Vb-hangoló 1.: Kis kézi-történeti lecke

 
TIZENHÉT RÉSZVÉTEL

A női kézilabda-világbajnokságok 1957 óta íródó történetében a mostani a második olyan vb, amelyet nem Európában rendeznek meg. Az első az 1990-es dél-koreai világbajnokság volt, amelyről nem hiába van kevés emlékünk, hiszen az volt az egyetlen világesemény, amelyen a magyar női kézilabda-válogatott nem vett részt. (2011-ben újabb kontinenst hódít majd meg a kézilabda: Brazília révén Dél-Amerika először ad helyszínt kézilabda-vb-nek).

A mezőnyben mindössze egyetlen olyan ország van, amely az összes eddigi világbajnokságon részt vett: Románia. Keleti szomszédunkat azonban eredményességben jóval felülmúljuk: kilenc dobogós helyezéssel Magyarország – az oroszokkal együtt (természetesen a Szovjetunió eredményeit is beleszámítva) – a legsikeresebb nemzetnek számít, még ha válogatottunknak eddig „csak” egyszer, 1965-ben sikerült a csúcsra érni.

MAGYAR SIKEREK

1965-ben a Török Bódog irányította válogatott aranyérme nemcsak az elért eredmények miatt volt jelentős, a sportág magyarországi fejlődése is nagy lendületet vett azzal, hogy a mieink – Jugoszlávia 5:3-as legyőzésével – a csúcsra értek.

A siker után 1982-ig a magyar válogatott mindegyik világbajnokságon az első négy között végzett (’82-ben ezüstérmet szerzett), azt követően azonban jött „tíz szűk esztendő” (pontosabban tizenkettő), és három vb, amelyek közül kettő a „felejthető” kategóriába sorolható a maga nyolcadik (1986) és hetedik helyével (1993), míg a már fentebb említett 1990-es eseményen részt sem vehetett a magyar csapat.

Az 1995-ös hazai rendezésű vb, illetve az ott elért második hely azonban fordulatot hozott, és Laurencz László vezetésével ismét a világ élvonalába került a válogatott, amelynek legutóbb két sikere – a 2003-ban elért második hely és a 2005-ös bronzérem – többségünk emlékezetében a mai napig élénken él.

Az 1995-ben hazai pályán döntőbe jutó, a finálét viszont már Bécsújhelyen Dél-Koreával szemben elvesztő válogatott keretét olyan korszakos egyéniségek alkották, mint Meksz Anikó, Erdős Éva, Kocsis Erzsébet, Kökény Bea, Németh Helga, Farkas Ágnes, Pádár Ildikó vagy éppen a jelenlegi szövetségi kapitány, Mátéfi Eszter.

A 2003-ban Zágrábban ezüstérmes csapat a sydneyi olimpián szintén második helyig jutó válogatott kulcsjátékosaira épült. Mocsai Lajos válogatottjában e két eseményen egyaránt ott volt Pálinger Katalin, Pigniczki Krisztina, Radulovics Bojana, Farkas Ágnes és Kulcsár Anita, ám az „újak” közül Ferling Bernadett, Mehlmann Ibolya, Tóth Tímea és Görbicz Anita is sokat tett azért, hogy Horvátországban egészen a fináléig meneteljen a csapat. A 2005-ös vb-n bronzig jutó, Németh András irányította együttesben már – Pálingerrel és Vérten Orsolyával együtt – egyértelműen az utóbbiak vitték a prímet.

ÉSZAKI ELŐRETÖRÉS

Az 1990-es évek elejétől, a Szovjetunió felbomlásával figyelhető meg az észak-európai válogatottak, pontosabban a dánok és a norvégok előretörése. Az 1993 és 2001 között rendezett öt vb-n e két ország legjobbjai hétszer végeztek a dobogón, a „dán dinamitok” 1997-ben, a norvégok két évvel később triumfáltak. Az 1994 óta megrendezésre kerülő Európa-bajnokságokat egyenesen uralják a skandinávok: a 2000-es, magyar győzelemmel záruló kontinensviadal volt az egyetlen, ahol nem az északiak örülhettek végső sikernek.

A két válogatott játékfelfogása a sportág egészére is óriási hatással volt, mind inkább a gyors és technikás kézilabda került előtérbe, és ugyan a dánok az elmúlt években némelyest visszaestek, a norvégok Kínában is favoritnak számítanak.

AZ OROSZ MEDVE FELTÁMADÁSA

Általánosságban elmondható, hogy az elmúlt évtizedben sokkal kiegyensúlyozottabb lett a mezőny. Dél-Koreát leszámítva korábban nem voltak olyan Európán kívüli válogatottak, amelyek meglephették az élmezőnyt. Elég azonban az angolaiak – számunkra különösen emlékezetes... – két évvel ezelőtti hetedik helyére és a brazilok mind meglepőbb győzelmeire gondolni, és megállapítható: egy-egy nagy tornán ma már szinte nincs előre lefutott mérkőzés.

Az elmúlt négy világbajnokság végjátékára a hatalmas erőtartalékokkal rendelkező orosz válogatott fölénye volt jellemző. Ugyan a „szbornaja” nem mindig tűnt egyértelmű favoritnak, ám Jevgenyij Trefilov irányításával (ő 1999 decemberében vette át a csapatot) háromszor – 2001-ben, 2005-ben, majd 2007-ben – is aranyérmes lett. A Trefilov-csapat most is az esélyesek között van, ám az olimpiai bajnok Norvégia visszavágna a két évvel ezelőtt elvesztett döntőért, a világkupagyőztes Románia pedig nagyon fogadkozik. Mindezekről azonban később...