszített BL-döntő után sokat segített, hogy kikapaszkodjak a gödörből. A CSM Bucuresti elleni finálé végén hetest rontottam, ezért még inkább felelősnek éreztem magam. Ezután csatlakoztam a riói olimpiára készülő válogatotthoz, de nem voltam benne biztos, hogy igazán hasznára tudok lenni a csapatnak. A holland szakember új, pozitív energiával töltött fel, fontos volt a játékok előtt, hogy ismét tisztán lássam magam előtt a célt. Egy év alatt az összes létező finálét elbuktam a Győrrel és a válogatottal, így a végére egészen hozzászoktam a kudarchoz… A mai napig tartjuk a kapcsolatot a trénerrel, bár mostanában ritkábban hívjuk egymást.

– A sikerekkel egyre nagyobb lett az elvárás is Győrben. Mit érzékelt ebből?
– Az első évemben még inkább saját magammal szemben támasztottam elvárást. Mindenkinek bizonyítani akartam, és olyan hamar beilleszkedni, amilyen gyorsan csak lehet. Miután kikaptunk a Bukaresttől, rengeteg biztatást kaptunk a szurkolóktól, ami sokat jelentett. Sohasem éreztem, hogy csalódtak volna bennünk, de nem is lett volna rá okuk, mert mi mindent beleadtunk.

– Idén, a Fradi elleni döntetlenek után azért voltak olyan hangok, amelyek megkérdőjelezték a csapat hozzáállását…
– Mindig megpróbálom magam beleképzelni mások helyzetébe, és tudom, hogy a szurkolóink rendkívül szenvedélyesek, különösen a Ferencváros elleni mérkőzéseinken. A két tábor között nagy a rivalizálás, szóval megértem, hogy presztízskérdést csinálnak ezekből a rangadókból. Remélem, ők is elfogadják, hogy mindent megteszünk a sikerért, de nem egyszerű folyamatosan csak nyerni, mert nagyon kemény a versenynaptár.

– Amikor öt éve egy asztalhoz ültettük a hazánkban dolgozó spanyol kézilabdaedzőket, egyöntetű volt a véleményük, hogy mi, magyarok nem tudunk veszíteni. Ez változott?
– A Győrtől mindig elvárják, hogy nyerjen – inkább az volt a probléma, hogy egy idő után a csapat is hozzászokott a folyamatos sikerekhez, ezért már nem tudtunk önfeledten megünnepelni egy-egy szép eredményt. A győzelem megszokottá vált, ha pedig nem jött össze, az olyan volt, mintha valami nagyon rossz történt volna. Nem tudtuk élvezni a sikereket, és nagyon hiányzik, hogy örülni tudjak akár csak egy jól sikerült meccsnek is úgy, hogy már nem a következő összecsapáson jár az eszem. A profi sportban nehéz megtalálni az egyensúlyt.

– Nyilván személyiségfüggő, ki hogyan viseli a terhelést, Yvette Broch például úgy döntött, visszavonul. Mennyire viselte meg honfitársa távozása?
– Már ismertem korábban a válogatottból, és nyaraltunk is közösen, de sohasem beszéltünk annyit egymással, mint Győrben. Hamar megtaláltuk a közös hangot, biztattuk egymást. Nekem is nehéz volt megértenem és elfogadnom a döntését, de tudtam, hogy a csapatnál sokszor a határainkat feszegettük, különösen a legutóbbi, nagyon kemény idényben. Eljutottunk arra pontra, hogy már nem lehetett tovább terhelni, Yvette-nek pedig világosan a tudtára adta a teste, hogy ebből elég volt, be kell fejeznie. Tudtam, hogy nagyon fog hiányozni, de nem lehettem önző, megértettem az indokát. Azóta kétszer már meglátogatta a csapatot, és folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.

