Kerékpár: Leginkább az ardenneki klasszikusokra készültem – Valter Attila

– Kezeljük időrendi sorrendben, hiszen a múlt héten a baszk körversenyen vett részt, és amellett, hogy csapattársa, a Tour de France-győztes Jonas Vingegaard összetett győzelmében kulcsszerepet játszott, ön is odaért a 13. helyre. Ez volt eddig a legjobb versenye a Jumbo-Visma színeiben?
– Talán igen, sokan kérdezték is, hogy „mi volt a reggeli”, de a viccet félretéve most tudtam a leginkább befolyásolni az adott verseny kimenetelét, és ez elég király érzés ilyen kvalitású mezőnyben – mondta Valter Attila a Nemzeti Sportnak. – A tizenharmadik helyem hatalmas eredmény, főleg úgy, hogy sokszor mentem szélben, elöl, szereltem le a támadásokat, ez rengeteg energiát emészt fel. Már az elmúlt hetekben a Strade Bianchén vagy a Tirreno–Adriaticón is jó erőben voltam, de a baszk kör új szint, amit a leadott wattok és a csapat is visszaigazolt.

– Ekkora hozzáadott értéke van a jumbós felkészülési időszaknak?
– Egyrészt igen, mert sokkal összeszedettebben és keményebben is edzek. Vannak erősebb és lazább hetek, de a kulcs, hogy a laza heteken bár kipihenem magam, a teljesítményem nem esik vissza. Tavaly ez egészen máshogy ment, sokkal kevesebb pihenőm volt, de éppen ezért sokkal jobban vissza is vettem, ami teljesítményromlással járt, így a megszerzett forma eltűnt. Emellett viszont van olyan tényező is – amivel meg kell küzdenem –, hogy sokszor nem magamért megyek.

– Ezt hogy érti, mivel kell megküzdenie?
– Sokkal kevésbé stresszes a szerepkör, ami például a baszk körön is rám volt osztva, hogy Jonast segítem, az ő keze alá dolgozom. Ilyenkor valamiért erősebb vagyok, mintha azt mondanák, hogy menjek magamért, nyilván ez abból következik, hogy a legnehezebb rész terhe, amikor meg kell nyerni a versenyt, már nem az én vállamat nyomja. Ebben az értelemben még jobb, hogy ilyen erősen kezdtem a szezont, mert így az önbizalmam is nő azokra az időkre, amikor rajtam lesz a világ szeme.

– A mostaninál viszont sokkal nagyobb nem is lehetne az önbizalma...
– De az nagyon fontos, hogy ez az önbizalom nem kívülről jön. Az az alapja, hogy elvégezzük a nagyon magas minőségű munkát, ezáltal tudjuk, ha nem jön közbe semmi váratlan – mondjuk defekt –, akkor jól fogok menni. Ha pedig nincs semmi külső oka a gyengébb teljesítménynek, akkor adott esetben egy betegség lappang, de a lényeg, hogy mindig lesz valami oka, hogy nem megy, mert erősebbek vagyunk a mezőny nagy részénél. De ha közbejön valami, rossz alvás vagy megfázás, ami bárkivel megeshet, akkor sem „szúrjuk szíven” magunkat, mert tudjuk, hogy megtettünk mindent, és így azért elég nyugis versenyezni.

– Kérem, ne vegye véresen komolyan a kérdést: Jonas Vingegaard huszonhat éves, két évvel idősebb önnél, éppen annyival, amennyi ideje ő berobbant a világ legjobbjai közé. Bármilyen szinten előkép az ő karrierútja?
– Értem az összehasonlítást, de lássuk be, amikor ennyi idős volt Jonas, második lett a Tour de France-on, én pedig minden bizonnyal nem is indulok az idén. Más típusú versenyzők vagyunk, kezdve onnan, hogy ő sokkal gyengébb testfelépítésű, emiatt jobban fekszenek neki a hosszú hegyek, amelyek eldöntik a háromheteseket. Talán lesz egyszer nekem is esélyem a legmagasabb szintű versenyeken győzelemért menni, viszont abból a szempontból mindenképp egyetértek, és szeretném, ha ebben lenne hasonlóság, hogy jövök valahonnan én is, és a tehetség, ami bennem van, két év alatt itt, a Jumbónál magasabb szintre kerülhet.

– Jönnek az Ardenneki klasszikusok a következő hetekben, elsőnek az Amstel Gold Race, és itt máris előáll a helyzet, hogy a saját sikeréért versenyezhet. Hogyan készül?
– A csapatból a belga Tiesj Benoot lesz ott ezeken a versenyeken, vele kell majd összedolgoznom, minden napra meglesz a taktikánk. Neki azért annyi előnye van, hogy sokkal rutinosabb versenyző, mint én, és a helyismeret itt nagyon sokat számít, ezért is utaztam már szerdán Hollandiába.

– Versenyzőkarakterisztikai szempontból viszont önnek ezek szinte tökéletes terepek, hiszen nincsenek túl hosszú emelkedők.
– Ilyen értelemben persze, egyértelmű. Nem véletlen, az elmúlt hónapokban ezekre a versenyekre készültem a legjobban, konkrétan erre a háromra, az Amstelre, a Liege–Bastogne–Liege-re és a Fléche Wallonne-ra. Sok olyan munkát végzek, amelyek rövidebb, oxigén nélküli állapotban lévő, egy-két percig tartó sprinteket tartalmaznak. Rajtam lesz az extra nyomás, amiről az előbb beszéltünk, de megkönnyíti a helyzetet, hogy ezek egynapos versenyek, így ha valami nem sikerül adott esetben, jön a következő lehetőség néhány napon belül.