Emlékezés: búcsú a meg nem értett zsenitől, Horváth Zoltántól

Halálhíre hallatán bevillant egy kép: amikor 85. születésnapja előtt meglátogattam a Szárligeten magányosan élő olimpiai bajnok kardvívót, Horváth Zoltánt, a búcsúzáskor megígértette velem, hogy elolvasom öccse, dr. Horváth Géza könyvét (Ide veled, régi kardunk!), amely a honi kardvívás történetét öleli fel, mint magyarságtudatunk egyik fő kifejezőeszközét.

Ki is volt Horváth Zoltán? Talán a vívószövetség búcsújában írt meghatározás a legpontosabb: a meg nem értett zseni. Ám pontosabb, ha azt írom, nem tudta feldolgozni az őt ért valós vagy vélt sérelmeket. Kivételes tehetség volt, benne látták az 1960-ban a római olimpia után visszavonuló legendák (Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf) utódát, akit talán egész életében nyomasztott, hogy nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket. Írom ezt egy világ- és olimpiai bajnokról! Az ötkarikás játékokon hatszoros aranyérmes Kovács Pál 1963-ban ezt mondta róla: „Zoli az egyetlen kiemelkedő tehetség, aki messze elérhette volna azokat az eredményeket, mint mi. Ragyogó dolgokat láttam tőle. Láttam egy olasz–magyar Santelli-kupán vívni, amelyen olyan briliáns akciókat csinált, hogy tényleg öröm volt nézni. Azóta sem láttam olyan akciókat…”       

Bay Béla edző, szövetségi kapitány szerint: „Nagyon nagy klasszisnak tartottam a Zolit, borzasztóan bántott az a balesete, mert ez az egész magyar kardvívást negatívan határozta meg.” Gerevich Aladár: „Ragyogó technikával, villámgyors kézzel, jó tempóérzékkel ragyogóan vezetve tudta a cseleit és vágásait végrehajtani.” Berczelly Tibor: „Tudott támadni, nagyon jól védett, ragyogó balkezes volt. (…) Nyert volna egy-két olimpiai bajnokságot, mert nagyon jó volt, és nem volt már neki konkurenciája.” Hozzátette, a nagy öregek közül Horváth neki Kabos Endrét idézte.

Horváth Zoltán 1953-ban lett első osztályú vívó, 17 évesen meghívták a válogatott keretbe (1954), 1955 decemberében a csapatbajnokságon az utolsó asszóban maximum egy találatot kaphatott Gerevich ellen, hogy klubja, a Vasas legyen az aranyérmes – 5:1-re győzte le! Ám nem vitték ki a melbourne-i olimpiára (1956), noha az ifi-vb-n második, a magyar bajnokságon harmadik lett, továbbá pontszámai alapján ott lett volna a helye. Erre így emlékezett: „Ha Jekelfalussy-Piller György tanítványa vagyok, nem hagynak ki az utazók közül.” Hozzátette: „A magyar válogatott bármilyen összeállításban aranyérmes lett volna.” Érettségije után azt gondolhatták a vezetők, várhat még ez a szemtelenül fiatal gyerek, akinek Gerevich volt a példaképe: „Olyan tiszta gondolkodású emberrel és olyan óriási vívóval, mint ő, nem találkoztam egész életemben.”       

Az 1956-os olimpiát követően a kardbajnokok közül Magay Dániel, Hámori Jenő, Keresztes Attila, s korábban Örley Szabolcs is Amerikába emigrált. Ám Horváth és Mendelényi Tamás szinte zökkenőmentesen állt a szakág élére, vezérletükkel az 1957-es párizsi és az 1958-as philadelphiai vb-n is meglett a csapatarany. De egyéniben hiába jutott a döntőbe négy magyar (Kárpáti Rudolf, Kovács, Mendelényi, Horváth), mégis a lengyel Jerzy Pawlowski nyert Kárpáti előtt. Ha a magyarok nem verik körbe egymást, Kárpátié az arany. A magyar vívóátok… A vezetőség akkor úgy döntött, a legjobbat úgymond azzal menedzseli, hogy honfitársai leadják a csörtéket. Így volt ez a római olimpia döntőjében, Kő András Kardélen, kardhegyen című könyvében feketén-fehéren az áll, Somos Béla edző azt mondta, 5:1-re adja le az asszót a címvédő Kárpátinak, de Horváth Zoltán megmakacsolta magát, közölte, hogy nem teszi, de tisztában volt vele, nem mondhat nemet az ukázra: „De legalább megizzasztottam, három-nullára és négy-kettőre vezettem, végül csak egytalálatos győzelmet engedélyeztem neki.” A Népsport a kulisszatitokról nem írt, csupán rögzítette: „Kárpáti Horváth ellen nehezen, hosszú tempókeresések, nagy közelharc árán 5:4-re tudott csak győzni.” Horváth a csapatban viszont a lengyelek ellen (9:7) oroszlánrészt vállalt az aranycsatából. Amikor az 1965-ös párizsi vb-n három magyar finalista (Horváth, Pézsa Tibor, Mendelényi) volt, egyikük sem nyert, Horváth rezignáltan mondta: „Nem tanultunk 1957-ből, amikor a legesélyesebb Kárpátit hagyták megveretni Mendelényivel és velem…”     