– Volt olyan pillanat, amikor ön is elgondolkozott azon, hogy abbahagyja?
– Rövid ideig, de aztán gyorsan elhessegettem. A kézilabda a legjobb sport a világon, gyors, küzdelmes, minden megvan benne, amit szeretek. Még mindig imádom a sportágat és a jó mérkőzéseket, csak változásra van szükségem, hogy újra igazán élvezni tudjam a játékot. Végigvettem magamban, hogy mit szeretnék, és arra jutottam, nagyon hiányoznak a Dániában megismert barátaim és az ottani életem. Nem vagyok benne biztos, hogy minden olyan lesz, mint korábban, de megpróbálom.

HA KELL, TUD VEZÉR IS LENNI A PÁLYÁN

– Több klub is csábította, miért az Odensére esett a választása?
– Mert az egyik legjobb klub Dániában, nagy ambícióval, amelynek – úgy érzem –, képes is lesz megfelelni. Olyan együttest kerestem, amellyel azért elérhetek valamit. Amibe belekezdek, azt teljes erőbedobással teszem, és ezt látom az Odensén is. Még ha nem is nyerünk BL-t, a leendő csapattársaimmal biztos mindent elkövetünk, hogy minél tovább eljussunk. Emellett több időm lesz a kézilabdán kívül mással is foglalkozni, de ugyanilyen fontos, hogy újra élvezni tudjam a játékot és az edzéseket.

– Odensében nagyobb felelőssége lesz, mint Győrben, ott egyértelműen öntől várják, hogy a társaság élére álljon.
– Tisztában vagyok vele, hogy a tapasztalatom miatt is igazoltak le, szeretném ezzel is segíteni az együttest. Ha kell, tudok vezér lenni a pályán, de elsősorban nem így tekintek magamra, ráadásul új leszek a csapatban, először meg kell szoknom, hogyan kézilabdázik.

– Hollandiában már Lionel Messiéhez és Johan Cruyfféhoz is hasonlították a játékát és szerepkörét. Mit szól az összevetéshez?
– Az igazat megvallva, kicsit kényelmetlenül érzem magam miatta. Nem ismerem annyira a foci világát, de persze büszke vagyok rá, hogy ilyen játékosokkal említenek egy lapon. Sokat dolgoztam azon, hogy védekezésben is hasznos legyek, és próbálom a játék minden eleméből kivenni a részem. Néha elég bosszantó, hogy miközben mindenben a legjobb szeretnék lenni, úgy érzem, semmiben sem vagyok az.

– Lemondta a válogatottságot 2019 elején, egy évvel a tokiói játékok előtt, pedig nagy vágya volt az olimpiai érem. Rióban már közel került hozzá, nem marad hiányérzete emiatt?
– Egészen könnyen engedtem el a válogatottságot, amit azóta sem bántam meg. Az utóbbi két világverseny nagyon kimerítő volt, előfordult, hogy éppen sérülésből tértem vissza, és többször is fejfájással küszködtem. Ezek világos jelek voltak, hogy túlságosan nagy a terhelés. Rájöttem, hogy nem érne annyit az olimpiai érem, ha nem élvezném az odáig vezető utat. Miután már nem kell csatlakoznom a nemzeti csapathoz, öt héttel több idő jut a pihenésre, és a családommal is gyakrabban találkozhatok.

– Befolyásolta a döntését, hogy a holland szövetség nem tudott megegyezni Helle Thomsen szövetségi kapitánnyal a folytatásról?
– Hozzá hasonlóan én is azt éreztem, hogy nem mindenki tett meg mindent a fejlődésért. A csapat mindig is profi módon dolgozott, de a szövetségről és a körülményekről ez már nem volt elmondható. Nem is annyira a pénzre gondolok, hanem a felhasználására és a gondolkodásmódra, hogy mire van szüksége egy élsportolónak. Ez azért is fontos, mert vannak tehetséges fiatal holland játékosok, akik ha megkapják a támogatást, idővel átvehetik a helyünket.

