Sterbik: Ha nem a Ciudad a vetélytársa, biztosan elődöntős a Veszprém

A férfi Bajnokok Ligája-fináléban tavaly és az idén is a német Kielt győzte le Sterbik Árpád kapus spanyol együttese, a Ciudad Real. A világ legerősebb klubcsapatát fényesen megünnepelték a város vezetői, a szurkolók és a szponzorok, a játékosok pedig elköszöntek egymástól. Ki-ki ment hazája válogatottjába vagy megkezdte nyári szabadságát.

– A BL-döntőben nem látszott fáradtnak, mégis biztosak vagyunk benne, hogy a nehéz idény után jól fog esni a hosszabb pihenő, a nyári szabadság.
– Tényleg nagyon vártam az évad végét – mondta Sterbik –, mert ekkor következtek a legfontosabb mérkőzéseink, és tudtam, ezek után minden fáradtságot, fájdalmat kipihenhetek, elfelejthetek. Persze más lenne a hangulatom, ha nem sikert sikerre halmozva fejezzük be a szezont. Így viszont ünnepléssel, pompás légkörben, elégedetten váltunk el egymástól. Legközelebb edzésen augusztus harmadikán találkozunk.

– Ez azt jelenti, hogy edzésen kívül azért összejönnek?
– Néhányan a csapatból már nem csupán játékostársak, hanem barátok is. A Ciudad sikereinek talán éppen ez az egyik titka. Persze, s ezt mindenki tudja, kitűnően képzett kézilabdázók sokasága alkotja a keretünket, de ebből még nem következne, hogy a sok prímás zenekarrá áll össze. Pedig nálunk ez történt Talant Dusebajev edző keze alatt.

– Említette, hogy a legfontosabb meccsek a végére maradtak. A Kiel elleni BL-döntő első meccsét követően néhányan mégis azt mondták, sőt a lapokban is azt lehetett olvasni, hogy a Ciudad aligha tudja ledolgozni az ötgólos hátrányt...
– Ami aztán a visszavágón a második félidőben már kilencre hízott... Csakhogy mi ekkor, húsz perccel a vége előtt is éreztük, nincs veszve a döntő.

– Ugye nem akarja elhitetni velünk, hogy mínusz kilencnél fogadott volna a Ciudad BL-győzelmére?
– De igen. Maximálisan bíztam társaimban, és tudtam, rajtam is sok múlik.

– Az olimpiai és világbajnok Thierry Omeyer, a németek francia kapusa is szenzációsan védett, s úgy látszott, az önök párharca döntően befolyásolta a visszavágó menetét.
– Ne tűnjön szerénytelenségnek, de az újságíróknak már a meccs előtt azt mondtam, hogy a kapusok napi formája döntő lehet. És nem csak Omeyerre meg magamra, hanem a rutinos társamra, Javier Hombradosra is gondoltam, mert nem tudhattam, melyikünkben bízik majd jobban Dusebajev mester. Általában megosztjuk egymás között a meccseket, egy-egy félidőt védünk.

– Ezúttal más volt a forgatókönyv.
– Igen, mert edzőnk a meccs elején és a végén küldött engem a kapuba. Közben figyeltem Omeyert, s azt éreztem a játékán, hogy belefáradt a fináléba.

– Az utolsó húsz percet 17–7-re megnyerte a Ciudad, s összesítésben egy góllal megvédte BL-elsőségét.
– Ez nem csupán jól hangzik, hanem szenzációs élmény is volt.

– A németeknek meg iszonyú kudarc.
– Nem nagyon sajnáltam őket, mert az én szememben megint elbizakodottnak látszottak. Tavaly a döntőben nyertek nálunk, s a visszavágó előtt már készültek az ünneplésre. Az idén hasonló eset történt, az első meccset Kielben öttel megnyerték, s olyan magabiztosan jöttek hozzánk, hogy már lefoglaltak egy szállodát az ünneplésre Mallorcán. Végül elutaztak a szigetre, s azt mondták, a klubból távozó játékosok búcsúztatására foglalták a hotelt. Hát persze...

– Hogyan búcsúzott el a szabadságra menő csapattól Dusebajev edző?
– Elégedett volt, de ő sose viszi túlzásba a dicséretet. Mi azonban tudjuk, a lelke mélyén nagyon boldog volt, mert mindannyiunkhoz volt egy-két jó szava. Neki köszönhetjük azt a kivételes hozzáállást, mentalitást és motivációt, amely a Ciudadot többször vesztett állásból is győzelemre segítette. Elég, ha a veszprémi negyeddöntőnkre utalok, amelyet elvesztettünk, mégis továbbjutottunk. Pedig egykori magyar együttesem nagyon kitett magáért, s ha nem a Ciudad a vetélytársa, biztosan elődöntőbe jut.

– Nem lesz kár, hogy nem marad együtt ez a Ciudad?
– A csapat gerince marad, de szinte törvényszerű, hogy kisebb változások minden csapatban bekövetkeznek az évad végén. A most visszaesett Celjébe távozik, vagyis hazatér a szlovén Uros Zorman és Ales Pajovics, a Füchse Berlinbe szerződött a dán Torsten Laen, a német Löwenben folytathatja az izlandi Olafur Stefansson, míg a visszavonuláson gondolkodik a kubai-spanyol Rolando Urios-Fonseca, a Veszprém egykori beállósa, aki ezen a poszton talán a világ legjobbja.

– Ez mégis nagy érvágásnak látszik...
– Ahhoz képest nem, ami más élklubokban történik. A távozók helyére érkezők pedig szintén kitűnő játékosok. A Leónből jön a beállós Julen Aguinagalde, a Csehovszki Medvegyiből pedig a szintén beállós Jegor Jevdokimov.

– Ennyi?
– Egyelőre ezt jelentették be.

– Hallottunk híreket arról, hogy a Ciudad csökkenti a kerete létszámát.
– Lehet, de ezt nem kötötték az orrunkra.

– Mit tervez a szabadsága idejére?
– Sok-sok pihenést. Előbb azonban hazamegyek Adára dolgozni. Itt építkezik a húgom, Andrea, aki éppen klubot vált Magyarországon. Megbeszéltük, hogy elhagyja Kiskunhalast, és az első osztályba törekvő Siófokban folytatja. A lány épülő házánál alighanem én is munkásruhát öltök... Aztán a feleségemmel tíz napra Dominikába utazom, s ez lesz az igazi szabadság kezdete.

– És a folytatás?
– Júliusban a barátaimmal az Adrián. Petar Metlicic és Ivano Balic kézilabda-iskolát szervez Split mellett, s itt velük töltök néhány napot. Aztán Krk-szigeten meglátogatom Mirza Dzombát és Dejan Pericset, nekik ott van nyaralójuk. Dzoma, a legjobb barátom, azt ígérte, megutaztat a tengeren az új hajójával.