Páratlan pályafutás hollywoodi befejezéssel: Pálinger-portré

Olimpiai és világbajnoki ezüstérem, Európa-bajnoki arany, Eb- és vb-bronz, BL-ben és EHF-kupában elért 2. hely, nyolc magyar bajnoki elsőség, hét Magyar Kupa-siker, szlovén bajnoki cím és kupagyőzelem. Három Év játékosa-díj, 253 válogatott mérkőzés.

Pálinger Katalin pályafutása sikerekben, címekben elbeszélve.

Tekintélyes.

Mondhatnánk: ilyen az, amikor a ritka tehetség kivételes szorgalommal párosul. Pálinger Katalin korszakának egész világon meghatározó kapusaként vonul vissza, és amire alighanem a leginkább büszke lehet: olyan játékosként, aki a parketten és azon kívüli személyiségével, kisugárzásával is méltó arra, hogy minden feltörekvő fiatal elé példaképként állítsák.

Példaértékű pályafutás az övé, amelyet kezdettől áthat az alázat és a tudatosság. Hihetetlen, hogy Pálinger régebben adott interjúit visszaolvasva mennyire kirajzolódik tudatosan tervezett pályafutása: már évekkel ezelőtti szavaiból kitűnik, hogy 2012 nyara lehet, lesz az az időpont, amikor abbahagyja a játékot.

A nagy álom, a visszavonulás a Bajnokok Ligája-serleggel vagy az újabb olimpiai éremmel ugyan nem jött össze számára, a pályafutása mégis kerek, egész – ő ezekért a célokért aligha tehetett volna többet.

„Márpedig én úgy vagyok vele, hogy valamiben a világ második legjobbjának lenni már valami. Székely Éva könyve, a Sírni csak a győztesnek szabad annak idején nagy hatással volt rám. Talán ezért is tudok örülni a második, harmadik vagy éppen az ötödik helynek is” – mondta még 2010 márciusában a Nemzeti Sport Magazinnak már annak tudatában, hogy két és fél évvel később felhagy a profi sporttal.

Tudatosság, realizmus, maximalizmus, alázat. A mosonmagyaróvári születésű lány nem csak gyerekként, majd feltörekvő ifistaként tűnt ki hozzáállásával, hanem egész pályafutása során. Nincs olyan mélyinterjú, hosszabb anyag pályafutásáról, amelyben elfelejtené megemlíteni szülei áldozatkészségét, illetve nevelőedzői, Róth Kálmán és Takács Miklós nevét, akiknek a segítségével megtette első kézilabdás lépéseit a Balázs Béla Általános Iskolában. Kortársaihoz képest kitűnt magasságával – vagy legalábbis ő nyújtózott a legjobban, amikor feltették a kérdést, ki akar a kapuba állni –, így került a háló elé, majd kitűnt ügyességével is, így maradt ott évtizedekre...

Nincs még 17 éves, de már véd az NB I-ben: a Szekszárd ellen mutatkozik be abban a győri kapuban, amelyben „váltótársát”, Hoffmann Beát kislányként tátott szájjal nézte. Mindössze bő tíz perc lehetőséget kap, de ezalatt véd mindent – hetest, átlövést, ziccert.

Nincs még 20, amikor 1997. augusztus 22-én, a Románia elleni mérkőzésen bemutatkozik a válogatottban. Ez az év egyébként is az áttörést jelenti nála, mert bár az elefántcsontparti junior-vb-n neki és társainak nem jön ki jól a lépés – pedig nem lehetett rossz az együttes: Siti Eszter, Lőwy Dóra, Nagy Krisztina, Kenyeres Fanni és Ferling Bernadett is ott volt a csapatban, mégis Pálinger a mezőny legjobbja… –, ám már ebben az évben ott lehet élete első nagy felnőtt világeseményén, a németországi világbajnokságon.

Az 1998-as Európa-bajnokságon már az ő vállát nyomja minden teher, amikor Farkas Andreának eltörik az ujja az osztrákok elleni bronzmeccs előtt – de bravúrok sorával megoldja a feladatot.

Ettől kezdve állandó tagja a válogatottnak, és gyakorlatilag kirobbanthatatlan onnét. A 2000-es olimpiai keretbe kerülésért óriási harc folyik a válogatottnál – emlékezzünk csak Lőwy Dóra és Kirsner Erika „versenyfutására” –, de az ő helye biztos. A döntőben ugyanakkor nem osztanak neki szerepet, így talán könnyebb is feldolgoznia a finálé drámai fordulatát, pláne hogy az év végén aranyat is ünnepelhet az Európa-bajnokságon.