„MÁR CSAK FÉL ÓRA, KI FOGOM BÍRNI”

– Egy akkori interjúban azt mondta, két kezén meg tudja számolni, hány edzést élvezett az utóbbi másfél évben. Mi volt ennek az oka?
– Nem egyszerű úgy odaállni minden tréninghez, hogy fáj valahol, még ha egy idő után az ember hozzá is szokik. Hol a nyakam, hol a vállam, hol a hátam, hol a térdem fájt, máskor a lábaim voltak fáradtak. Folyamatosan győzködnöm kellett magam, hogy gyerünk, már csak fél óra, ki fogod bírni. Egy ideig meg lehet tenni, hogy nem hallgatsz a tested jelzéseire, de ez rengeteg energiát emészt fel, ahelyett, hogy éppen erősebb lennél. Nem sok idő jutott pihenésre, mert mindig a nyakunkon volt a következő fontos meccs, ráadásul amikor sérülések sújtották a csapatot, mindenki szeretett volna minél hamarabb visszatérni, hogy segíthessen a többieknek. Én is úgy álltam hozzá, ha nem tudok részt venni a munkában, a társakra nagyobb teher hárul, így nehéz volt kívülről, tétlenül követni a mérkőzéseket.

– Egy hét múlva itt az újabb Bajnokok Ligája négyes döntő, amely önnek az utolsó lesz győri játékosként.
– Az eddigi három is emlékezetes volt, csak más-más szempontból. Az első kicsit stresszes volt, mert úgy éreztük, mindenképpen meg kell nyernünk, ezért voltunk annyira csalódottak, amikor nem sikerült. Ebből tanulva a másodikhoz már úgy álltunk hozzá, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, aztán meglátjuk, mire lesz elég, és ettől valamivel felszabadultabban tudtunk játszani. A tavalyinál jó érzésekkel vártuk a négyes döntőt, nem mondom, hogy biztosak voltunk a győzelmünkben, ám nyugodtan készültünk. Nem tudom, az idei milyen lesz, de nagyon szeretnék újra nyerni.

– A döntőben szembekerülhetnek az Ambros Martín irányította Rosztovval. Miben különbözik a spanyol edző és Danyi Gábor?
– Gábor sokat tanult az évek során Ambrostól, és nem is változtatott annyit a munkánkon. A csapat stílusa persze különbözik a tavalyitól, mert Gábor sok inspirációt gyűjtött a férfimeccsekből, velünk is a férfiakra jellemző gyors kézilabdát játszatja. Ez fekszik nekem, de korábban azt is szerettem, amikor Ambrosnál a védekezés állt a középpontban. Nem állítom, hogy most kevésbé fontos a védekezés, de inkább a futáson van a hangsúly. Ha a két stílust össze tudnánk gyúrni, az lenne a tökéletes.

– Ön miben változott a Győrben töltött négy év során?
– Jobban ismerem saját magam, hogy ki vagyok és mire vagyok képes. Már nem kell senkinek bizonyítanom, mint az első győri idényemben. Még mindig vannak céljaim, de már nem idegeskedem folyamatosan miattuk.

– Mi hiányzik majd leginkább?
– A szurkolók. Az utóbbi időszakban voltak meccsek, amelyeken nem tudtam olyan sokat játszani, így a kispadról jobban átérezhettem, milyen hangulatot képesek teremteni. Azt kívánom minden játékosnak, egyszer élje át, milyen támogatást tudnak adni a csapatnak, a hazai BL-meccseinken igazi adrenalinfröccsöt jelentettek. A társak is nagyon hiányoznak majd, olyan csapatszellem alakult ki Győrben, amire egész életemben emlékezni fogok. Bármi történt, mindig biztattuk egymást, és csak előretekintettünk. Ez olyan tapasztalat, amit Dániába is magammal viszek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 4-i lapszámában jelent meg.)