Hivatása varázslat, terápia, boldogság – Hosszú Kávé Balázs Andreával

– Gyakori színházi elfoglaltságai miatt nem volt könnyű beszélgetésünk időpontját egyeztetni. Egyszerre tíz darabban játszik két színházban is. Köztük vannak ifjúsági előadások – más felkészültséget igényel gyerekeknek játszani? 
– A gyereksereg a leghálásabb közönség. Azonnal küld visszajelzést a nézőtérről, olyan, mint egy rögtönítélő bíróság. Tizenkét évi meseszínház után pedig olyan tapasztalataim vannak, amelyek meghatározói az egész színészi pályámnak.

– Hamar eldőlt, hogy Balázs Andrea Thália papnői közé szegődik?     
– Már az általános iskolában borítékolható volt, hogy nem fogok tudni jól számolni. Második osztályosként elveszítettem a matematika fonalát, amelyet az érettségi vizsgán hatalmas munka árán vettem fel ismét. Viszont édesanyám nagyon sokat olvasott, mindig könyvvel a kezében láttam elvonulni, akár néhány perces pihenőidőre. Természetes volt, hogy amint tudtam már olvasni, sokszor magamtól én is könyvért nyúltam. Önszorgalomból kezdtem verseket tanulni, amelyeket a család legnagyobb örömére el is szavaltam a lakás nappalijában. Vers- és prózamondó versenyekre jártam, diákszínjátszós lettem, így az érettségi után fel sem vetődött a lehetősége más hivatásnak.

– Végzett ugyan 2002-ben a Shakespeare Színművészeti Akadémián, de mi késztette rá, hogy két évtized után tökéletesítse tudását?     
– Az akadémián hároméves képzést kaptunk, kiváló tanároktól tanulhattam meg a szakma csínját-bínját. A befejezés után folyamatosan kezdtem dolgozni színházakban, majd nyolc évvel ezelőtt megtalált a tanítás lehetősége is, szinkronszínészi iskola keretein belül kezdtem el rendszeresen gyerekekkel foglalkozni. És ezzel elérkezett annak a pillanata, hogy eldöntsem, a tanítást magasabb szinten is művelhetném. Jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos szakára, amelyen az első évet most sikeresen elvégeztem.

– Sohasem érezte, hogy hátrányba kerül nem kifejezetten sportos alkata miatt? 
– Még véletlenül sem. Egyébként is a színpadi játék, mozgás megköveteli és meg is adja a kellő állóképességet. Ami pedig a sport iránti fogékonyságot illeti, azt nem érheti kifogás. Nagyon hamar közel kerültem a labdarúgáshoz édesapám jóvoltából, aki gyomaendrődiként egész életében szenvedélyes Újpest-szurkoló volt. Szinte minden hétvégén futballmeccsre vitt magával: Békéscsabára, Szegedre, Szolnokra, Kecskemétre és persze többször eljutottam vele Újpestre. A Megyeri úti stadionban én is megtanultam szívből szurkolni a liláknak. 

– Tudta valamivel viszonozni édesapjának a beavatást? 
– Nyugdíjazása után én vittem el többször Újpestre, öregfiúk-mérkőzésre. A szurkolók és a régi játékosok csodájára jártak, mert mindenkiről tudta, hányas cipőt viselt, milyen sérülései voltak, mikor lőtt gólt, hol és melyik csapatnak. Imádta a híres Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársort. Mindig nagyon szerettem vele lenni, hálás voltam a közösen a futball közelében eltöltött időért is. Egyébként folytatva az újpesti hagyományt, sokan tudják, hogy nagyon jó barátom Széki Attila, aki tizenhét évesen bekerült az Újpest FC-be, majd 2009-ben kecskeméti játékosként térdsérülés vetett véget a pályafutásának. Utána kezdett el behatóan foglalkozni a rappel, és lett országosan ismert Curtis néven. Az ő párja, Barnai Judit révén a kosárlabdából is kaptam már ízelítőt, hiszen a volt válogatott kosaras a legutóbbi idényben a ceglédi együttesben játszott.

– Szerető családi környezetben nőtt fel. A saját életére is jellemző a békés konszenzus?
– Boldog és kiegyensúlyozott gyerekkor után boldog és kiegyensúlyozott felnőttéletet tudok élni. Hálás típus vagyok, annak is örülök, hogy felkelhettem és éppen nincs bedugulva az orrom. Próbálom a környezetemet nem terhelni a bajaimmal, de ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek nyíltan az érzéseimről. Azt hiszem, nagy adag önbizalmat kaptam az élet elviseléséhez, annyit, hogy szívesen adok belőle másnak is: a családomnak, a barátaimnak, a tanítványaimnak és nem utolsósorban a színházba érkező nézőknek. Párom, Gábor pedig huszonhárom éve tökéletesen kiegészít engem, elfogad a grübedlijeimmel, azaz a mosolypárnácskáimmal és a hisztijeimmel együtt.

