Talant, a talentum, a zseni, az öntörvényű – ki az a Dujsebajev?

Talant Dujsebajev és a kézilabda közös története 1980 decemberében kezdődött. Az első pillanatok a Kirgizisztán (akkor Szovjetunió) fővárosában, Biskekben (akkor Frunze) született 12 éves fiú és a sportág között egyáltalán nem emlékeztettek a mindent elsöprő szerelem varázsára, visszaemlékezése szerint egyáltalán nem tetszett neki az első edzés, fájt utána mindene.

„Már ekkor azt éreztem, hogy nagyon jó lábak kellenek a futáshoz és az ugráshoz, jó kezek a játékhoz és még jobb fej a gondolkodáshoz” – mondta később, játékos-pályafutása után egy interjúban. A kezdeti nehézségeket követően mégis gyorsan megbarátkozott a játékkal, és kivételes tehetsége hasonló ütemben bontakozott ki.

Gyorsan fegyelmet tanult, szükség is volt rá, a CSZKA-nál ugyanis nem bántak kesztyűs kézzel a fiatalokkal: reggel futás, délelőtt tanulás, majd erősítés és edzés. Játéktudásának és szorgalmának hála gyorsan a felnőttcsapat mellett kötött ki, de egyáltalán nem volt kivételezett helyzetben. Ha valamelyik olimpiai bajnok elkésett az edzésről, az egész csapatot büntették, persze ez a fiatalok számára jelentett csak valós szankciót, hiszen ők ilyenkor mehettek vissza néhány napra a barakkba. Csoda-e, hogy a későbbi kérdésre, miszerint miért hálás leginkább ebből az időszakból, három dolgot említ: fegyelem, neveltetés és az idősebbek tiszteletének elismerése.

Korán kitűnt, hogy briliáns, egyedi technikai képzettsége mellett a vezérszerepre is alkalmas: 1989-ben a döntőben a házigazdát simán legyőzve (23–17) vezette diadalig a szovjet juniorválogatottat Spanyolországban. Keresztnevéhez passzolóan a szakértők már ekkor hangsúlyozzák: Talant kivételes talentum. Cikázó, villámléptű mozgása elképesztő dinamikát kölcsönzött csapatainak, lövéseit hihetetlen változatosság jellemezte, a két játékelem lenyűgöző elhajlásaival való összekapcsolása következtében pedig így gyorsan megragadt rajta a gumiember jelző.

A korábban irányító poszton is izomkolosszus, lövőerőben kiemelkedő játékosokat – Georgij Szviridenko, Andrej Tjumencev – bevető szovjet kézinagyhatalom játéka Dujsebajev beillesztésével gyorsan átértelmeződött. Két bajnoki cím után már alapembere volt a válogatottnak, 1992-ben pedig (a FÁK zászlaja alatt) az olimpiai bajnok csapat tagja és az ötkarikás játékok gólkirálya, továbbá az álomcsapatba is beválasztották.

Egy évvel később már a független orosz válogatott húzóembereként nyert világbajnoki címet Stockholmban, akkor azonban már nem a CSZKA játékosa volt, a politikai változások és az új, profikarrier-lehetőségek Spanyolországig, a Teka Santanderig sodorták őt. Jó barátja, Mihail Jakimovics miatt igazolt a kantábriai gárdához, s a váltás valóságos kulturális sokként érte, amelynek a pályán azonban pozitív hozadékai voltak.

„Kicsit furcsa volt minden. Míg Moszkvában szinte enni is alig volt időm, Santanderben minden különbözött. Este hétre jártam edzésre, miközben két percre laktam a csarnoktól, volt, hogy hat harminckor keltem fel. Sokszor egész napokat Bilbaóban vagy San Sebastiánban töltöttem, az első két évben jobban ismertem ezeket a városokat, mint a kantábriai környéket” – emlékezett vissza.

