Ancsint, Lékait, Miklert szerettük, de balátlövő nélkül nem megy

Lékai (a labdával) húzóember volt a csoportkörben, majd egy betegség visszavetette (Fotó: MTI)

„Ez a világverseny megmutatta, hogy a magyar kézilabdázás óriási erőfeszítéssel ott van a világ élvonalában és ott is marad. Tiszta szívvel gratulálok ehhez, hiszen ezt egy hihetetlenül erős mezőnyben tette" – mondta Mocsai Lajos szövetségi kapitány az osztrákok elleni találkozót követően.

Ha magunk akarnánk összefoglalni a számunkra véget ért Eb-t, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy megfeleltünk, de újra maradt hiányérzet. Megfeleltünk a hivatalos célkitűzésnek, sikerült bejutni a legjobb nyolc csapat közé, de maradt hiányérzet, mert a torna közben jelentkezett problémák ellenére is kiharcolhattuk volna a lehetőségét az ötödik helyért vívandó helyosztónak, ahol minden idők legjobb pozíciójáért indulhattunk volna harcba.

Az már a lebonyolítás sajátossága, hogy egy győzelemmel is be lehetett kerülni a nyolcba, azonban ha a meccsekre gondolunk, igazából csak az utolsó találkozó lógott ki a sorból. Kikaptunk az elődöntőbe jutottaktól, nagy küzdelemben döntetlent értünk el a két, szinte hazai pályán játszó északi csapattal, legyőztük a macedónokat, míg a legvégére kipukkadtunk, így kikaptunk az osztrákoktól. Maga a csoportból való továbbjutás hosszabb távon is meghatározó lehet, ugyanis így kiemeltek leszünk a vb-selejtezők sorsolásánál, a katari tornáról lehet kvalifikálni az olimpiai selejtezőkre.

Mocsai szerint ez az Eb rávilágított, hogy egy-egy játékos kivételével nincs olyan fiatal, aki hosszú távon átütő nemzetközi támogatást jelent a válogatottnak, éppen ezért úgy érzi, mindenképpen együtt kell tartani a jelenlegi keretet.

(JOBB) BALÁTLÖVŐK NÉLKÜL NEM MEGY

„Meg kell találnunk azokat a tartalékokat, amiből ezt a csapatot olyan szintre lehet hozni, amiből jó eredményt lehet kihozni" – mondta a kapitány. A válogatottra tekintve az Eb-n történtek mégis inkább pesszimistává tesznek minket, Rióig az alapok jók, bár az borítékolható, hogy a kijutás egyáltalán nem lesz sétagalopp. A kapuban Mikler és Tatai stabil pontnak tűnik, előbbinek ismét jó tornája volt, és gyakorlatilag egyértelművé tette, hogy ki lesz a válogatott első számú kapusa az elkövetkező években. A védekezést egész jól megoldotta a csapat, ahhoz képest, hogy a világ talán legjobban szervező hármas védője hiányzott, és jobbátlövőben sem lesz gond Nagy László visszatérésével, hiszen az látszik, hogy támadásban Ancsin képes a tehermentesítésére. Irányítóban jött a torna legkellemesebb meglepetése, hiszen Lékai vezérré lépett elő, eddigi legjobb tornáján van túl, így igazából nem érződött, hogy az önmagával is nagyot küzdőCsászár egy szinttel lejjebb adott teljesítményéből.

Pozitívum még, hogy beállósban Szöllősi továbbra is hasznosan és rendkívül pontosan dolgozik, így könnyen elképzelhető, hogy támadásban lassan átveszi a vezérfonalat Zubaitól, akinek erejét gyakran felőrli a védekezés, ám szükség van rá Schuch és Ilyés mellett. Szélen öt-hat játékos is pályázhat eljutni Rióba – talán Iváncsik Gergő helye a legbiztosabb –, és Szalafai szerepeltetése bizonyítja, hogy vannak rejtett tartalékaink (a nem is annyira elrejtett Iváncsik Tamásról nem is beszélve).

