Egy tizedre a világelittől – interjú Takács Boglárkával

Vágólapra másolva!

2024.12.09. 13:19

Címkék

Húszévesen minden idők leggyorsabb magyar sprintere lett, amikor 2022. május 26-án megjavította a 100 méteres síkfutás országos csúcsát. Azóta is sorra veszi az akadályokat, már 15 rekorddöntés fűződik a nevéhez a különböző távokon. Fő számában az idén nyáron bejutott az elődöntőbe a párizsi olimpián, és a 11 másodperces álomhatár áttörésétől is csak egy tizedmásodpercre van.

– Régóta szeret korcsolyázni?
– Gyerekként léptem jégre először, az édesanyámmal tanultuk meg az alapokat. Móron, ahol Budapestet megelőzően laktam, volt egy korcsolyapálya, általános iskolásként sokáig szinte minden téli délutánunkat ott töltöttük. Nem volt oktatónk, az öcsémmel minden trükköt magunktól, YouTube-videókból lestük el. Amióta atletizálok, már csak visszafogottan és ritkán mozgok a jégen – mondta az országos csúcstartó sprinter Takács Boglárka, akivel a Városligeti Műjégpályán beszélgettünk, ahol korcsolyával a lábán ugyanolyan otthonosan mozgott, mint szöges cipőben a rekortánon.

A Városligeti Műjégpályán olyan ügyesen mozgott, ahogyan megszoktuk tőle a rekortánon

– Mikor és hogyan került a képbe az atlétika?
– Még 2016-ban lehetett, hogy Székesfehérváron megnyertem a megyei diákolimpiát. Kezdetben csak heti kétszer jártam tréningezni, fél évig Halász Géza bácsihoz, aki a nevelőedzőm volt, majd tőle kerültem Varga Tamáshoz. Móron laktam, de Székesfehérváron tanultam a Teleki Blanka Gimnáziumban. Elég korán keltem, beutaztam Fehérvárra, egész nap iskolában voltam, utána angol- és franciaóra, majd irány az edzés. Amikor heti egyszer masszázsra is mentem, este tíz körül értem haza. Húzós időszak volt, de megadta a szükséges alapot.

– A francia nyelvnek a mögöttünk hagyott nyáron is hasznát vehette…
– Már nem olyan szintű a tudásom, mint amikor a gimnáziumban intenzíven tanultam. Érteni értem, beszélni nehezebb. Amikor célkeresztbe került a párizsi olimpia, igyekeztem felfrissíteni a francia nyelvtudásom. Szeretem a nyelvet és a kultúrát is, örültem neki, hogy a francia fővárosban futhattam életem első olimpiáján.

– Mennyire sikerült élveznie az ötkarikás játékokat?
– Nagyon pozitív tapasztalat volt, sok újdonsággal szembesültem. Kétezertizennyolcban már részt vettem az ifjúsági olimpián, de Párizsban teljesen más élmények értek, mint hat éve Buenos Airesben. A világ legjobb sportolói között sétálni az olimpiai faluban és velük versenyezni fantasztikus érzés. Próbáltam minden lehetőséget kihasználni, amit a szervezők kínáltak. Remek hangulat uralkodott, és a magyar csapat összetartása is példaértékű volt. Talán a nagyobb médiafigyelem is hozzátesz az olimpia varázsához, magyar emberként ez a legek versenye.

– Mit jelentene önnek a budapesti olimpia?
– Nagyon jó lenne, ha egyszer a fővárosunk rendezné. Tavaly a világbajnokságon tapasztalhattam, hogy csodálatos érzés hazai pályán versenyezni. A magyarok nagyon sportszeretők, a vébén is fantasztikusan szurkolt a közönség. Azok a külföldi atléták is ezt mondták nekem, akik nem számítottak ilyen jó hangulatú és magas színvonalú viadalra. Az olimpia szervezésének persze több aspektusa van, amibe én nem látok bele, de az biztos, hogy mint sportoló, örülnék, ha házigazdák lennénk. Viszont 2032-ig már megvannak a helyszínek, 2036-ban pedig már nem biztos, hogy aktív leszek.

A Budapesti Honvéd Tüzér utcai pályáján már javában készül a fedett pályás szezonra

– Hová helyezi pályafutásában a 2023-as budapesti világbajnokságot?
– Fontos mérföldkőnek számít, hiszen ez volt az első felnőttvébém. Különleges volt itthon megélni és tapasztalni a szeretetet, ahogyan a stadionban és azon kívül támogattak. Ha később lesznek nehezebb pillanatok a karrieremben, jó lesz visszaemlékezni ezekre a napokra, már csak ezért is megérte a sok áldozat. Ráadásul a négyszer százas váltóval sikerült országos csúcsot futnunk. Ez örök emlék marad.

– Népszerűbb lett itthon a sportág a vébé hatására?
– Jóval többen mentek le az atlétikai pályákra, a Honvédban is sokan jöttek oda hozzám kisfiúk és kislányok, és mondták el, hogy miattam kezdtek el sportolni. Ez nagyon jólesik, örülök neki, ha hozzájárulhatok ahhoz, hogy újabb tehetséges magyar atléták pályafutása induljon el.

– Ha nem atléta lenne, mivel foglalkozna szívesen?
– Nem én választottam a sportágat, sokkal inkább egymásra találtunk – de hálás vagyok, hogy így alakult. Ha nem lenne az életem része a sportolás, nem feltétlenül ambicionálnám, hogy valamely szakmában a csúcsra törjek. Nyilván alakulna valahogyan a karrierem, de az is elképzelhető, hogy már belefogtam volna a családalapításba. Első körben anyuka szeretnék lenni, és csak azután választanék hivatást. A gimnázium után jogot tanultam az ELTE-n, de miután jöttek az eredmények, és egyre több versenyen indultam, a háttérbe szorult.