– Olvastam egy interjújában, hogy a hivatása varázslat, biztonság, terápia, boldogság a háromoldalú dobozban. Kifejtené, mit ért alatta?     
– Menjünk sorjában! A varázslat, hogy a közönség hisz nekem, elhiszi, ha szerelmes, ha gonosz, ha kegyetlen, ha odaadó vagyok a színpadon, vagy akár királynő. A háromoldalú doboz szemben a közönséggel olyan hely, ahol önmagamon kívül is lehetek önmagam. A terápia annyit jelent, hogy minden nyűgöm-bajom megélhetem a színpadon, nem kell hozzá feltétlenül Balázs Andinak lennem. Marad a boldogság, vagyis a nézők mindenekfelett, mert se mértékegység, se fenntartás nincs velem szemben, csak az előadás első pillanatában a nézőtérről megérezhető jó illat és a tapsos tenyerek.

– Sokféle műfaj szerepeit játszotta el: tragikának vagy komikának tartja magát?     
– A kettőt nagyon vékony réteg választja el egymástól, mondta nekem a régi barát, Verebes István, aki apám három évvel ezelőtti távozása óta apai gondoskodással vesz körül. Igazat kell adnom neki, mert az elmúlt huszonhárom évben egyaránt megtaláltak a tragikus és a komikus karakterek is.

– Ki tud emelni három különleges feladatot?     
– Minden szerep másért fontos. Ha hármat kell mondanom, az elsőnek tragédia áll a hátterében. A Lovagias ügy című darabot ugyanis Bajor Imre halála után többet nem játszottuk, és valószínűleg nem is lennék képes szerepelni benne. Karinthy Márton, színházunk alapító igazgatója rendezésében a mai napig műsoron van Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője, amelynek a tapsrendjében mindig felnézek az égre és Marcira gondolok. Harmadiknak nem egyet mondok, hanem a megszámlálhatatlanul sok mesejátékot, nagyjából ötezer fellépéssel, amelyekben gyerekeknek játszottam.

– Sohasem mulasztja el hangsúlyozni az elődök tiszteletének fontosságát. Mi az oka?     
– Rengeteget tanultam tőlük. Szerencsés helyzetben voltam, mert játszhattam az elmúlt több mint két évtizedben a hazai színjátszás nagyjaival: Schubert Évával, Sztankay Istvánnal, Margitai Ágival, Pogány Judittal, Molnár Piroskával, Csala Zsuzsával, Lorán Lenkével, Lőte Attilával. Sorolhatnám napestig, akkor sem lenne teljes a névsor. De külön említem Bodrogi Gyulát, Gyuszi bácsit – ha nem is szereti, hogy így hívják –, aki édesapámat alakítja a Nagymesterben, itt, a Karinthyban. Ide mindig jöttek szerepelni a nagyok, ami igazolja Karinthy Mártont, nevezetesen, hogy a mi színházunknak van a legnagyobb társulata…

– Egy időben sokszor feltűnt filmekben, tévésorozatokban, -műsorokban. Visszavett a tempóból?     
– Az első reklámszerep után sorra megtaláltak a tévés felkérések, amelyeknek örömmel eleget is tettem. De egy idő után azt éreztem, ez így egyszerre túl sok. Maximalista ember lévén tudtam, hogy ilyen sok helyen nem tudok úgy teljesíteni, ahogyan magamtól mindig is elvártam és elvárom a mai napig. A színház a szerelmem, a tévé, a film és bármi más csak a szeretőm maradhat.

– Mivel tud kikapcsolódni, feltöltődni? 
– Mindenekelőtt kikapcsolódás nekem a családdal és a barátokkal való együttlét, a mély beszélgetések. Továbbá kreatív hobbikkal foglalom el magam, festek, miniatűr házakat építek, és kézzel írok egy könyvet, aminek témája még legyen titok. A mindennapokban éppen elég a házban a négy kutyám terelgetése, és természetesen vezetek egy teljes háztartást.

– Mitől tud szinte mindig közvetlen és nyitott lenni?     
– Nagyon szeretem az embereket. Szeretek új sorsokat megismerni és hiszem, hogy ha megfelelően, kritikus figyelemmel fordulunk egymáshoz, szebbé tehetjük az életünket.

–  Szép, szép, de mi lesz az Újpest FC-vel?     
– Tudom, régóta nem a hagyományaihoz méltó helyet foglalja el a bajnokságban. De most mintha elindult volna valami, látni az alagút végén a fényt. Tudja, az út is hepehupás, gödrökkel, buktatókkal, talán az Újpest életében a hupa után most a hepe, tehát a jobb következik.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 7-i lapszámában jelent meg.)