Tour de Hongrie: Élményt kell adnunk! – Eisenkrammer Károly

– Még a szokottnál is nagyobb versenylázban égnek így, hogy az ismert körülmények miatt minden szempontból nagyon különleges versenyt kell lebonyolítaniuk?
– Nagyon felemás, ami történik. Vannak a nagy örömök, amikor beérkeznek a csapatnevezések a névsorokkal, benne világbajnoki ezüstérmes versenyzővel, három nemzeti bajnokkal, valódi Tour de France-menőkkel – és egyszerre realizáljuk, hogy most már tényleg az igazi nagycsapatok jönnek el hozzánk – válaszolta a Tour de Hongrie főszervezője, Eisenkrammer Károly. – Aztán a mérleg másik serpenyőjében ott a jelenlegi helyzet, a kaotikus előírásokkal, a váratlan e-mailekkel az utolsó pillanatokban is, hogy még ezen változtassunk, azon változtassunk, mikor kell maszk, mikor nem... És mi nem hibázhatunk, mert nekünk többszörösen bizonyítanunk kell! Egy százéves múltra visszatekintő belga vagy francia versenyen, amelyen már kilencvenhétszer tökéletes volt a szervezés, sokkal könnyebben szemet hunynak, ha egyszer-kétszer véletlenül félremegy valami, de nálunk minden egyes aprócska hiba sokkal nagyobb súllyal esik a latba.

– S így, hogy a kimondott cél a nemzetközi szövetség (UCI) második legrangosabb sorozatába, a Pro Seriesbe való bekerülés, most még kisebb a hibalehetőség.
– Pontosan. Eleve borzasztóan nehéz ügy kicsikarni, hogy a versenyedet bepréseljék egy olyan naptárba, amely telis-tele van nagyobbnál nagyobb hagyományú klasszikus viadalokkal. Az UCI többször jelezte is, hogy ez nem automatizmus, és kissé korainak is érzi, elvégre az elmúlt években is kettesével vettük a lépcsőfokokat. És őszintén szólva valamilyen szinten jogosak az aggályaik. Egyrészt itt vagyunk, Kelet-Európában, másrészt a rajtunk kívül álló körülményekre nem lehetünk hatással: az útviszonyokra, a mentalitásra, a kerékpárosokhoz való hozzáállásra...

– Ettől függetlenül realitás, amit kitűztek, vagyis hogy a Tour de Hongrie 2021-ben már Pro Series-verseny legyen?
– A nehézségek ellenére tartjuk magunkat ehhez, s ha most hibátlanul dolgozunk, és mindenki elégedetten megy haza, akkor igen, jó esélyünk lehet a vágyott szintugrásra már jövőre. Persze, ez nagyban függ majd az itt állomásozó UCI-ellenőr értékelésétől is, ami pedig roppant szubjektív műfaj. Az mindenesetre eleve óriási fegyvertény, hogy a mi versenyünk, ha módosított időpontban is, de egyáltalán megrendezésre kerülhet, látva, milyen nagy presztízsű versenyeket töröltek a koronavírus-járvány miatt. Ebből a szempontból még jól is jártunk, mert így, hogy a Tour de France-szal egyidőben rajtolunk, ezen a hétvégén nincsen más jelentős verseny a naptárban, így akik nem oda mennek, hozzánk jönnek – így fordulhat elő, hogy öt világelitben szerelpő, azaz world tour csapat és nyolc másodvonalbeli istálló is indul a Tour de Hongrie-n. Vagyis a legfontosabb Pro Series-kritérium már biztosan teljesül. A többit meg meglátjuk: optimális esetben az országúti világbajnokság után jön ki a jövő évi versenynaptár, addig izgulunk és bizakodunk.

– Országúti kerékpárban a nagy versenyzőlétszám, a rengeteg néző és a hatalmas logisztikai háttér miatt még nagyobb kihívás eleget tenni a fokozott biztonsági előírásoknak a mostani helyzetben. Hogyan birkóznak meg vele?
– Én ezt picit másképp látom. Mivel az út mentén több tízezer szurkolót „szét tudsz húzni” úgy, hogy nincsenek egymással közvetlen kontaktusban, sokkal biztonságosabb, mint bármilyen más, stadionban vagy zárt térben rendezett esemény. Arra ügyelni kell, hogy az általunk felügyelt rajt- és célterületeken, díjkiosztókon nagy tömeg ne gyűlhessen össze, ezzel is minimalizálva a személyes érintkezés lehetőségét, de alapvetően a jellegénél fogva szerencsés sportág vagyunk ebből a szempontból.

– Gondolta volna néhány éve, hogy ilyen magasra jut a Tour de Hongrie?
– Nem. Egyszer egy belgiumi tanulmányúton voltam tanúja, hogy február elején, három fokban többezer autó parkolt le a leállósávon, az emberek pedig négy-öt kilométert bandukoltak egy bringaversenyre, közben két órán át beszélgettek, barátkoztak, majd miután a mezőny odaért, és eldübörgött előttük néhány másodperc alatt mindenki hazaindult szépen, békésen. Nekik ez volt a sportélmény. Megrendítő volt, és akkor fogalmaztam meg, hogy de jó volna, ha egyszer itthon is eljutnánk ide. Ettől még sajnos borzasztóan messze vagyunk, de olyat már láttam, hogy a kis falumban, Bucsán, ahonnan a családom származik, egy kisfiú zokogott örömében, miután ugyanígy átélte a mezőny semmihez sem fogható áthaladását. Látni, hogy évről évre, faluról falura, városról városra, megyéről megyére ilyen, életre meghatározó élményt tudunk adni többszázezer gyerekek, felnőtteknek – ezért éri meg csinálni!