Női kézi: nem volt rajta lila ruha, továbbmehetett

– Ismeri az öltözködési színkódot?
– Persze. Amikor megérkeztem Budapestre, Danick Snelder először is alaposan végigmért, és amikor látta, hogy nincs rajtam semmi lila, továbbengedett. Nem akarta, hogy én is elkövessem azt a hibát, amit ő, amikor lila pólóban jelent meg az első ferencvárosi napján – mosolygott az elsőre vidámnak és kedvesnek, bár kicsit megilletődöttnek tűnő világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes, olimpiai 4. helyezett Laura van der Heijden, az FTC-Rail Cargo Hungaria női kézilabdacsapatának 26 éves leendő jobbátlövője, aki egy plusz egy éves szerződést kötött a zöld-fehérekkel, s júliusban csatlakozik az együtteshez. – Majd próbálok a zöld és a fehér színekre fókuszálni.

– És mi a helyzet a számokkal? Miért a 17-est választotta?
– Mert a két kedvencem, a hatos meg a tizenegyes már foglalt a Ferencvárosnál. Úgyhogy összeadtam őket.

– A színeken és számokon kívül mi fogta meg a Fradiban?
– Jó néhány meccset láttam a Bajnokok Ligájában, és úgy éreztem, jó lenne ebben a csapatban szerepelni, mert kiváló játékosokkal kézilabdázhatnék együtt. Úgyhogy amikor hívtak, jöttem.

– Gondolkodás nélkül?
– Azon már túl voltam tavaly, mert akkor is felvetődött, hogy a Ferencvárosba igazoljak, csak nem vált valósággá. Azóta ráadásul Danick is ideszerződött, és rengeteget mesélt arról, milyen jól érzi itt magát.

– Nem marasztalták jelenlegi csapatánál, a dán Esbjergnél?
– Hamar eldöntöttem, hogy váltanom kell. Nagyon szép három évet töltöttem Dániában, de úgy gondoltam, ideje továbblépnem, új dolgokat tanulnom, kipróbálnom magam új közegben, még erősebb csapatban, új benyomásokat szerezve.

– Válogatottbeli jelenlegi, a Fradiban leendő csapattársa, Danick Snelder ugyanezeket mondta tavaly ilyentájt.
– És látja, neki is bejött a váltás! Én sem aggódom, hogy ne tudnám megoldani a feladataimat, bár azt tudom, hogy a nyelvtanulás például nehéz lesz, de mindenképpen meg akarok tanulni magyarul. Az elején küszködni fogok, az biztos, de ha a fejembe veszek valamit, azt megcsinálom, és remélem, most is így lesz.

– A Fradi szurkolói értékelik ezt.
– Láttam a tévében, és hallottam is, hogy fantasztikusak. Most léptem be először a csarnokba, és ahogy körülnéztem, elképzeltem, milyen lehet, amikor tele van éneklő, kiabáló drukkerekkel – már alig várom, hogy átélhessem.

– A holland bajnokságban, ahol húszéves koráig játszott, nemigen tapasztalhatott ilyesmit. Miért lett egyáltalán kézilabdázó egy olyan országban, amelyben a gyeplabda meg a gyorskorcsolya a nemzeti sport?
– Mert a szüleim is kézilabdázók voltak, még ha nem is a legmagasabb szinten. De ebben a sportágban nőttem fel, tetszett is, szóval szinte egyértelmű volt.

– És mikor döbbent rá, hogy jobb, mint a többiek, és ebből még egy szép pályafutást is kikerekíthet?
– Amikor elkerültem a szülővárosomból Amszterdamba, aztán meg Németországba, akkor már éreztem, hogy van fantázia a kézilabdában. Hollandiában végül is szinte mindenki ezt az utat járja be: a hazai bajnokságban csak a fiatalok szerepelnek, utána a legjobbak elkerülnek Németországba, Dániába.

– A legjobbak közé tartozott?
– Hát... Szerződést kaptam 2010-ben a német Oldenburgtól, utána meg 2014- ben az Esbjerg is szerződtetett, ennyi bizonyos.

– Hogy bírja a légióséletet?
– Jól, szerencsére. Feltalálom magam, a családdal, a barátokkal pedig az interneten tudom tartani a kapcsolatot. Persze nem könnyű, amikor nem tudok hazamenni egy-egy születésnapra, de a szüleim megértik, hogy ezt az életet választottam, és annak, hogy azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek, ez az ára.