A kontinensviadalon már ő az első számú kapus, hozzá is teszi a maga oroszlánrészét, így vezérletével 35 év után újra világversenyt nyer a nemzeti csapat – mindezt csak néhány nappal a 22. születésnapja után.

Hazatérve mégsem ünnepli őt mindenki felhőtlenül, hiszen az év két nagy világeseménye között klubot vált: az egy évvel korábban BL-győzelmet szerző Dunaferr több perspektívát kínál, s ezt Győrben néhányan nehezen emésztik meg. Amikor 2007-ben visszatér a kisalföldiekhez, nem is fogadja őt mindenki kitörő lelkesedéssel, de aztán ahogy az lenni szokott, a védésekkel párhuzamosan csitulnak el a Pálinger-ellenes hangok.

Az eredményesség és a fejlődés szempontjából azonban a klubváltás jó döntésnek bizonyul: a dunaújvárosiaknál töltött bő öt éves útját három bajnoki cím, két Magyar Kupa-győzelem és egy EHF-kupa-ezüst kövezi.

Legemlékezetesebb mérkőzései mégis inkább a válogatotthoz kötődnek: a 2003-as horvátországi vb-n talán élete legjobb formájában véd (általános megdöbbenésre mégsem került be az All Star-csapatba), ám a döntőt nagy előnyről ismét nem sikerül lezárnia a csapatnak. Pálinger fantasztikusan véd a fináléban – annak ellenére, hogy 39 fokos lázzal vállalja a mérkőzést –, ám az időn túli hétméterest ő sem tudja hárítani, társaiból pedig a hosszabbításra teljesen elfogy az erő és a hit.

Ekkor már nem csak klubjában vezéregyéniség, hanem a Mocsai-csapatban is. Az athéni olimpiára nagy reményekkel utazik a válogatottal, ám a csoportkör után ismét jönnek a franciák, és a torna vízválasztó mérkőzésén, a negyeddöntőben ismét ők örülhetnek. Vigaszdíjként ismét jön az év végi, ezúttal hazai Eb és egy bronzérem – immár Kis Szilárddal a kispadon –, ami azzal együtt is szép emlék, hogy az olimpiáról amúgy lemaradt, de aztán valóságos aranykorszakot nyitó Norvégia ellen pályafutása egyik legkiszolgáltatottabb meccsét élheti át főhősünk a 15 gólos vereség alkalmával.

Nehéz időszak következik számára, 2005 fájdalmas nyomokat hagy a lelkében: ő is csapattársát veszíti el a Kulcsár Anitát ért tragédiában. Talán nem véletlen, hogy ekkor érzi már annyira a környezetváltozás szükségszerűségét, hogy harmadjára – korábban hívja a Viborg és a Slagelse is – igent mond egy dán klub kérésére, és elfogadja az FC Köbenhavn ajánlatát. A búcsú az egész idényhez hasonlóan keserűre sikerül, miután a Dunaferr a Magyar Kupát és a bajnokságot is elveszíti, s a váltáshoz fűzött reményei sem igazán „jönnek be”: bár Dániába igazolását később sem tartja rossz döntésnek, édesapja betegsége, majd halála miatt érthető mód – életében talán először – nem a kézilabda szerepel az előtérben.

Egy év után közelebb is költözik Magyarországhoz: a Krim Ljubljanában viszonylag kényelmes helyzete van, hiszen gyakorlatilag csak a Bajnokok Ligája-meccsekre kell koncentrálnia. A „természetes” szlovén bajnoki cím és kupasiker nem is igazán elégíti ki Pálinger sikeréhségét, és 2007 nyarán úgy dönt, enged a hívásnak, és „hazatér” Győrbe.

A válogatottban eközben 2004 óta csapatkapitányként vezeti a magyar lányokat. Az utolsó nagy siker a 2005-ös szentpétervári bronzérem, illetve a pekingi olimpia negyedik helye, ám emellett igazán büszke lehet rá, hogy 1997 és 2007 között sorozatban hat vb-n képviseli a magyar nemzeti színeket. 2009-ben már nem vállalja az év végi kínai fáradalmakat, ám két évvel később még megpróbál segíteni a vb-részvétel (és a 2012-es olimpia) kiharcolásában – megint csak nem rajta múlik a siker.

Második győri korszakát pedig aligha kell különösebben ecsetelni: visszatérése után minden fronton uralkodik klubjával, kupái, serlegei zöme ekkor kerül nevelőcsapata vitrinjébe. És ugyan az igazán nagy csattanó a BL-ben csak nem akar összejönni a vágyva vágyott diadallal, tesz róla, hogy visszavonulása emlékezetes legyen, hiszen utolsó meccse utolsó momentumaként időn túli hetest véd.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva.