Az első, 2013-as BL-aranyat úgy nyerte meg az ETO, hogy kilenc perccel az Oltchim Valcea elleni elődöntő visszavágójának vége előtt gyakorlatilag már kiesett, de volt benne annyi tartás, hit és akarat, hogy feledhetetlen hajrával visszakapaszkodjon hatgólos hátrányból, és bejusson a fináléba, aztán meg is nyerje. Egy évre rá – soraiban a hét posztból ötön a világ aktuálisan legjobb játékosával – tökéletesen működő gépezetként hajtotta végre, amit illett is végrehajtania. A Buducsnoszt Podgorica elleni fináléban az volt az ember érzése, hogy munkájukat tökéletesen értő és elvégző mesterembereket néz, akik könnyed eleganciával faragnak akár széklábat, akár díszes biedermeier asztalt, amit épp kell – szinte még a műhelyszagot is érezni lehetett.
Most meg az volt az ember érzése, hogy megint mesterembereket néz, akik ugyanúgy faragják azt az asztalt, csak könnyed elegancia és műhelyszag helyett a normandiai partraszállás közben, éjszaka és dühöngő viharban, de összeszorított fogakkal, dacosan, csak azért is átvészelve minden borzalmat és talpra állva a legfájóbb csapások után is. Ennek a BL-győzelemnek a valódi értékét és tanulságát az adja, amin a finálé főszereplői közül néhányan átmentek az utóbbi hónapokban, és amiből aztán sikerült kikecmeregniük és eljutniuk pályafutásuk csúcsára, megmutatva, nem győzheti le őket maga az élet sem, nemhogy holmi Vardar Szkopje.
GÖRBICZ ANITÁT A SAROKBA ÁLLÍTOTTÁK
A BL négyes döntőjében a legtöbb gólt, a két meccsen tizenhatot Görbicz Anita szerezte. Szélről, hetesből és lerohanásból összesen egyetlen lövést hibázott egész hétvégén (az is kiszorított helyzetből, kínban elengedett cunder volt), és valódi vezére volt a csapatnak. A balszélső posztjáról.
Miközben nem balszélső. És miközben az utóbbi hónapokban (években?) már nem is mindig élvezte Ambros Martín maradéktalan bizalmát: egy BL-döntővel korábban kevesebb szerepet kapott, és a mostani szezon során is inkább csak jobb híján keveredett be eredeti posztjára, a pálya közepére, amely mostanra leginkább a kevésbé varázslatosan passzoló, de középső átlövőként kiválóan funkcionáló Nycke Groot felségterülete lett. A világ korábbi legjobb irányítójának (aki azért szintén hiányolta magától a „görbiczes” megoldásokat) lassan a csapatba kerülésért kellett küzdenie, és azt is érdekes volt figyelni, ahogyan az idény előrehaladtával sorra hosszabbítottak szerződést az ETO játékosai, a klubikonra meg valahogy az istennek sem akart sor kerülni. Aztán csak aláírt, de az irányító posztján továbbra is csak ritkán fordult meg. És bár hol finomabban, hol konkrétabban, de panaszkodott is emiatt, sokkal erősebb volt benne a küzdeni akarás, a dac és a makacsság; csak azért is meg akarta mutatni, hogy ha a pálya sarkába száműzik, akkor onnan fogja a hátára venni csapatát. Nagyon régen láttuk ennyire pontosnak, ennyire összeszedettnek, ennyire elszántnak, most nem zseniként, bűvészként alkotott nagyot, mint régebben, hanem a legszorgalmasabb, legtökéletesebb, legalázatosabb iparosként. És ebben is a legjobb tudott lenni.
TOMORI ZSUZSANNÁRÓL EGYSZER MÁR LEMONDTAK
Tomori Zsuzsannáról szokás mondani, hogy „hej, mennyire kiváló játékos lenne, ha fejben jobban bírná”, meg hogy „csak rajta múlik, hogy végül nem lett a világ legjobbja”, meg hogy „fantasztikus kézilabdázó, de csak amikor ő is úgy akarja”, és van is némi igazság ezekben az állításokban. Azok után, ami az utóbbi másfél évben történt vele, az sem lett volna meglepő, ha végleg ledobja a láncot. Elvégre előbb 2015 decemberében, a világbajnokságon elszakadt a térdszalagja, majd a nyáron kiderült, hogy ismét meg kell műteni, és végig kell dolgoznia még egy roppant kemény rehabilitációs időszakot, majd amikor végre visszatért, még félig sem találta meg régi önmagát, mikor megtudta, hogy tovább keresgélnie is felesleges, mert az idény végén mehet Győrből, amerre lát. A karrierje során néha általa kiprovokált, néha csak elszenvedett arculcsapások közül ez lehetett a legkeményebb: Tomori Zsuzsi ritkán hall olyat, hogy ő valahová egyszerűen „nem kell”.