A pályán nem volt különösebb gondja az akklimatizációval, pályafutása egyik legszebb korszakát élte, első két esztendejében egyaránt bajnok lett, 1994-ben pedig begyűjtötte a BEK-trófeát is a csapattal. Abban az évben az IHF megválasztotta az Év legjobb kézilabdázójának; ezt a címet két évvel később, már spanyol állampolgárként is kiérdemelte, azóta csak Ivano Balic tudott a „világ legjobbjaként” duplázni. Később pedig második lett az Évszázad játékosa választáson Magnus Wislander mögött.

1995-ös honosítása után kulcsszerepet játszott abban, hogy a spanyol kézilabda válogatott szinten is előretört. Már az az évi vb-n debütált, és Dujsebajev a 11. helyezés ellenére helyet kapott az All-Starban. Az ibériaiak egy évre rá ünnepelhettek először nagy tornán érmet, és az Eb-ezüstöt – a hazai pályán rendezett finálét épp Dujsebajev korábbi honfitársai nyerték meg egy góllal – rögtön egy olimpiai bronz követte Atlantában. Négy évvel később újabb ötkarikás 3. hely következett, az irányítónak elévülhetetlen érdemei voltak az eredményekben.

1997-ben hirtelen klubváltás következett, ami elsősorban a célállomás miatt hatott meglepetésként. A Nettelstedt ajánlata visszautasíthatatlan volt, ám Dujsebajev számára nem bizonyult jó döntésnek. Nagyra törő tervekkel érkezett az 1997–98-as szezonban Mocsai Lajos által irányított német kiscsapathoz, ám hiába írt alá ötéves szerződést, a következő szezon eleje már egy másik Bundesliga-résztvevőnél, a Mindennél találta. Mindennek nevezhetjük ezt az időszakot, sikeresnek azonban nem, nemhiába nyilatkozott Dujsebajev később úgy, hogy „hiba” volt a németországi szereplése.

Annál jobb döntésnek bizonyult, hogy 2001-ben a kecsegtető katari ajánlat helyett visszatért Spanyolországba, és a formálódó új korszakos csapathoz, a Ciudad Realhoz írt alá, ahol olyan játszótársakra lelt az idők során, mint Ólafur Stefánsson, Didier Dinart, Iker Romero, Javier Hombrados, Sterbik Árpád, Alberto Entrerríos – hogy csak néhányat említsünk. Dujsebajev esze volt az együttesnek a pályán, és szíve-lelke azon kívül, így kifelé ugyan némiképp váratlan volt, ám a klubon belül logikus lépésnek tűnt, hogy Juan de Dios Román távozása után az ő kezébe került a karmesteri pálca. Edzőként rögtön a csúcson nyitott, hiszen az egy évvel korábban a Barcelonával szemben elveszített döntőt követően 2006-ban a Portland ellenében Ciudad Realba került a BL-trófea.

Dujsebajev, ha kellett – mint Uros Zorman súlyos sérülésekor – két szezonon át még beszállt játszani is, ám ekkorra már a partvonal melletti, ugyancsak feltűnő szerepe vált hangsúlyossá. Játékosként sem volt csendes, olykor tán túlontúl hivalkodó módon tudott örülni a góljainak, győzelmeinek, aztán edzőként a heves vérmérsékletének köszönhetően tovább szaporította ellenségei számát.

„Sok hibát csináltam, igen – ismerte el később nyilvánosan is. – De a személyiségem adott nekem mindent. Sokkal többször segített ki, mint ahányszor fájdalmat okozott. Ha tudnék, megváltoztatnék néhány dolgot a múltban, néhány nyilatkozatot, ez azonban nem lehetséges, így jobb tanulni ezekből. Száz százalékban a személyiségemnek köszönhetem a versenyképességem, azt, hogy elértem a céljaimat. Azt gondolom, hogy sokat fejlődtem, edzőként sokkal több felelősséget érzek, de sokat szenvedek is. Sosem lennék jó edző, ha a gladiátorok arénájában csak ülnék a padon.”

