„Számomra Görbicz Anita a legjobb játékos” - vallja a győri kézisek új irányítója

– Hogy érzi, sikerült már beilleszkednie a csapatba?
– Otthonosabban érzem magam, mint júliusban, amikor megkezdtük a felkészülést – mondta a Nemzeti Sport Online-nak Macarena Aguilar, a Győri Audi ETO újonnan igazolt 29 éves spanyol irányítója. – De még időre van szükségem, hogy megismerjem a csapattársaimat és a taktikai elemeket. Fizikailag sem vagyok még a legjobb állapotban, ráadásul ideérkezésem után kiújult egy korábbi fájdalmam, így nem tudtam teljes értékű munkát végezni. Szóval fogok még ennél jobban is játszani.

– Különleges lehet egy poszton szerepelni Görbicz Anitával.
– Mit is mondhatnék? Számomra ő a legjobb játékos, mindig is felnéztem rá. Néhány éve még csak kívülről figyeltem a játékát, és próbáltam ellesni a mozdulatait. Most pedig az edzéseken testközelből is látom, mire képes, tényleg különleges érzés.

– Mekkora váltás a karrierjében, hogy a kétszeres BL-győzteshez igazolt?
– Meg kell birkóznom a nagy elvárásokkal, nyilván sokan már arra gondolnak, hogy a csapat sorozatban harmadszor is megnyeri a trófeát. De nekünk lépésről lépésre kell haladnunk, ezért is fontosak a mostanihoz hasonló felkészülési meccsek, amelyeken erős ellenfelek ellen gyakorolhatunk, és lemérhetjük, hol tartunk. Nekem is nagy szükségem van ezekre a meccsekre a beilleszkedéshez.

– Hogyan fogadta, amikor Ambros Martín megkereste azzal, nincs-e kedve Győrbe jönni?
– Nagyon meglepődtem. Idén márciusban történt, éppen négy-öt nappal előtte döntöttem el, hogy elhagyom a Randerst és Dániát. Arról még fogalmam sem volt, hol folytatom, csak azt tudtam, onnan eljövök. Aztán hívott Ambros, és elmondta a győri lehetőséget. Sokat nem kellett gondolkodnom rajta, azonnal rávágtam, hogy szívesen jövök. Nagy lehetőség, hogy együtt játszhatok a világ legjobb játékosaival.

– Volt már ideje megismerni a várost?
– Szép emlékeim voltak a városról, mert korábban már játszottam itt. De az igazat megvallva, nem sok szabadidőm volt eddig. Sokat edzünk, utána pedig általában hazamegyek, mivel olyan fáradt vagyok, hogy inkább pihenni szeretnék. Felfedeztem már néhány kellemes helyet a többiekkel, ahová be lehet ülni egy kávéra. Ha van egy szabad délutánunk, gyakran bemegyünk a belvárosba is vacsorázni. A legtöbb időt Jelenával és Vesnával töltöm a csapatból. Nereát [Nerea Pena, az FTC spanyol légiósa – a szerk.] is gyakran meglátogatom Budapesten, Spanyolországban ő volt a legjobb barátnőm, és most szerencsére közel vagyunk egymáshoz. Mielőtt Győrbe érkeztem volna, Nerea is azt mondta, hogy nem fogom megbánni.

– Ha visszaugrunk az időben, mindig is egyértelmű volt, hogy a kézilabdát választja?
– A szülővárosomban, Bolanos de Calatravában nem létezett más sportág. Kilenc éves lehettem, amikor egy nap a barátaimmal az utcán lógtunk, és én még nem akartam hazamenni, egyikük pedig elhívott kézilabdázni. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de addig győzködtek, amíg kötélnek álltam. Az első edzés rögtön megfogott, nagyon megtetszett a játék. A korai időszakban is irányítóként kezdtem játszani, néha be kellett vállalnom a Valenciában a jobbátlövő posztot is, amit senki nem szeretett. Később többször is szerepet kaptam átlövőként, főleg a jobb oldalon az Itxakóban vagy a válogatottban.

– Említette az első profi klubját, a Valenciát, amellyel nyolc év alatt spanyol szinten mindent megnyert, a Bajnokok Ligájában pedig döntőig jutott. Meséljen kicsit erről az időszakról!
– Ezalatt a nyolc év alatt mindent megtanultam a kézilabdáról, amit csak lehetséges. Az akkori legjobb spanyol játékosokkal szerepelhettem együtt, fiatal kézilabdázóként ez sokat jelentett. Az edzőnknek, Cristina Mayónak is rengeteget köszönhetek, nála tanultam meg, hogyan mozogjak labda nélkül. Kétezer-négyben átköltöztünk Saguntóba, a klub ugyanaz volt, csak a város változott.

