Női kézi: a brazil sztár elárulta, miért választotta a Fehérvárt

– Harmadik éve játszik Magyarországon. Hogy érzi magát?
– Korábban tizenegy éven keresztül játszottam Ausztriában, a Hypo csapatában, és amikor volt néhány szabad napunk a családdal, nemegyszer eljöttünk Budapestre körülnézni. Gyönyörű város, imádtam az estéket, a fényeket, az ételeket, úgyhogy mindig itt maradtunk éjszakára, és csak másnap utaztunk vissza. Aztán Németh András egyszer csak felhívott, hogy szeretnék-e Magyarországon játszani, én pedig egyből rohantam a férjemhez, hogy elújságoljam neki, most oda költözhetünk, ahol eddig csak napokat töltöttünk. Nagyon jól érzem magam ebben az országban.

– Nem volt nehéz beilleszkednie?
– Az első év nem volt könnyű, de egy új országban a kezdet sosem az. A magyar nyelv nagyon nehéz, teljesen különbözik a miénktől. Próbáltam megtanulni, de esélyem sem volt rá. A harmadik évem azért már jóval könnyebb, több embert is jobban ismerek már, Székesfehérváron nagyon jó a légkör, csendes város, szeretek itt élni.

– Járt az ország más vidékein is?
– Igen, nyáron, a nagy melegben el szoktunk utazni a Balatonhoz, Siófokra. Ezen kívül csak Budapest belvárosát ismerem, ahol már bejártuk a bevásárlóközpontokat, és ahol sok lehetőség van kikapcsolódni.

– Miért igazolt 2017-ben Vácról Fehérvárra?
– Akkoriban az Albában játszott a brazil Daniela Piedade és a szerb Jelena Lavko, és mert valami újat akartam kipróbálni, beszéltem velük. Deli Ritát is ismertem, aki korábban a Hypóban játszott, és azt gondoltam, miért ne jönnék Fehérvárra. Bejött!

– A hírek szerint a mostani szezon végén vissza akar vonulni.
– Eredetileg úgy volt, hogy az első fehérvári idényem egyben az utolsó is lesz, de miután eljöttem Vácról, volt egy súlyos keresztszalag-szakadásom, és amikor Ritával erről beszéltünk, mondtam neki, hogy nem így szeretném befejezni a pályafutásomat. Nem sérülés miatt akarok visszavonulni, végig akarok játszani egy teljes szezont. Ezért hosszabbítottam, de nem sürgettek, volt időm rendbe jönni. Bár harminchét éves vagyok, erőnlétileg nagyon jól érzem magam, nem fáj semmim. Az edzéseket is bírom, igaz, néha azért harcolok magammal, hogy ez talán már nem nekem való. A férjem chilei, és szintén profi kézilabda-játékos volt, ő sem sürget, úgy áll hozzá, hogy ha akarom, majd abbahagyom.

– És a családalapítás?
– Valóban itt az ideje, szeretnék már anya lenni. A férjem testvérének két és fél éves kisbabája van, egész decemberben itt voltak velünk, ami nagy hatással volt rám, így újra központi téma lett nálunk a családalapítás. Majd meglátjuk, mert a klub és én is nyitott vagyok a folytatásra, de a lényeg, hogy boldog legyek.

– Ha folytatja, akkor biztosan Székesfehérváron marad?
– Igen, már nem akarok váltani, az Alba lesz az utolsó klubom. Ha átigazolok valahová, mindig fontos, hogy biztonságban érezzem magam, legyen kapcsolatom a családommal, és hogy szabadon játszhassak. Fehérváron mindhárom adva van, élvezem annyira a játékot, hogy elgondolkodjak még egy idényen.

– Ha ennyire jól érzi magát hazánkban, pályafutása után esetleg nem akar itt maradni?
– Ki tudja? Korábban úgy terveztük, visszamegyünk Brazíliába, de arrafelé a politikai helyzet most kissé zavaros, és úgy érezzük, egy kisgyerekkel a rossz közbiztonság miatt is veszélyes lenne ott élni. Európa sokkal biztonságosabb, és mivel a férjem majdnem egy évtizeden át játszott Spanyolországban, azt tervezzük, ott fogunk letelepedni. De szeretem Ausztriát is, mert ott meg én éltem egy évtizeden át, a férjem testvére pedig operaénekes Olaszországban. Velence közelében él, voltunk többször is nála, imádom az ottani pizzát, és nincs olyan hideg, mint Magyarországon. A lényeg, hogy sok lehetőség áll előttünk.