– Mivel tölti az időt, amikor nem a pályán van?
– Szeretek sétálni, kirándulni, a barátaimmal találkozni. Sokat olvasok, eljárok színházba és kiállításra, s van úgy, hogy a barátnőimmel elmegyek kávézni vagy társasjátékozós estét tartunk.

– Hogy tetszik a budapesti élet?
– Fiatal felnőttként nagyon sok lehetőséget kínál a város. Sok szép hely van, amelyeket mindig megcsodálok egy-egy esti séta során a kutyusommal. A jelenlegi életstílusomhoz illik a nagyvárosi lét, de hosszú távon a vidéki élet vonz.

– Miért éppen sprinter lett?
– Viszonylag későn kezdtem el atletizálni, ezért amikor belevágtam, már nem volt lehetőségem, hogy kipróbáljak más versenyszámot. Nem is láttuk értelmét, hogy másba is belefogjak, mert hamar kiderült, hogy ez az én utam. A távolugrást azért szívesen kipróbálnám egyszer.

– Tetszik önnek a Netflixen vetített Sprint című dokumentumfilm-sorozat, amelyben a versenyszáma amerikai világsztárjai közül Noah Lyles, Gabrielle Thomas és Sha’Carri Richardson is szerepel?
– Most néztem meg a második évadot, mert a többiek szóltak, hogy néhány másodpercre felbukkanok a képernyőn… Gondoltam, nézzük meg, hogyan festek a Netflixen. (Nevet.) A sorozat nem mutatja be a sport összes aspektusát, sokkal inkább hollywoodi megközelítésből, néhány ember szemszögéből próbálja illusztrálni az eseményeket. Nem tükrözi a valóságot, hiszen mindenkit egocentrikusnak mutat be, márpedig nem mondható, hogy az összes sprinternek ilyen lenne az igazi arca. De aki szereti az atlétikát és a szereplőket, annak biztosan tetszik.

– Az eddigi tizenöt felnőtt csúcsdöntése közül melyik a legemlékezetesebb?
– Mindegyik más miatt szép emlék. A legutóbbi természetesen azért, mert Párizsban, az olimpián futottam. De a tavalyi 11.14 másodperc is különleges, mert igazán fontos pillanatban értem el: Espoóban, az U23-as Európa-bajnokságon a döntőbe jutásért. Ezt olyan idővel harcoltam ki, amellyel az európai korosztályos ranglistán átvettem a vezetést. Az idén februárban hatvan méteren futott rekordom szintén fontos mérföldkő, ahogyan a fedett pályás országos bajnokságon kétszázon elért eredményem is. Mindegyiknek megvan a szerepe és története a folyamatos fejlődésemben.

– Milyen edzőnek tartja Németh Rolandot?
– Nagyon jó edző, amit igyekszem az eredményeimmel is igazolni. Hamar megtaláltuk a közös hangot – de ez a többiekre is igaz. A csoportunk minden tagjára odafigyel, jó csapatot alkotunk így együtt. Mindenkinek megvan a saját edzésterve, ami teljesen normális, hiszen más munka kell egy tizenhat éves fejlődéséhez, mint egy huszonhárom éveséhez. Sok helyről tájékozódik, a különböző edzésmódszerekkel és technikai újításokkal kapcsolatban is naprakész. Fontos, hogy az újdonságokkal nem terhel túl, hanem fokozatosan építi be az edzésprogramomba. Óriási változtatások egyik napról a másikra nincsenek, az aktuális állapotomhoz igyekszik igazítani a módosításokat. Az erősítés területén most kissé bátrabban dolgozunk, hogy elérjem a nemzetközi élmezőny szintjét.

– És milyen ember a mester?
– Maximalista, aki lelkiismeretesen végzi a munkáját. Szeretné, hogy minél tökéletesebb legyen a mozgásom, hiszen akkor tudok fejlődni.

– Tudatosan áll rajthoz ilyen sok versenyen?
– Igen, bár az idén belefutottunk egy részben kellemes, részben kellemetlen helyzetbe. Tavasszal és a nyár elején már megvoltak a menedzserem által előre lekötött silver és bronz kategóriájú versenyek, de közben kaptam meghívást a még magasabb szintű gold sorozat és a Gyémánt Liga eseményeire is. Utóbbira nyilván nem mond nemet az ember, mert hatalmas megtiszteltetés. Így alaposan besűrűsödött a naptáram, amit amúgy nem bántam, mert nagyon szeretek versenyezni, hiszen ezért dolgozom keményen az edzésen. Ráadásul az edzőm is azt vallja, hogy a legjobb tréning a verseny. Minden alkalommal más helyzetbe kerül az ember, más szituációt kell megoldania. Van, ahol az erős mezőny, van, ahol az esélyesség terhe jelenti a kihívást. A tempóból a fedett pályán sem tervezünk visszavenni, sok helyen szeretnék futni, okosan elosztva a versenyeket a másfél hónap alatt.

– Mennyi munka vár önre, hogy lefaraghassa a következő egy tizedet az időeredményéből?
– Nem lesz kevesebb a feladat, de ugyanúgy beleállok és végigcsinálom a téli és a tavaszi felkészülést is. Mindent megteszek, hogy minél nagyobbat tudjak előrelépni 2025-ben.

– Mit jelentene a tizenegy másodperces álomhatár áttörése?
– Az már olyan lélektani határ, amelyet ha valaki elér, egyértelműen csatlakozik a világelithez. Valakitől azt hallottam, hogy a női sprinter tizenegy másodpercnél kezdődik – igyekszem jövőre női sprinterré válni…