Hogy jó edző, ahhoz kétség sem férhet: kiválóan értett a legnagyobb sztárok nyelvén is, és remekül kovácsolta egységbe a Ciudad Real (később Atlético Madrid) egóit. Az eredmény: 2005 és 2013 között három BL-serleg, négy spanyol bajnoki cím, négy Király-kupa-elsőség. Mindezt egy olyan házon belüli riválissal szemben, mint a Barcelona.

A katalánokkal való szembenállás vitán felül meghatározta edzői pályájának első évtizedét. Nagy port kavart nyilatkozatában így vallott erről: „Gyűlölöm a Barcát. Ilyen egyszerű. De ez csak a sportban értelmezhető gyűlölet, nem az embereknek szól. A csapatot magát tisztelem, az egyetlen dolog a spanyol kézilabdában, ami állandó. A Teka, a Bidasoa, a Ciudad Real és a Portland mind eltűntek, ez a klub viszont mindig megmaradt. A Barca a nagy rivális, amely jobbá tesz, ha nyersz. Sajnálnám, ha nem lenne egy ilyen riválisunk” – mondta évekkel ezelőtt az El País című lapnak egy interjúban, hogy aztán egy másik interjúban tovább árnyalja saját korábbi mondatait.

„Mérges voltam az El País újságírójára, amiért főcímbe tette azt, hogy »utálom a Barcelonát«. Ezt mondtam, igen, de azzal magyaráztam, hogy az volt minden idők legjobb csapata és az én gyűlöletem a legnagyobb bók. Ők a legjobb ellenfél. Ők okozhatják számomra a legnagyobb fájdalmat.”

A már-már klasszikus méreteket öltő rivalizálást, most úgy tűnik, a gazdasági világválságot követő áthidalhatatlan spanyol sportfinanszírozási gondok 2013-ban örökre elfojtották, ami a kirgiz-spanyol szakemberben is mély nyomokat hagyott. „Mindenekelőtt azt szeretném, hogy a játékosok találjanak csapatot, hogy mindenkinek maradjon lehetősége a fejlődésre – mondta az Atlético megszűnésének bejelentése után közvetlenül. – Természetesen a legrosszabb a szurkolóinknak lesz. A klub eltűnése sokkal fájdalmasabb következményekkel jár majd, mint az elsőre látszik. A hiba a miénk volt, nem tudtuk megfelelően eladni a kézilabdát. Visszaadtam a szerződésemet, barátokat, politikai és gazdasági erőket mozgósítottam, de nem találtam megoldást. Én is hibásnak érzem magam. Ha tehetném, megvásárolnám a klubot. Hogy mi lesz velem, azt még nem tudom, ha ki kell hagynom egy évet, kihagyok. Vihar van a fejemben, most nyugalomra van szükségem.”

Talant Dujsebajev az Atlético csődbe jutása óta hektikus másfél éven van túl, fél év állásnélküliség után januárban váratlanul a Kielcénél vállalt munkát, ahol a helyi legenda, Bogdan Wenta helyére került, ám a nagy várakozás, a bizonyítási kényszer mintha a vártnál több feszültséget szült volna egyébként is heves vérmérsékletében. Minden korábbinál nagyobb visszhangot kaptak a balhéi, pedig már korábban is fordult elő vele például, hogy a bírók elleni tiltakozásul – rengeteg kritikát kiváltva – ideiglenesen lehívta csapatát a pályáról egy rangadón. Márciusban a Rhein-Neckar Löwen akkori trénerét, a jelenlegi dán kapitány Gudmundur Gudmundssont vágta gyomron, nem sokkal később pedig a spanyol kapitánnyal, a Wisla Plockot is irányító Manolo Cadenasszal került összetűzésbe, amiért ugyancsak súlyos büntetést kapott.

A magyar kispaddal nem fog csökkenni kihívásai száma, remélhetőleg azonban eredményességének kiegyensúlyozottságát nem sínyli meg feladatainak sokasága.

A cikkben idézett nyilatkozatok forrása: El País, El Confidencial, jotdown.es, Marca.

Dujsebajev: Azonnali eredmény kell!