– Ha már Ausztriát említette, mi a különbség a magyar és osztrák bajnokság között?
– Gunnar Prokop vezetésével a Hypo Európa és a Bajnokok Ligája egyik legsikeresebb csapata lett, aminek egyik oka az lehetett, hogy az osztrák liga nem volt erős. Mivel otthon nem tudtunk senkivel jó meccset játszani, igyekeztünk minél több barátságos meccset lekötni olyan erős külföldi klubokkal, mint a Győr vagy a Fradi. Ausztriában a bajnokság tulajdonképpen csak felkészülés volt a BL-re, Magyarországon viszont erősnek kell lenni fizikailag és mentálisan is, mert minden meccs kemény. A Fehérvárral ugyan nem indulunk a BL-ben, de így is játszunk a Győrrel és a Fradival, ami szinte ugyanaz.

– Eredetileg jobbszélső, de mostanában jobbátlövőt is játszik. Nem sok ez?
– Egyáltalán nem, sőt az átlövőposztot jobban szeretem. Régen Brazíliában ugyanis eredetileg jobbátlövőt játszottam, de amikor fiatalon klubot váltottam, az új csapatban ezen a poszton már játszott valaki, aki annyira jó volt, hogy mellette esélyem sem volt bejátszani magam a kezdőbe, így az edző kitolt a jobb szélre. Sokat sírtam miatta, mert nem akartam szélső lenni, de végül elgondolkodtam, és úgy döntöttem, ha úgysem tudok semmit sem tenni ellene, akkor inkább nézzük meg, hogyan tudok játszani jobbszélsőként. Jó döntés volt, mert ezen a poszton értem el mindent a kézilabdázásban. Most viszont olyan helyzetbe kerültünk a fehérvári klubbal, hogy Ritának jobbátlövőre volt szüksége, én pedig ebben tudtam segíteni a csapatnak. Szélsőként legtöbbször várni kell a sarokban, hogy megjátsszanak, de átlövőként sokkal többet vagyok játékban, akkor lövök, amikor akarok, és ezt sokkal jobban élvezem.

– Az Albának a középmezőny lehet a reális célja az erős magyar bajnokságban. Hogyan tudja motiválni magát a világ egykori legjobb játékosa?
– A kulcs az, hogy ne éljünk a múltban! Ha az ember elkezd azon merengeni, mit ért el, általában a jelen rovására megy, márpedig a jelen a fontos. Én is úgy vagyok vele, hogy amit elértem, az már a múlt. Szeretem, büszke vagyok rá, de már a múlt. Fontos, hogy az emberek hogyan gondolnak majd vissza rám, és ezt nemcsak a sportsikereimmel szeretném megalapozni, hanem azzal is, hogy jó ember vagyok. Ez a célom most, mert, őszinte leszek, a kézilabdában már nincsenek nagy céljaim. A sportágtól mindent megkaptam, többek között a férjemmel is így találkoztam. A motivációt nekem már az jelenti, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást az emberekkel, én pedig sose adjak ki kevesebbet magamból száz százaléknál.

– Vannak barátai Székesfehérváron?
– Csapattársaim közül a francia Claudine Mendyvel töltök el sok időt, rendszeresen járunk át egymáshoz.

– Gondolkozik már a jövőn, a profi pályafutás utáni életen?
– A férjem nemrégiben szerezte meg a licencet, kézilabdaedző lett, és azzal a lendülettel elkezdte nekem is mondogatni, hogy szerinte belőlem is remek tréner lenne. Sok munkám, időm és energiám van a kézilabdában, el tudnám képzelni, hogy a sportágban maradjak, de most egyet tudok biztosan: anya szeretnék lenni. Nem tudom, mi lesz utána, de nem is akarom tudni. Túl sok lenne ennyi mindenen előre gondolkodni.