Ennél sokkal fontosabb kérdés ugyanakkor az, hogy miként tudunk előrelépni balátlövőben. Mert az Eb-n nyújtott egyértelműen kevés volt. Putics (9 gól/22 lövés) és Nagy Kornél (8/20) sem tudott vezérré előlépni, miközben Ilyés (3/5) ezúttal nem is nagyon jutott támadószerephez Dániában, nem csoda, hogy sokszor a Császár, Lékai irányítópáros együttes szerepeltetése jelentette a megoldást. Az elemző időszak egyik legfontosabb kérdése lehet, hogy az egy-egy meccsen – és a klubcsapatában általában – jó teljesítményre képes Putics, illetve Nagy Kornél miként tudna áttörést elérni, vagy esetleg mellettük/helyettük kik érdemesek nagyobb bizalomra – Zdolik pályán töltött 202 másodpercéből aligha lehet kiindulni.

NEM MINDEN KÍVÁNSÁGUNK TELJESÜLT

A kontinensviadal előtt bátorkodtunk három plusz egy kívánságot megfogalmazni a magyar csapattal szemben, eljött az értékelés ideje. Ancsin Gábort szerettük, jó volt az izlandiak elleni meccs is, de bőven van mit csiszolni.

1. Maradjon stabil a védekezés! – közepes

A magyar válogatott kapottgól-átlaga a vb-n 27.5 volt. Az elmúlt négy fontos tornán (a 2012-es Eb-n, majd az olimpiai kvalifikációs tornán és az ötkarikás játékokon, illetve a tavalyi vb-n) ennél jobb volt a magyar védelem teljesítménye, ám az várható volt, hogy Nagy László kiesésével ez a teljesítmény visszaesik, ugyanakkor alapvetően nem a hatosfalon múlt a szereplés, hiszen Mikler Roland megfelelő stabilitást nyújtott hátul. Mindössze a spanyoloktól kapott 34 gól tűnik soknak – még ha a világbajnokról is van szó –, az igazán fájó azonban, hogy az osztrákok elleni meccsen még viszonylag jó védekezéssel sem tudtuk ellensúlyozni a végére teljesen ötlettelenné váló támadójátékot.

2. Bátrabb szélsőket több indulással! – elégséges

Kezdjük az összehasonlítást magunkkal! Szélről bátrabbnak tűnt a magyar válogatott, mint a vb-n, és ezt a számok is alátámasztják. Különösen Iváncsik Gergőre igaz ez (lövés szélről/gól: 10/15), az ő esetében és összességében is elmondható azonban, hogy a pontossággal akad probléma (emlékezhetünk például Vadkerti ejtésére az osztrákok elleni meccs utolsó perceiben), a dánok például nyolc szélsőkísérlettel kevesebből dobtak ugyanannyi gólt, mint mi. Örömteli, hogy Szalafai Gábor élete első nagy tornáján (7/9) egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek, szélről például jobban teljesített, mint poszttársa, Gulyás Péter (3/6). Igaz, Gulyás az átlövéseivel (5/9) és a befutásaival (2/2) sokat hozzáadott a támadójátékhoz (emlékezhetünk, Lékai Izlandnak lőtt utolsó góljánál is hasznosan ténykedett), összességében nem érződött, hogy az előző tornák állandó szereplője, Harsányi Gergely hiányzik. A nagyobb baj, hogy indulásokban nem tudott fejlődni a csapat, hiába a sokszor jó védekezés. Általános tendencia ugyan, hogy arányaiban csökkent az indulások száma az Eb-n, de a lengyelek például látványosan előre tudtak lépni ebben a fázisban, még ha ehhez jócskán hozzájárultak az ellenük teljes apátiába süllyedő svédek.