Horváth Zoltán roppan érzékeny volt, talán ennek is tudható be, hogy a tatai edzőtáborban a beavatását jobban mellre szívta a kelleténél, azóta nem volt jóban a nála két évvel idősebb olimpiai bajnok Pézsával. Kárpátival sem alakult felhőtlenül a viszonya: „Mint embert, nem különösebben kedveltem. Zseni, de nem volt benne kollegialitás.” Meg nem értettségét, keserűségét csak fokozta, hogy annak ellenére nem ismerte el a sportvezetőség, hogy hozta az eredményeket. Nem kapta meg a korszak szokásai szerinti védettséget, illetve amikor megkapta, már késő volt… De ne szaladjunk ennyire előre! Az 1962-es Buenos Aires-i vb-n pazar vívással nyert aranyérmet, a csapatdöntőben is remekelt, csak az egyéni fináléban kétszer legyőzött Pawlowski verte meg, a lengyelek találataránnyal lettek világbajnokok. „Négy-kettes vezetésem után a zsűri győzött le, nem ő.”     

Mondjuk ki, a római olimpia egyéni döntője meghatározta a sorsát, ráadásul elkeseredett, amikor megtudta, hogy Kutas István sportvezető a csapatdöntőbeli négy győzelme ellenére leszólta a vívását. Igaz, amikor Kutast arról is tájékoztatták, hogy Kárpátinak is „segített”, megígérte, Tokióban ő élvez védettséget. Ám 1964 februárjában majdnem végzetes autóbalesetet szenvedett, édesapja a Ford Taunusát nem az útviszonyoknak megfelelően vezette, fának ütközött, a kardvívó életveszélyes sérüléseket, májroncsolódást, mellékvese- és vesezúzódást, kulcscsonttörést, medencecsonttörést és a szeméremcsontján két helyen törést szenvedett. Iszonyatos akaraterővel felépült, a sportvezetők betartották ígéretüket, de a csapatversenyben hiába vívott, a magyarok nem jutottak be a fináléba… Horváth így emlékezett: „Örültem, hogy egyáltalán kijutottam…” A mexikóvárosi olimpiára már nem került ki: „Semmilyen tekintetben nem voltam már a régi. A történtek gyakorlatilag megpecsételték a sorsom. Fizikailag nem az voltam, aki annak előtte. Ez egyaránt beleégett a tudatomba és a tudatalattimba, és lebénított.”     

Edzőségre adta a fejét 1970-ben, majd’ egy évtizedet külföldön (Chile, Görögország, Olaszország) dolgozott, itthon nem folytatta, mert úgy ítélte meg, állóvízben nem érdemes. Vívóversenyekre sem járt, maga vállalta az önkéntes száműzetést, a családi hagyományt folytatva átvette édesapja bélyeg-magánkereskedését. Azért a vívóélet történéseivel tisztában volt, Szilágyi Áront kivételes zseninek tartotta, „érett gondolkodásának döntő szerepe van az eredményeiben”, mondta. Hogy mit tartott legnagyobb sikerének? Nem valamelyik győzelmét, hanem ha vastapsot kapott egy-egy fineszes akciójáért.

Élete nagy fájdalma volt, hogy nem lehetett egyéniben olimpiai bajnok.

Isten veled, Zoltán, nyugodjon meg a lelked! 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 21-i lapszámában jelent meg.)