Tetkók, extrém tervek, érző lélek – ilyen a Veszprém nagyszerű beállója

– Milyen gyakran motorozik?
– Amikor csak tehetem. Kellenek az adrenalinfröccsök, imádom az indításkor hallható jellegzetes berregő hangot, de őszintén bevallom, nem szoktam száguldozni. Számomra nem a sebesség a lényeg, hanem a motorozás, a szabadság érzése.

– Ha már az adrenalint említette... A mai napig tervezi, hogy egyszer közelről megnéz egy nagy fehér cápát?
– Persze! Ez a legnagyobb vágyam, első helyen áll a kívánságlistámon. Jobban mondva az egyetlen tétel, amely még szerepel rajta. Szerencsére a párom is kapható rá, úgyhogy, ha minden jól alakul, a következő nyáron egy masszív ketrecben leengednek minket a víz alá, és végre közelről is láthatok néhány nagy ragadozót. Már régóta vágyom erre.

– Csakhogy időközben apa lett, immár egy kisgyerek várja otthon.
– A ketrec elég biztonságos, csak néha hallani egy-egy csúnyább balesetről.

– Mindig jellemző volt önre ez a tömegből kitűnő, extrém beállítottság?
– Az biztos, hogy világéletemben hiperaktív voltam, a tinédzserkor pedig magával hozta a többit. Lázadónak számítottam a családban, valaminek mindig történnie kellett. Tízéves korom óta hosszú a hajam, az első tetoválásomat tizennégy éves koromban csináltattam, szegény édesanyám akkoriban nagyon nehéz időszakon ment keresztül. De ősz hajszálai többségét tizenhat esztendős koromban szereztem neki, akkoriban fedeztem fel az alkoholt, és rászoktam a nikotinra.

– A mai napig dohányzik?
– Oh, sosem dohányoztam. De Svédországban kapni egyfajta finom szemcsés, sötét port, amelyet az íny alá kell tenni. Olyan, mint a cigaretta, csak ötször annyi nikotint tartalmaz. Az italozást már kinőttem, de ezt a mai napig kedvelem.

– A tanórákon is lázadt?
– Ahhoz be kellett volna mennem az iskolába. A gimnázium első éveiben viszont a lógásra is rákaptam, így a tanóra helyett inkább a barátaimmal ültünk be valahova. Otthon szép kis viták pattantak ki ebből. Másfelől viszont sosem zavartam a tanárt, sosem kellett fegyelmezni, és a társaimat is hagytam tanulni.

– Mikor lett vége a lázadásnak?
– Egyfelől kicsit benőtt a fejem lágya, a gimi utolsó évében összekaptam magam, jó jegyeket szereztem. Másrészt anyukám is egyre inkább elfogadta a személyiségemet, belátta, hogy sosem leszek az a jól fésült, öltöny-nyakkendős típus. Apuval kevesebbet csatáztam, mert fiatalon ő is különc volt. Próbált úgy tenni, mintha zavarnák a hülyeségeim, de jobban tolerálta a balhéimat.

– A kézilabdás karrierje sosem került veszélybe a fiatalkori kilengései miatt?
– Nem, mert mindig a sport állt az első helyen. Inkább az iskola csúszott a másodikról a harmadikra. Gyerekkoromtól kezdve tehetségesnek tartottak, és amennyire tudtak, az első klubomban, a Trelleborgban is vigyáztak rám. Tizenöt évesen kerültem az első csapat öltözőjébe, értelemszerűen a huszonnyolc-harminc éves játékosokkal nem mehettem bulizni, be sem engedtek volna a szórakozóhelyre. Ezzel együtt befogadtak, de abban a közegben tudtam, hol a helyem. Inkább csak csöndben nyomkodtam a telefonomat a sarokban.

– Nem zavarja, ha az utcán megbámulják az emberek?
– Svédországban nem számítok különc figurának. Ott a férfiak többségének hosszú a haja, szakadt a farmerja, és van tetoválása. Otthon inkább arra néznek furcsán, akinek semmilyen testfestése sincs. Magyarországon jobban kilógok a sorból, de nem izgat, ha a stílusom miatt esetleg megbámulnak. Úgy öltözködöm, ahogy nekem tetszik, a lényeg, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

– És jól érzi?
– Őszintén mondom, hogy nincs miért panaszkodnom. Európa egyik legerősebb csapatában játszom, és októberben megszületett a kisfiam. Olyan, mintha manapság ciki lenne boldognak lenni, de én nyugodtan kijelentem, hogy az vagyok.

– A téli pihenő után pedig még boldogabb lehet...
– Igen, akkor végre a barátnőm, Ebba és a kisfiam, Linus is Veszprémbe költözik. Sajnos most még csak telefonon, illetve az interneten keresztül tudunk beszélni a párommal, és a gyerekemet is csak a kamerán keresztül láthatom. De amikor a közelmúltban hazautaztam néhány napra, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Akkor rájöttem, hogy a családomtól távol már sosem lesz teljes az idill, ezért is örülök, hogy hamarosan együtt leszünk.

– Párjával, a magasugró olimpikon Ebba Jungmarkkal mikor találkoztak először?
– A kétezertizenkettes londoni olimpián, de csak másfél évvel később kezdtünk el találkozgatni. Eleinte amolyan se vele, se nélküle kapcsolatban voltunk, mindkettőnknek megvolt a saját élete, én Hamburgban játszottam, ő Svédországban sportolt. Többször szakítottunk, egy-két éves szüneteket tartottunk, de sosem engedtük el egymást teljesen. Ezt végül tavaly megelégeltük, és azt mondtuk, tegyünk meg mindent azért, hogy működjön a kapcsolatunk. Azóta megszületett a kisfiunk, úgyhogy mondhatjuk, hogy happy end-del végződött a történet.

– Melyikük választotta a Linus nevet?
– Több néven is gondolkodtunk, ez pedig mindkettőnk listáján szerepelt. Miután megszületett, láttuk, hogy tipikus Linus kinézete van, úgyhogy e mellett döntöttünk.

– Mikorra tervezik az esküvőt?

– Még nem tudom. Egy nap szeretnék megnősülni, Ebba is szeretne férjes asszonnyá válni, de egyelőre a gyerek a legfontosabb, neki szeretnénk mindent megadni. Talán néhány év múlva a lagzira is sor kerülhet. Feltéve, hogy elfogadja tőlem a gyűrűt.

– Várja már az első hármasban töltött karácsonyt?
– Persze! Mindkettőnk családjánál egy napot töltünk majd, mert a két família ötszáz kilométerre lakik egymástól. Hozzánk nagyjából tizenöt-húsz családtag jön át karácsonykor, ilyenkor úgy tizenöt-húsz fogás kerül asztalra. Ebédre hidegtál, vacsorára a meleg ételek, a kettő között pedig kávézgatunk, forralt bort iszunk a családdal. Aztán vacsora után megérkezik a Mikulás az ajándékokkal.

– Ön kért valamit?
– Ugyan! Októberben megkaptam a legszebb ajándékot.