– Kétezer-kilencben jött a váltás, amikor az Itxakóba igazolt, ahol már együtt dolgozhatott Ambros Martínnal.
– Nem elsősorban anyagi megfontolásból döntöttem, ugyanis nézeteltérésem támadt az edzővel. Ezenkívül azt vallom, ha sokáig vagy egy helyen, eljön az a pont, amikor már nem tudsz megújulni, és tovább kell lépned. Nekem ekkor jött el ez a pillanat. Emlékszem, a válogatottal készültünk a Mediterrán Játékokra, a társaim pedig hiába kérdeztek, nem tudtam megmondani nekik, hol folytatom. Két-három nappal a felkészülés kezdete előtt írtam alá az Itxakóhoz. Nem hatottak számomra újdonságként Ambros módszerei, mert a játékostársaim előtte már meséltek róla. Nagyon szép emlékeket őrzök erről a három évről, összetartó társaság jött össze, én pedig még jobb, komplexebb játékossá tudtam válni, ezt a fontos lépést Ambrosnak köszönhetem.

– Nem kerülték el a súlyos sérülések, ráadásul ugyanazzal a térdével akadt gondja a Saguntóban és az Itxakóban is.
– Az első esetben még fiatal voltam, könnyebb volt végigcsinálni a rehabilitációt, és miután visszatértem, ugyanolyan voltam, mint a műtét előtt. Kétezer-tízben már az Itxako játékosaként ugyanaz a térdem sérült meg, ráadásul végül nyolc hónapot kellett kihagynom, mert nem éreztem jól magam, és egy második operációra is szükség volt. Három műtéttel és ilyen hosszú kihagyással a hátam mögött a testemnek sok idő kellett a visszatéréshez. A társaimtól sok biztatást kaptam, emlékszem, Raphaëlle Tervel a 2011-es győri BL-elődöntőnk előtt odajött hozzám, és azt mondta, »eljött a te időd, a csapatnak szüksége van rád, tudom, hogy nagyon jól fogsz játszani«. Nem tudom, mi történt velem, de ettől a pillanattól fogva jobb lett a térdem. Előtte már négy hónapja visszatértem a pályára, de nem éreztem túl komfortosan magam. Ekkor valami megváltozott, még most is előttem van a pillanat.

– Ez volt a legsikeresebb szezonja az Itxakóval, utána azonban kezdődtek az anyagi gondok.
– Nehéz volt, mert szerettük a várost, a csapatot, közel álltunk egymáshoz, barátok voltunk. Hiába tudtunk a pénzügyi gondokról, nem akartuk mindezt feladni. Sokan kérdezték, miért maradok, amikor nyolc hónapig nem kaptam fizetést. Ígérgettek nekünk, mi meg csak vártunk. További gondot jelentett, hogy kétezer-tizenkettőben előbb jött az olimpiai selejtező, majd a londoni játékok, így nem tehettük meg, hogy csapat nélkül maradjunk. Nagyon szerettünk volna részt venni az olimpián, ezért nem hagytuk ott az Itxakót a szezon közben, a nehézségek ellenére sem.

– Az olimpiai érem volt a legnagyobb sikere a válogatottal?
– Nem is csak a válogatottal, hanem az egész karrieremben. Semmivel sem összehasonlítható érzés részt venni egy olimpián. Aki nem tapasztalta meg, annak nem lehet ezt átadni. Nagyon közel voltunk a döntőbe jutáshoz, egy góllal maradtunk alul az elődöntőben Montenegróval szemben, de így is nagyon örültünk a bronzéremnek. Ráadásul a játékok után nagyobb figyelmet is kaptunk, többen elkezdték követni az eredményeinket.

– Az olimpia után Dánia felé vette az irányt.
– Valójában már áprilisban döntöttem a váltásról. Az Itxakóban történtek után az volt számomra a fontos, hogy olyan klubba igazoljak, amelynél stabilak a körülmények. Amikor megkeresett a Randers, nem vártam további ajánlatokra, egyből igent mondtam.

– A beszélgetés elején már érintette, hogy nagyon el akart jönni Dániából, ezek szerint csalódás volt az ott töltött időszak?
– Nem volt könnyű, az biztos. Az olimpia teljesen leszívta minden erőmet, ráadásul az első szezonomban háromszor is megsérültem. Ha a pozitív oldalát nézem, megismerkedtem egy másik kézilabda-kultúrával és életmóddal. Az első évben volt három-négy spanyol, akivel össze tudtam járni, de a második szezont már sokkal nehezebben éltem meg. Az utcák este kihaltak, az emberek sok mindent az otthonukban csináltak, decembertől márciusig már három órakor sötét volt. A családom és a barátom is mondta, hogy nem tölthetek ott még egy évet, mert a végén még megőrülök. A Dániában töltött két év alatt nagyon hiányoztak Ambros edzései, és ahogy felkészít minket a mérkőzésekre, mindent tud a kézilabdáról – ezért is örültem a megkeresésének.