3. Sok-sok Ancsin-gólt! – jó

Kívántuk ezt Nagy László hiánya és a balátlövők elmúlt évekbeli gyatrább teljesítménye miatt is, és ezen a ponton voltunk a leginkább elégedettek. Ancsin 19 gólt (3.8-as átlag) szerzett az Eb-n, ami lehetne több, de Lékai Máté mellett így is ő volt a legeredményesebb akcióból a mieink közül, pedig egy meccsel kevesebbet játszott a többieknél. A heteseket is dobáló Császár mellett ő próbálkozott a legtöbbet kapura lövéssel (19/36, 53 %), azaz a vállalkozókedvvel és a pontossággal sem volt különösebb probléma, főleg ha nem számítjuk a spanyolok elleni betlit (1/7), de azt hamar feledtette az Izland elleni kiemelkedő teljesítmény (7/8). A legjobb átlövőnk volt, és lesz még jobb is!

+1. Megint mutassuk meg Izlandnak! – közepes

Megmutattuk – és mégsem. Az északiak lassan-lassan valóban mumusként tekinthetnek a mieinkre – vagy csak Lékaira? –, az ellenük szerzett egy pont valóban győzelemmel ért fel, hiszen amúgy Norvégia ellen is kevés lett volna a döntetlen. Azonban sajnos – és újra ide lyukadunk ki – az osztrákok elleni meccs felülírta az izlandit is, hiszen így esélyünk sem volt megelőzni a tabellán a „szigetlakókat”, akik kétségkívül erős háttérbázissal rendelkeznek. Kár érte!

ÚJRATÖLTÉS: HELYÜNK A VILÁGBAN

Hogy mennyire erős a férfikézilabda-mezőny és lett egyre kiegyenlítettebb, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a németek lemaradása az olimpiáról, illetve a kontinensviadalról. Az elmúlt években – Mocsai Lajos kapitánysága alatt az Eb-selejtezők kezdetéig – a magyar válogatott üde színfolt volt, hiszen a korszak „nagy négyesének" tekinthető francia, dán, spanyol, horvát kvartett tagjai mellett tétmérkőzésen csak az izlandiaktól, a svédektől és a szlovénoktól kapott ki, illetve a 2013-as vb-selejtező visszavágóján Norvégiától, ám az belefért, így is simán jutott tovább.

Vagyis az úgymond „kötelezőket" rendre hozni tudta a csapat. A válogatottnak ez a kiegyensúlyozottsága azonban megtört az idei Eb selejtezőin, majd a tornán. A szlovákoktól a kvalifikáció során elszenvedett vereséget még rá lehet fogni arra, hogy annak a fellépésnek már nem volt tétje (bár a hazai pálya és a korábbi, lettek elleni döntetlen is árnyékot vet az összképre), ám az tény, hogy a magyar válogatott 2010 óta nem veszített tétmeccsen olyan riválissal szemben, amely annyira „aluljegyzett" volt, mint most Ausztria.

Igaz, az osztrákok sokat fejlődtek az elmúlt években, jól gazdálkodnak a honosítottakkal, és kilenc játékosuk is Németországban edződik, azaz hozzá vannak szokva a sorozatterheléshez. Hogy az Eb-n elért eredményük egy fejlődés látványos állomása, vagy egyszeri és kifutott teljesítmény, az idő majd eldönti. Ahogy azt is, hogy a mieink ezzel leszálló ágba kerültek-e. Csak remélni tudjuk, hogy az utolsó meccsen tapasztalt fizikai és mentális fáradtság ideiglenes volt, talán a '84–85-ös évjáratnak lesz még igazán nagy dobása, s az Eb nem azt jelzi, hogy valami általánosságban megfáradt a csapatban. Mert ugyan a célkitűzés teljesítése, a 8. hely azt mutatja, továbbra is a közvetlen élmezőny mögött a helyünk, az 1–2–3-as Eb-mérleg, és különösen az egyetlen győzelem borúlátásra ad okot. Ahogy Zubai Szabolcs fogalmazott, sokat rombolt az osztrákok elleni meccsel a csapat, és ezt kénytelen lesz magával cipelni a vb-selejtezőkig.

VAN HIÁNYÉRZET A KÉZISZÖVETSÉG ELNÖKÉBEN