Lekics: Az egész csapat sokkot kapott a BL-diadaltól

– Mintha be lenne rekedve.
– Csodálkozik? Most az ünneplésnek van itt az ideje, úgyhogy ünnepelünk is becsülettel – van mit. Én például a Magyar Kupa döntője előtt még tartok egy kis szünetet a mulatozásban, de aztán hazamegyek Szerbiába, és folytatom. El sem lehet mesélni ezt a boldogságot.

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldőlt, hogy megnyerik? Az utolsó percben vitte a labdát keresztbe, fellökték, hetest kapott, fogta a fejét, ingatta is, miközben visszasétált – nem is látta a hétméterest...
– Akkor már nem is érdekelt a meccs. Életem legcsodálatosabb egy perce volt a lefújásig, pedig egy jó részére vissza sem tudok emlékezni, a hatalmas boldogságtól egyszerűen kiesett az emlékeim közül. Utána is csak tébláboltunk, az egész csapat sokkot kapott. Nem is tudtuk, hogyan kellene ünnepelnünk, hogy mit kell tenni ilyen helyzetben, azt sem tudtuk, hol vagyunk. Mintha kilőttek volna minket az űrbe vagy más dimenzióba kerültünk volna. Különleges, felejthetetlen érzés volt. Lehet, hogy fogunk még trófeákat nyerni, de ez volt az első – egyszeri és megismételhetetlen.

– Az aranyérem?
– Nálam, mindig nálam. A családom el akarta vinni Szerbiába, de szó sem lehetett róla. Már csak a kupát kell ellopnom mellé valahogy.

– Az nehéz darab, nem lesz könnyű elemelnie.
– Tudom, de azért edzettem kőkeményen az egész szezonban, hogy most egy óvatlan pillanatban el tudjak futni vele. Kellően ki vagyok gyúrva hozzá...

– Mennyivel felszabadultabban viccelődik most, mint mondjuk egy hete.
– Á, az egész csapat úgy vigyorog folyamatosan, mint akiknek valami baj van az arcával, és úgy maradt. Élvezzük, imádjuk ezt a helyzetet.

– Nagy megkönnyebbülés volt a győzelem?
– Az biztos, pedig én még csak nem is voltam nagyon ideges. Az első mérkőzés után azt mondtam magamnak, Andrea, nincs mit izgulnod, mert most jött el a ti időtök. Az egész csapat megérett erre a győzelemre a tavalyi döntő után, az épphogy megnyert elődöntő után. Megtanultuk, milyen hibákat nem szabad elkövetnünk többet, megértettük, hogy előnyben sem dőlhetünk hátra, hogy hajtani kell, koncentrálni – szóval éreztem, hogy nem lehet bajunk. A magyar játékosoknak viszont sokkal nehezebb lehetett: mi, légiósok szerencsére nem forgatjuk az újságokat, keveset értünk abból, amit beszélnek hozzánk, de nekik nem lehetett könnyű, hogy a csapból is a hét elvesztett döntő folyt, és úton-útfélen azzal állították meg őket: „Ugye, most már megnyeritek?" De megnyertük, és igazán megérdemeltük, most pedig miénk a legboldogabb női csapat a világon!