Elsőre nem is vette valami jól a kanyart. De miután elpárolgott az első (vagy a sokadik) haragja, elfogadta a látszólag megváltoztathatatlant, és elkezdett minden addiginál keményebben és elszántabban melózni. És jó hónappal azután, hogy ajtót mutattak neki Győrben, mégiscsak úgy döntöttek, megtartják, s Ambros Martín rá alapozta a védekezést a négyes döntőben. Tomori a megszokott helyéről, a védőfal közepéről átkerült egy lyukkal odébb, kettes védőbe, és nem csak egyszerűen megoldotta a feladatot. A Podgorica elleni elődöntőben a világ aktuálisan legjobb játékosával, Cristina Neaguval utáltatta meg a sportágat (a román átlövő négy akciógólt szerzett, mielőtt a magyar megkapta harmadik kiállítását, és végigháborogta a meccset, míg az edzője meg nem unta, és le nem ültette), a Vardar ellen pedig a BL-gólkirálynő, Andrea Penezic volt kénytelen tíz lövésből négy góllal beérni mellette. Tomori végig hatalmas alázattal, elképesztő energiákat mozgósítva kézilabdázott (és ezt a mondatot ritkán írhattuk le a maga teljességében mostanság), túl tudott lépni a csalódottságán, a sérelmein, az elkeseredésén és a több mint egyéves küszködésen, és kulcsszerepet vállalt a BL-sikerben.
NYCKE GROOT: MÁSFÉL ÉV, NÉGY POFON
A négyes döntő legértékesebb játékosának megválasztott holland Nycke Groot még valamikor a télen beszélt arról, hogy a telefonján felbukkanó motivációs idézetek mennyit segítenek neki: ezek arról szólnak, hogy „ne add fel”, „próbáld meg újra” meg „holnap új nap lesz”. És hát amilyen másfél esztendő állt mögötte, nem kis bravúr, hogy viszonylag ép elmével és lélekkel neki tudott futni ennek a final fournak. Elvesztett egy világbajnoki döntőt, egy BL-döntőt (ő hagyta ki az egyik hetest a szétlövésben), egy olimpiai elődöntőt (amely egy támadáson múlt) és egy Eb-döntőt (amelyben lábon dobták a labdával, amikor a mindent eldöntő akcióhoz készülődött). Nyáron még annyira megviselték a kudarcok, hogy az olimpia előtti edzőtáborból konkrétan hazaküldték pihenni egy kicsit, de azt mondja, megtanult talpra állni: nem adta fel akkor sem, amikor a legmélyebben járt, hanem képes volt tovább küzdeni. Ennek a jutalmát vasárnap este akasztották a nyakába.
Alighanem elég világos a tanulság.
NŐI KÉZILABDA BAJNOKOK LIGÁJA
FINAL FOUR, DÖNTŐ
GYŐRI AUDI ETO KC–ZSRK VARDAR SZKOPJE (macedón) 31–30 (15–12, 26–26, 29–28) – hosszabbítás után
Papp László Budapest Sportaréna, 12 000 néző. V: Christiansen, Hansen (dánok)
GYŐR: GRIMSBÖ – Bódi 2, N. MÖRK 6, GROOT 6, Broch 2, Amorim 3, GÖRBICZ 7 (3). Csere: Kiss É. (kapus), TOMORI 3, Knedlíková 2, Al-Gaui, Hársfalvi. Edző: Ambros Martín
VARDAR: Leynaud – RADICSEVICS 4, Lazovics 1, LEKICS 4, Covic, Penezic 4, Mavsar 3 (1). Csere: Szuszlina, Pessoa (kapusok), LACRABERE 6 (3), ALTHAUS 6, Herrem 2, Hmirova, A. Klikovac.
Az eredmény alakulása. 4. perc: 2–3. 6. p.: 4–3. 17. p.: 10–10. 25. p.: 13–10. 36. p.: 16–14. 47. p.: 20–19. 54. p.: 24–24. 58. p.: 26–25. 60. p.: 26–26. 65. p.: 29–28. 69. p.: 31–29
Kiállítások: 12, ill. 10 perc
Hétméteresek: 3/3, ill. 5/4